Tizenkettedik ének
Szent Domokos élete
Mihelyt végső szavai
ködbevesztek
az áldott lángnak, a szent
malom égi
sugárai megint forogni
kezdtek,
s egy fordulóját sem táncolta még ki,
mikor új gyűrü gyűlt köré,
felelvén
lengés lengésre, dalról dalra
néki,
hogy minden ének földi Múzsa nyelvén,
s szirének édes sípja ahhoz
annyi
mint friss sugár mellett a
visszavert fény.
Mintha gyenge felhőre fölsuhanni
látsz hétszin ívnek páros
pántlikáját,
ha Juno szép cselédjét hívja
fonni:
belső a külsőt, testvér szülte párját,
(mint ama kóbor lánynak tört
beszéde,
kit vágy
emészt, mint nap a ködök árnyát);
s jóssá teszik a népet, mert eszébe
jut Isten és Noé kötése,
többé
hogy nem merül már özönök
vizébe:
úgy itt e páros koszorú-körökké
fonódott égi rózsák ívbe
szálltak,
külső belsőnek ekhózván
örökké.
Mikor a táncnak, dalnak és sugárnak
ünnepe, mellyek össze fényt a
fénnyel
örömben ott és szeliden
kuszáltak,
megállt egyszerre és testvéri ténnyel,
mint a két szemet, zárni és
emelni,
egyetlen akarat mozgatja
kénnyel:
hangot éreztem szívéből kikelni
egyik új fénynek, s vágyamat
feléje,
mint csillaga felé a tűt,
szökellni.
„Szerelmem megszépítő szenvedélye
hajt, hogy most annak
vezérét, ki szóla
imént enyémről, ajakam
dicsérje.
Kell, hogy együtt kerüljön vele szóra:
hogy egy legyen azoknak
glóriája,
akiknek egy volt harci
lobogója.
Krisztus serege, melynek oly nagy ára
lőn, újra fegyverezni, késve,
gyéren
mozdult, s habozva nézett
zászlajára,
mikor az örök hatalmú Vezér fenn
ezer talán-ban ingó katonáit
segélni, végzé (kegy volt és
nem érdem),
hogy, amint hallád, két bajnokot állít
aráját védni, kiknek szava,
tette
minden szórt népet újra
rendre csábít.
Ott, ahol édes zeffirünk születve
száll, hogy a lombot frissen
bontva vonja
vén Európát újdon
öltözetbe,
hol ama hullám csap a partoromra,
mely mögött, hosszu hevétől
kiégve
rejlik a Nap előlünk
nyugalomba:
ül a szerencsés Calaroga, védvé
a nagy paizstól, amelyen
feküdve
nyul az oroszlán és bástyákra
lépve.
Ott született a Szent Athléta, fűtve
bölcs lángtól, a hit
szerelmes vitéze,
ellenség átka, jó barátnak
üdve.
Teremtve már erényre lőn idézve,
s megtöltve avval, hogy élő
erénye
anyjában anyját jósnővé
igézte.
És mikor a szent Kútnál vőlegénye
lőn a Vallásnak, s hozománya
lett e
szűz párnak egymás minden
kincse-fénye:
A hölgy, aki igent mondott
helyette,
bámúlt álmában egy csodás
gyümölcsön,
mely tőle s utódjaitól
eredne.
S hogy amilyen volt, olyan nevet öltsön,
egy szellem súgta tán, hogy
akié lett,
az saját nevét adja néki
kölcsön:
s ekként lett Dominicus. Úgy
beszélek
róla, mint arról, kit
választa Krisztus,
kertjét művelni, hol vetése
érett.
Krisztus barátja, és barátja: Krisztus,
kinek akkor gyuladt első
szerelme,
mikor első szót mondott néki
Krisztus.
Gyakran találta csöndben s térdepelve
dajkája őt a földön, s úgy
mosolygott,
mintha mondaná: „Erre jöttem,
erre!”
Óh, atyja, Félix, és valóban Boldog!
Óh, anyja, áldott, s igazán
Johanna!
ha tudós-módra nevüket
megoldod.
Nem a világnak, ahogy más rohanna
Ostia bölcse s Taddeus
nyomában,
de mint ki vágya a valódi
manna:
nagy Doktor lett ő, rendesnél korábban;
s ment a Szőllőt művelni,
mely kiszárad,
ha hű vincellér nem kapál
porában;
s ment a Szentszékhez, melyből még nem áradt
fagy a szegényre (bár ma nem
kiméli,
nem ő, hanem ki rajt ül, s
rosszba fárad):
ment, nem kettőt vagy hármat hatra
kérni,
nem is az első üres
javadalmat,
sem decimas, que sunt pauperum
Dei,
de
tévedt világ ellen szabadalmat
harcolni a Magért, amelyből
íme
övezni téged huszonnégy fa
sarjadt.
Apostol volt tudásra, szívre, címre;
búzgó, mint forrás, ha
kitörve kérgét
a földnek, mély ér nyomta föl
a színre.
Eretnek törzsek ellen vitte mérgét
s leginkább ott, hol útját
szembeszegni
az ellenállás karjai
remélték.
Belőle így több nagy folyó eredt ki
a katholikus föld kertjét
puhítván,
hogy minden bokra kezd
elevenedni.
S ha ez volt egyik kereke a hítvány
ellenség ellen a harci
szekérnek,
hol az Egyház győz, nyilait
hajítván:
Szükség, hogy ebből annál jobban értsd meg
a másik dicsőségét, kit Tamásnak
ajkai imént szívesen
dicsértek.
de a keréktalp-vágta szent csapásnak
útját a világ hamar
elfeledte,
s a borkő sói már penésszé
vásnak.
Családja, amely nyomaiba tette
lábát, egészen megfordult, s
viszárul
a sark helyébe újjhegyét
vetette.
De aratáskor látod a buzárul,
milyen volt, ha a konkoly
tűzreszórtan
sír, hogy előtte majd a Csűr
bezárul.
Hiszem, hogy aki jól lapozza sorban
könyvünket, lel még oly lapot
vagy ívet,
min írva áll, hogy
„Az vagyok, ki
voltam!”
De sem Casal-, sem
Acquasparta-hívet
nem mond ilyennek, mert egyik
az Irást
elhányva, másik megszükítve
téved.
Bennem Bonaventura lelke nyíl, lásd,
lánggá, ki nagy tisztemben
hátratettem
minden bal gondot, minden
földi sirást.
Illuminát és Ágoston van itten
velem, az első
mezitlábasok
Istenne kötelével
övezetten.
Szent Victor Hugo, s Péter itt ragyog
a Mangiador; s a hispán sem
hiányoz,
kinek tizenkét könyvét
olvasod.
Náthán prófétát, s Aranyszáju János
metropolitát, s Anzelmet,
Donátot,
ki szerényen nyúlt alsóbb
tudományhoz;
Rabanust, és Joákhim bölcs apátot
Calabriából, nézd még
tündökölni,
ki jós lelkével a jövőbe
látott. -
Ilyen lovagot hajtott írigyelni
Tamás testvér, hasonlót
írigyelvén,
s szent versenyért felétek
szárnyra kelni:
s velem jött minden társam, szárnyra
kelvén.”