Huszadik ének
Pogányok a mennyországban
Mikor az, ki fölgyújtja a
világot,
estére fél-egünket
odahagyja
s köröskörűl a nappal színe
sápad,
az ég, mely fényét eddig tőle kapta,
ezer kis lánggal ég föl
hirtelenbe
(de azért csak egy, csak ő
ragyog abba’).
Ez az égi színjáték jut eszembe,
mikor a Sas, e földi, hősi
jelvény
áldott csőrével benémúlt a
csendbe;
mivel mind ez az eleven ezer fény
fölragyogott,
emlékemből-esendő
s ellengő énekeket
énekelvén.
Óh, édes vágy, ki köpenyűl a csengő
nevetést öltöd: hogy’ égtél,
akikbe
csupa szent eszmét sugallt a
Teremtő!
S mikor a szent gyémántok, kikkel üdve
kövezve volt a hatodik
Sugárnak,
az angyali csengőket
csendesítve
elnémúltak: hallám mintegy vizárnak
zúgását, melynek habjai,
mutatva
csúcsuk bőségét, kőről-kőr
szállnak.
És mint a hangnak színe és alakja
a lant nyakán szülemlik vagy
a flóta
résein áradt szellővel
kihatva:
úgy hirtelen s váratlan fölcsapódva
a Sas nyakán, mint hogyha
nyílna rése,
kelt e moraj, mint búgó,
lassu nóta.
„Így történt ama hangok születése
s csőrén oly szóvá gyűltek
össze lassan,
minőt szivem várt, hogy
magába vésse.
„A rész, mely bennem lát, s a földi sasban
a napot állja, most azt várja
tőled,”
kezdte - „hogy merőn nézd
vizsgálva hosszan.
A tüzek közt, mik formámmá verődtek,
azok, kikről fejem két szeme
villog,
rangjukra nézve
legelőkelőbbek.
Az, ki pupillám közepébe’ csillog,
volt, aki a Frigyládát helybe
helyből
vitte, a Szentlélek-sugallta
dalnok.
Dalának itt igaz értéke eldől:
mert itt minden dal akként
kapja díját,
amint a szív az, honnan
zengve feltör.
Az ötből, kik övezve e pupillát
szemöldököt csinálnak,
ez, a csőrnél,
szólt az özvegynek: »Fiadért
ne sírj hát!«
Most látja már e fénynél, e dicsőnél,
ama homályhoz mérve, hogy mi drágán
fizet, ki Krisztust meg nem
ismerőn él.
Ki a szemöldök ívhullámu hátán
utána fellebb jő: az Úr,
halálát
halasztá, bűnbánó szivébe
látván.
Most látja már, hogy földi szív imáját
meghallgatva, nem csorbul az
Itélet,
amikor lenn holnappá teszi
má-ját.
Utána jő, kiben rossz végre éledt
Jó szándék: mert pápa kedvére
vélem
s a törvényekkel görögföldivé
lett.
Most látja már, hogy nincs, ki úgy itéljen,
hogy a tettéből jött rossz
néki ártson,
bár a világnak romlására
légyen.
S ki szemívemre lehajló vonást von,
Vilmos, kiért kell, hogy a
föld, mely élve
sírja Frigyest és Károlyt,
fölkiáltson.
Most látja már, mint ölel kebelére
igazságos királyt az Ég,
mikép itt
ragyogva jelzi lángsugáru
fénye.
Ki hinné földön, hol oly sok a tévhit,
hogy a trójai Ripheus e
körben
miként annak ötödik lángja
fénylik?
Most látja már, mit kétségtől gyötörten
nem lát a föld: az Úr
kegyelme titkát,
bár ő se hat legmélyre a
Tükörben.”
Mint aki légbe látja a pacsirtát
szállni dalolva, s majd
hallgatva, hogyha
beteljesíti csöpp szivét a
vígság:
úgy láttam, amint hangját csítitotta
ez a hű képe amaz égi
Kéjnek,
melynek kényére van minden,
ahogy van.
S bár csak az voltam szívem kételyének,
mi az üveg a színnek, mely
ruházza,
mégsem állhattam meg, hogy ne
beszéljek,
mert nagy erővel lökte ki nyomása
ajkamról a szót: „Mi van
itt?” - s a Sasnak
új lángra lobbant ünnepe
varázsa,
és láttam, hogy szemei csillagossak.
és az áldott Jel nem hagyott
epedve
várni soká, hogy szent
titkába hassak.
„Látom, hogy amit mondtam, elhiszed te,
mert én mondom; de meg nem
érti elméd,
s így van, bár tudva, mégis
ködbe fedve.
Úgy teszel, mintha nevét megfigyelnéd
valaminek jól; de a név nem
önt fényt
mivoltára: s így magyarázni
kell még.
Regnum coelorum eltüri az
önkényt
élő reménytől s forró
szeretettől,
amely legyőzi az isteni
törvényt;
nem ahogy szokott ember emberektől
győzetni; de mert
akar lenni győzve,
s jósága győz, mikor győzetve
megtör.
A szemív első s ötödik dicsője
kelt bámulatra, hogy miként
lehetnek
ők is angyalok országába
szőve?
De nem haltak meg, mint talán hihetted,
pogány, hanem keresztény-mód,
hitében
ez a tűrendő, az a tűrt
Sebeknek.
Egyik Pokolból, honnan senki még
nem
tért meg a jóra, visszaszállt
a csontba;
és ezt a Remény kapta
díjaképen,
az élő Remény, szárnyait kibontva
az imáknak, hogy támassza föl
Isten,
hogy aztán élve megtérésre
vonja.
A dicső lélek, kiről van szó itten,
csekély időre visszatér a
húsba,
látta mentségét, s megismerve
hitt benn;
s hivén, szeretet oly tüzére gyúla,
hogy e Játékba, második
halállal
jutni méltatta a Játéknak
Úra.
Második, oly mélyből fakadott kegy
által,
hogy forrásának sohse szállt
teremtmény
ős hullámig szeme
sugarával:
élt, minden vágya csak a Jóra lengvén,
míg kegyről-kegyre látás
nyílt szemébe,
jövő váltságunk titka
földerengvén,
s hitt benne, úgy, hogy el se bírta végre
a bűnbehúllt pogányság ronda
bűzét
s szava gáncsokat szórt a
balga népre.
Keresztség helyett három égi szűzét
nyert a Jobb Keréknek, ezer
évvel
előbb, mint keresztkút
öntötte vízét.
Óh, milyen messze rejlik gyökerével,
ős Rendelés! látásod ama
szemtől,
mely a teljes első okig nem ér el!
Halandó! mért akarsz itélni lentről?
ha mi, kiknek látása Istenig
leng,
magunk se tudunk minden égi
szentről!?
és e hiány édessé válik itt fent,
mert kéjünk nő a kéjben, hogy
csupán azt
akarjuk, amit Isten, és az
Istent.”
Hallám, hogy az égi Kép ígyen áraszt
szent csőréből rövidlátó
szememre
mézédes orvosságot, drága
választ.
S mintha édes énekkel egy ütemre
reszketne a húr művészi
kezekben,
s mint a dal attól új varázst
ha nyerne:
úgy láttam a két lángot égni szebben
s láttam és most is látom
elbeszélve,
hogy, mint a két szem, ha
egyszerre rebben,
meglengtek a szavaknak ütemére.