Harmincegyedik ének
Beatrice leveti fátyolát
„S te ki a szent folyón tul
sírva állsz ott” -
szavát felém így hegyével szegezve,
mely éllel is már oly metszőnek látszott,
nem késlekedve hölgyem újra kezdte;
„Szólj, szólj igaz-e? Mert
ekkora vádat
a te vallomásod kell, hogy
kövesse!”
Minden erőm olyan zavarba lábadt,
hogy érzém, hogy, mely
szívemből előtör,
a hang ajkamig sem érve
lebágyad,
Várt egy kicsit, majd mondá: „Mit tünődöl?
Felelj! még nem oszoltak el
sötétebb
emlékeid a léthei
erőtől.”
Riadtságom most egy igent
kitépett
belőlem - de oly gyenge
hangot adtam:
látni kellett volna, hogy
érthessétek!
Mint nyílvessző, ha túlfeszítve pattan,
csupán lankadva ha elér a célig,
míg íjja s húrja leesik
szakadtan:
a nagy tehertől úgy törtem meg én itt;
csak könnyem buggyant, s
sóhajos szerelmem:
hangom elhalva ért a
szájszegélyig.
S ő szólt: „Sugalmas óhajtásom ellen,
mely a Fő Jónak vont szeretni
fényét,
amelynél nincs, ki föntebb
célra leljen,
mely láncot leltél, mely bilincsek kényét,
melyek szívedből a
föllebbjutásnak
ilyen egészen elvették
reményét?
És mily reménynek és milyen varázsnak
láttad jegyét más homlokára írva,
hogy oly könnyen légy
követője másnak?”
Ajkam keserves sóhajtásra
nyílva,
amit talált is feleletre,
halkabb
pár szót, formálni
fáradsággal birta.
És sírva mondtam: „Rossz utakra csaltak
a jelenvalók, csalfa
kéjeikkel,
mióta tőlem arcod
eltakartad.”
S ő szólt: „Titkolná bár az ajkad itt el,
vagy ép tagadná, amit így
elárul,
a Bíró mégis tudna róla, hidd
el!
De ha a bűnös saját ajakárul
hangzik a vád el: az itteni
Törvény
kereke akkor éle ellen
hárul.
De hogy a szégyen még jobban gyötörvén
erős maradj, és a szirén
dalára
ne vonjon máskor csábítva az
örvény:
vesd el a sírást, és lelked falára
írd föl, hogy inkább az
ellenkezőre
vihetett volna testemnek
halála.
Mert olyan testnek voltam viselője,
hogy soha szebbet Természet s
Művészet
nem alkotott - és ím, por
lett belőle!
És hogyha így e legnagyobb Igézet
ily csalfa volt irántad: mely
halandó
szépség izgatná még a
szívverésed?
Úgy kellett volna hát, hogy ily csalandó
képek első nyilára
visszafordulj
föl, hozzám, ki már nem valék
mulandó:
nem hogy szárnyaddal inkább visszacsorbulj
több mámort lesve, vagy egy
csitri lánykát,
vagy részegülni pillanatnyi
bortul.
Tőrbe ejthetni a csupasz madárkát
két-három ízben: - de már
tollas ellen
hiába vetsz ki tőrt, vagy
dobsz ki dárdát!”
Mint a fiúcska, nem hogy megfeleljen
a korholásra, hanem
földreszegve
szemét, szégyenben álljon és
figyeljen:
úgy álltam én ott; ő meg újra kezdte:
„Ha bánt a szó már; vesd föl a szakállad,
s amit látsz, még jobban hat majd szivedre.”
Nem könnyebben szakad ki, ahol állott,
földjéből ős cser, ha északi
orkán,
vagy Afrikáé víjja, mint egy
várat:
mint én emeltem e parancsra orcám,
mert megértettem a célzása
mérgét,
hogy szakállt mondott, az arcomról szólván.
S amint fölvetve, az eget elérték
szemeim, hogy nem hinti már
virágát
az égi lények serege,
megérték,
s, bár nélkülözve fényük tisztaságát,
hogy Beatrice a Vad felé
fordul,
mely két
természet egy személybe: látták.
Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
régi magát, mint az, mig élt,
a többi
nőt: multa föllül bájjal a
siron túl.
S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri.
s ami legjobban csábitott
kivűle,
azt kezdtem akkor legjobban
gyülölni.
S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
hogy csak Az tudja, aki oka
volt,
hogy mivé lettem, elalélva
tőle.
Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
a Hölgy, kit előbb egyedül
kisértem,
így szólt: „Fogózz belém!” -
és rámhajolt.
Torkig merített a patak vizében,
s könnyen a vízen, mint
takács hajója,
járt, vonva testem, s
lengedezve szépen:
S a boldog partnál: „Asperges me” -
szóla
hirtelen ének - le se tudom
írni
báját: még emlékem sincs
tiszta róla.
Csak érzém a Szép Nő karját kinyílni,
s hogy fejem átölelve
lemerít:
és kellett akkor a szent
habból inni!
Aztán kivont a vízből, s visszavitt
s ott álltam a négy nimfa
tánckörében,
és mind körém övezte
karjait.
„Nimfák vagyunk itt, csillagok az égen!
s még Beatrice nem volt a
világon,
már őt szolgálni voltunk
szánva négyen.
Eléje viszünk, - de hogy jól kiálljon
szemed oly fényt, mint szeme,
fátyla nélkül,
edzze meg ama mély nézésü
Három!” -
zengett felém a Négyek énekébül;
s hol Beatrice állt felénk
fordulva,
a Griff elé vont táncuk sodra
végül.
„Most már szemed ne kíméld!” - szóltak újra -
„ama smaragdok eleibe
álltál,
melyekből rég rád céloz Ámor
íjja!”
Ezer vágy vonta, melegebb a lángnál,
szemem a Szemhez, mely látni
se látszott
egyebet ottan ama
Griffmadárnál.
Mint a nap a tükörben, úgy sugárzott
a Dupla Lény a Szemekben, s
hol egyik,
hol másik képét mutogatva
játszott.
Képzeld, olvasó, mily csodának tetszik
látni valamit nyugton állni,
s képét
változni folyton, nem
nyugodni percig!
S míg így bámulva nyeltem boldog étkét
a lelki lakzinak, mely
jóllakatva
veri és költi a sziveknek
éhét:
mintegy magasabb voltukat mutatva,
előre szállt angyali
énekekkel
a másik Három Hölgynek
tánccsapatja.
„Fordulj hivedhez, fordulj szent szemeddel
ó, Beatrice!” - szólt a dal -
„ki annyi
lépést tett, míg im Hozzád
érkezett el!
Kedvünkért kedvét ne halaszd megadni,
hogy rejtett második szépséged lássa,
s ajkadat, mellyet el szoktál
takarni!”
Ó, örök Fénynek élő villanása!
ki sápadt úgy meg a
Parnasszus árnyán
s kit itatott úgy eleven
forrása,
hogy lankadás ne venne lelke szárnyán
erőt, ha próbál énekelni
Téged,
amint a szabad ég felé
kitárván
a szent Összhangba csorgatád szépséged!?