Tizenhatodik ének

A régi nemesség

Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség,
     én nem csodálom, ha a földi népet
     arra birod, hogy benned dicsekedjék
lenn, ahol minden érzés bűnbe téved:
     ha fenn, hol egy se tér a ferde útra,
     mondom, az égben, voltam büszke véled!
De oly köpeny vagy, mely hamar lesz kurta!
     mert jár az Idő éles ollajával,
     s csak azé tart, ki napról-napra toldja.
Az „ön”-nel kezdtem, melynek hangja rávall,
     hogy hajdan tiszteletből mondta Róma,
     s melyet ma már kevesek ajka vállal;
és Beatrice kissé elhuzódva
     mosolygott, mint a hölgy, aki köhintett,
     mikor elcsattant a Ginevra csókja.
Kezdtem: „Ön ősöm! ön volt, aki minket
     nemzett! Ön magamnál emelt nagyobbra!
     Ön szólni teljes bátorságra intett!
Szívem az örömnek elönti habja
     ezer forrásból, s legnagyobb talán,
     hogy kibírja és nem reped meg abba.’
Mondja hát nékem, drága ősapám,
     kik voltak ükei és milyen évek
     jegyződtek gyermeksége hajnalán?
Szent János nyája mi volt s merre széledt,
     mekkora volt, s kik voltak benne akkor
     méltók, akiknek széke legkevélyebb?”
Miként szélben hirtelen fuvalatkor
     parazsat: láttam e fényt fölszökellvén
     lobbanni a hízelkedő szavaktól,
s szememben ekként új szépségre kelvén
     fülemben édes, meleg hangja csengett,
     de nem korunknak modern mái nyelvén,
s szólt: „Amióta a szent Ave zengett
     addig, amikor terhétől szülése
     megkönnyítette anyámat, ki szent lett,
ötszáznyolcvanszor, egy percet se késve
     fordúlt e csillag, oroszlánja lángos
     talpa alá, mely új tűzre igézte.
Hol őseim s én születénk, tanyánkhoz
     közel, ér évi versenytek futója
     a szélső várost kerítő palánkhoz.
De őseimet elég ennyi szóra
     méltatnom; honnan jöttek? kik valának?
     szebb tán hallgatni, mint beszélni róla.
Keresztelőnek és Hadak urának
     szobra közt akkor fegyverfogható nép
     vala ötödrész csapata a mának.
De a polgárság vére tiszta volt még
     az utolsó művesig, nem keverve
     Campiét, Figghinéét, Certaldóét.
Óh, jaj! jobb volna ék módjára verve
     e népek közt még mint szomszédjuk ülni
     Galluzzón s Trespianón túl se kelve,
mint őket határunkban tudva, tűrni
     Aguglion és Signa parasztja bűzét,
     ki már szemét csalásra köszörűli.
Ha ama legmélyebbre vetemült nép
     nem nézné Cézárt mintegy mostohája,
     hanem mint édesanya magaszültét,
sok, ki Flórencben boltokat csinál ma
     s polgár: Simofontiba visszafutna,
     ahol koldulva házalt nagypapája.
És Montemurlo Conti-kézre jutna,
     s Acone papjához tartozna Cerchi
     s talán Grevéhez Bondelmonti, újra!
Mindig veszélyes a népet keverni,
     mert a város romlását, mint a testét,
     beléjutott rossz új anyagra termi.
Vak bika előbb megtalálja vesztét,
     mint vak bárányka; és egy szablya szúrni
     jobb lehet ötnél, ha gonddal hegyezték.
Nézd, hogy’ ment tönkre Urbisaglia s Luni
     s utánuk már hogy, mennek tönkre, hullnak
     a hanyatlásba Sinigaglia s Chiusi:
s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak
     hallani, hogy a családok kihalnak,
     mikor még a városok is kimúlnak.
Halált hordoznak minden birodalmak,
     mint ti; csak tovább rejtik, mivel hosszú
     éltük van - s kurta az emberi sarjnak.
És mint a Holdnak égforgása, lassú
     szüntelenséggel partokat ha fed s tár:
     Firenze époly forgó, lenge sorsú,
azért csodálatosnak azt se vedd már,
     mit most mondok, elődbe vágyva híni
     ős népét, kiket a Múlt tőled elzár.
Láttam az Ughi, Greci, Catellini
     fajt, Normannit, Filippit, Alberighit
     nagynak előbb, majd pusztulással víni.
A sok nagy-nagyot, s a sok régi-régit,
     az Arca-házat és Sanella-házat,
     Soldanierit, Ardinghit, és Bosteghit.
A farnál, melyet ma annyi gyalázat
     terhel, hogy már a bárka szinte süllyed,
     mit hajdan annyi vihar szele rázott,
láttam akkor, hogy hűn őrködve ülnek
     a Ravignan-ok, Guido gróf, s akikre
     a Bellincion név címei derülnek.
Pressa immár a kormányt megkerítve
     tudta forgatni; s Galligai úrnak
     arany fogó volt már kardjára ütve.
Már amaz Oszlop pettyei virúltak;
     s Sacchetti, Giuochi, Fifanti, Barucci,
     s Galli; s akik a Mérlegért pirulnak...
Virult a törzs már, melyből a Calfucci
     vére eredt; és a curuli székbe
     beült a Sizi faj, s az Arrigucci.
Óh, hányat láttam, akit büszkesége
     letört ma már! s arany lapdát hajítva
     virúlt Firenze, s nagy tettekben ége.
Igy éltek azok atyjai, akik ma
     ha stallum ürűl, zsákká hízni zsákján
     beülnek, mint a saját javaikba.
A hetyke faj, mely űzi, mint a sárkány
     azt, aki fut; de ki fogát mutatná
     vagy erszényét; szelíd lesz, mint a bárány,
már naggyá nőtt, kicsiből szörnyü naggyá;
     vágott is, hogy rokon lett ipja révén,
     Ubertini Donato arcokat rá...
Már Fiesoléból piacunkra térvén
     ott lakott Capponsacchi; s Infangato
     s Giuda jó polgár lett, hazádban élvén.
Igaz, bár hihetetlen és kiáltó:
     a Perákról van nevezve a Porta,
     a belvárosba szűk útat bocsájtó.
Mindenkit, aki büszkélkedve hordta
     szép címerét a nagy Bárónak - okkal -,
     ki nélkül Tamás ünnepe ma csorba,
ő már lovaggá tett, nemesi joggal;
     bár ma a néppel vágyik összefogni
     olyan is, ki ezt bírja zsinorokkal.
Megvolt már Importuni s Gualterotti;
     és még ma is nyugodtabb lenne Borgo,
     csak új szomszédhoz ne kellene szokni...
A Ház, melytől Firenze könnye csorgó,
     mivel az ő jogos boszúja tette,
     hogy sorsotok ma vígből búsra forgó,
még díszben állott, lakóival egybe’;
     óh, Buondelmonte! mégis mért futottál
     nászától, másnak csábjait követve?
Sok volna víg, aki szomoru lett már,
     ha az Emába vesztett volna Isten,
     mikor először közibénk jutottál.
De ama csorba kőnek, mely a vízben
     tükröz a hídról, áldozva, Firenze
     kellett, hogy minden békét elveszítsen.
Ezekkel és másokkal én szerencse
     ölén láttam még, és könnye se csordult,
     mert nem volt hír, mely siralmát jelentse;
ezekkel békében és sohse csorbúlt
     hűségben láttam népét, hogy a liljom
     visszafelé lándzsáján sohse fordúlt,
s nem volt viszály még, hogy vérszínbe’ nyíljon.”