Kilencedik ének
Szerelmesek a Vénusz-csillagon
Igy; szép Clemenza,
Károlyod csomómat
oldván, cselekre kezdett
térni, mellyek
már magva ellen gyűlnek és
fonódnak;
de szólt: „Hallgass! az évek majd letellnek!”
S így annyit mondhatok csak:
aki bánt,
sújtani fogják a jogos
keservek!
S már életével a szent fényü láng
a Napba fordult vissza, mely
betölti,
s mely mindenkinek elég
egyaránt.
Aj, tévedt nép, mely gonoszságnak ölti
fel köntösét, és távol ama
Jótul
csak azt keresi, ami hiu,
földi!
És ím a fényből, mely előmbe tódul;
egy új láng vált ki, és
láttam, hogy ebben
sugár, nekem tetszeni akaró,
gyúl.
Szép Beatricém szemei felettem
már édes egyezését
megmutatták,
s így, mint előbb, kérdésre
tüzesedtem:
„Óh, elégítsd ki vágyam indulatját,
üdvözült szellem, s
bizonyítsd be, kérlek,
hogy tükrözöd már elmém
gondolatját!”
S erre, ki újan tűnt elém, a lélek
mélyéből, ahonnan imént dala
áradt,
szólt, mint ki örül mások
örömének:
„Azon a részen, ahol a határok
hitvány olasz föld közepett
Rialto
s a Brenta és a Piave nevü
árok:
egy domb áll, nem nagyon magas, hol ártó
fénnyel egy fáklya tűnt föl,
a hazára
iszonyu vészes tűzeket
bocsájtó.
Törzsének az enyémmel egy a fája;
nevem Cunizza; s e csillagban
égek,
mert már a földön legyőzött
sugára.
S nem keseríti üdvömet a vétek,
mely lőn erényem anyja; sőt
vidítja,
bár ezt talán nem érti
csőcseléktek.
Emitt, egünk e drágalángu, ritka
gyöngyéhez még a földön hír
füződik:
és nem hiszem, hogy feledés
borítja,
amíg e század megötszöröződik;
nagynak kell lenni, hogy az
ember éltét
holtan új élet toldja új
jövőkig.
Nem gondol evvel semmit a szemétnép,
a Tagliamento és Adige
közti,
s bár sok verést kap, mégse
bánja vétkét.
De lesz még, hogy Padova vére fösti,
mert népe a törvénytől
elhajol,
a vízet, amely Vicenzát
füröszti!
S hol Sile és Cagnano összefoly,
emelt fővel jár még egy oly
Hatalmas,
kinek szövik már tőrét
valahol.
Feltro is fogja még siratni aljas
büneit pásztorának, mert
külömbet
maltai várban sem szorít a
karvas.
Hasasnak kéne lenni a vödörnek,
hová Ferrara vére férne, s
fáradt
lenne, ki megszámlálna
csöppre csöppet.
ami e nyájas pásztor által áradt,
párthűségéről szíves
mutatónak:
és íly szivesség jellemzi a
tájat.
Fenn tükrök állnak (földi névre: Trónak),
hol az itélő Isten arca
fénylik;
belőlük bírom jóra mérni
szómat.”
Elhallgatott; s már láttam, mint vezérlik
más gondok őt, míg lengve
visszatáncolt,
honnan imént kivált: a szent
füzérig.
S a másik örömből, - mely ama láng volt,
kinek hírét már ismerém, -
kiszöktek
fényei, s mint rubint a
Napba’, lángolt.
Odafönn fényük van az örömöknek,
mint lenn a földön mosolyuk;
s pokolban
a kínt fokai mérhetik a
ködnek.
„Az Úr mindent lát, és te látsz az Úrban;” -
szóltam -
„s belőle semmi sincs előled,
óh, Boldog Szellem! Eltakarva
zordan.
Vágyamra mért nem árad hát belőled
a hang, amelyet, az eget
derítve,
a jámbor lángok énekükbe
szőnek,
akiket hat szárny csuklyája terít be?
Ha bennem volnál, ahogy én
tebenned,
csöppet se várnék én
kérdéseidre.”
„A legnagyobb völgy, hol vizek pihennek,
hacsak nem mondod” - kezdte
íly szavakkal -
„a földövező Óceánt
ilyennek,
ellenkező partok közt, szembe nappal
oly messze nyúl, hogy
délvonalra válik
a horizont, míg partot érsz a
habbal.
E völgynek partján éltem én halálig
Ebro és Magra közt, mely
kurta pályán
határt von Toscanától
Genováig.
Egy napkelet s egy napnyugat határán
ül Begga és a föld, hol én
születtem,
mely forró vérrel ázott, öble
táján.
Folcónak hívtak, kiknek ismeretlen
nem volt nevem a földön; s e
planéta
fényes lett tőlem, mint én
tőle lettem,
mert nem égett úgy Belus ivadéka
Sychaeus és Creusa
bosszujára,
mint én, míg dús volt fürtöm
fonadéka;
sem Démofoón elhagyott arája,
a rodopéi lány; és Alcidés
sem,
hogy szép Iolét a szivébe
zárja.
De itt nincs bánás; csak mosoly van, és nem
a bűnöm, mert azt itt nem
nézi senki,
hanem a gondos égi
Rendelésen.
Itt a szépséget nézzük, mely belengi
e Rendelést, és az Erőt,
amellyel
vonzza a lenti világot a
Fenti.
S hogy minden vágyad telljen égi teljjel,
amely született benned e
gyürűben,
kell, hogy ajkamról még pár
szót figyelj el.
Tudni vágyódsz, ki lakik e Derűben,
amely mellettem ég, hogy
tiszta habban
nem ég a Nap szikrája
gyönyörűbben.
Raháb élete csöndesűlt meg abban;
ki rég körünknek szent
rendjébe szállva
leglángolóbb pecsétje benne
lobban.
Ez égbe, melyre csúcsát nyújtja árnya
bús földeteknek, Krisztus
diadalma
őt vette föl elsőnek; ő a
pálma,
mert kellett, hogy az égi viadalra
valamely égben nőjjön pálma,
mellyet
tenyerek pálmájának vitt
hatalma;
mert ő szerzé az első győzedelmet,
s így Józsuénak a Szentföld
határát,
melyre a Pápa gondja ma se
terjed.
Városod, melynek Az veté csíráját,
ki az Úrnak elsőbb fordítva
hátat,
sok könny fizette írigysége
árát,
termette s szórja a gonosz virágot,
melyért, mióta pásztor lett a
farkas,
sok juh és bárány a tilosba
hágott.
Mert nem Szentírást, Szentatyánkat olvas
manapság senki; csak a
Decretálét
bújják,
hogy már szamárfülekkel ordas.
Maga a Pápa és a Kardinál-nép
mindennel gondol, csak nem
Nazaréttel,
hol Gábor angyal szárnyat
üdvre tárt szét.
De a Vatikán a szent többi réttel
Róma körül, mely azok
temetője,
kiket seregbe fogott össze
Péter,
megtisztul még, csak bízzad a jövőre!”