Tizenegyedik ének
Assisi szentjéről
Ó, jaj, halandók ezer balga
gondja,
okoskodástok garmadára
öntvén,
mely szárnyatok csapását
földre vonja!
Egyiknek a vény, másiknak a
döntvény
kell, más hatalmat bírni
cselre, karra
vágy, más pap lenni, a talárt
felöltvén,
rabolni más, más polgári iparra;
van, aki húsba kötve és
gyönyörbe
vesződik, más csak pihenést
akarna:
s én minde dolgok nyűgét összetörve,
Beatricével a magasba
szálltam,
s dicsőn fogadtak ott az égi
körbe.
Mikor minden fény, táncából kiváltan,
a pontra, hol előbb volt,
visszaszállott,
megálltak, mint a gyertya a
csilárban.
S hallám, hogy ama lángból szózat árad,
ki imént beszélt mosolyogva
hozzám,
és amíg szólt, még
ragyogóbbra válott.
„Mintahogy fénylik sugarában orcám,
úgy szent tükréből a lelkedbe
látok
az örök Fénynek lángjában
lakozván.
Kétely kelt benned és hallani vágyod
nyilt, tiszta nyelven újra
elejérűl
szavam, hogy benned
gyújthasson világot.
Mikor előbb azt mondtam: „megkövérűl”
s mikor azt mondtam:
„nem lesz soha párja”:
itt gondos észre van szükség
vezérűl.
A Rendelés, mely a világ királya,
oly bölcs, hogy előbb
megvakúl a látás,
mintsem tanácsa mélyeit
bejárja,
hogy bízva menjen és híven a pártás
menyasszony ama vőlegény elé,
ki
áldott vérével szent
örömkiáltás
hangjait tudta ajkáról kitépni:
két vezért rendelt bölcs
szolgálatára,
aki jobb és bal oldalon
kiséri.
Egyik szeráf volt lángjai fokára,
másik a földön bölcsességre
mérve
a kerubok fényének egy
sugára.
Egyikről szólok; mindkettő dicsérve,
ahol egyiknek dicsérete
hallik,
ragyog, mert egy volt minden
céljuk élve.
Tupino s ama víz közt, mély lezajlik
a dombról, melyet választott
Ubaldo,
magas hegynek termékeny háta
hajlik,
honnan Ferugia felé száll az ártó
hő s fagy a Nagykapún; s
mögötte renyhűl
súlyos igában Nocera meg
Gualdo.
E lejtőn, ott hol némileg megenyhül
meredeke, egy nap jött e
világra,
egy nap, minőt a Ganges
partja nem szűl.
Azért, ki e helyről beszélni vágyna,
ne mondja Ascesi, mert nem igazság,
mert Napkelet név illik íly csodákra.
Az embereknek-adott új vigasság
alig hogy felkelt, már érezni
kezdte
az egész föld, erénye nagy
vigaszát.
Mert, ifjan már, oly hölgy kegyét kereste
atyja ellen, kinek, mint a
halálnak,
nem szoktunk ajtót nyitni
örvendezve.
S a lelki törvényszék előtt e párnak
et coram
patre meglett esküvője;
s mindjobban eggyek, s többet
el se válnak.
Megfosztva első férjétől, e nőre
ezerszáz év vak megvetése
várt,
míg ez, hivatlan, kimenté
belőle.
Mit ért, hogy hallották, mily bizton állt
Amyclas mellett, annak
hangját hallván,
kitől a föld is rengett,
merre járt?
Mit ért, hogy hűven, mikor még a halvány
Mária is megmaradt lenn a
földön,
ő ott fenn sírt Krisztussal a
cudar fán?
De több szómat homályba már nem öltöm
s Ferencet most e szeretők
helyébe
és a hű Szegénységet
visszaköltöm.
Boldog békéjük édes báju képe,
csodás szerelmük és a szent
vidámság
szent vágyat szórt a
szemlélők szivébe,
ugy hogy előbb Bernát követni társát
a nagy békébe, saruját
levetve
futott, s lassúnak vélte
szent futását.
Óh, boldog bőség, földünkön feledve!
Sarút Egid és sarút old
Szilveszter
menyasszonyért a vőlegényt
követve.
Új útnak így ez atya és e mester,
és hölgye és újdon családja
mégyen.
Övül egy hitvány kötelet se
restel.
S ím mégsem verte le szemét a szégyen,
bár Pietro Bernardone csak az
atyja
s bármily csodás szegényes
színe légyen.
Mint egy király Incének tudtul adja
kemény szándékát s első szent
pecsétjét
rendjének tőle nyomban
elfogadja.
Aztán, hogy nőttön nőtt a szent szegénység
csapatja a mögött, kinek
erényét
méltóbban égi glóriák
dicsérnék:
második koronának nyerte fényét,
mert Honorius Égi
Súgalomra
másodszor is megáldta szent
merényét.
Aztán, midőn a mártírpálma szomja
Krisztust, kiben hitt annyi
szent tanítvány,
vad szultán előtt prédikálni
vonja,
látva, hogy nyers még s megtérésre hitvány
e nép, nem űlt hiába:
felkereste
az olasz fű gyümölcsét,
gyámolítván.
Tiberis és Arno között szerezte
egy zord sziklán az utolsó
pecsétet
Krisztustól és két évig
hordta teste.
Midőn Annak, ki annyi célja végett
szemelte ki, tetszett
felhívni díjra,
mint akit alázata dicsővé
tett:
testvérörököseit összehíjja,
nekik ajánlva édes
asszonyát,
s hogy szeressék hiven,
szivükbe írja.
És karjaikból igaz otthonát
keresve elszállott a drága
szellem,
tiltván koporsók cifra
lim-lomát.
Gondold el most, ki volt, micsoda jellem,
méltó társ Péterként vezetni
bárkánk
a biztos jel felé mély tenger
ellen.
Ő volt az épen, ami pátriárkánk,
s most már megértheted, hogy
őt követve
jó árút vittünk s jó nyereség
várt ránk.
De nyája akkor intelmét feledve,
új étre éhezett, s történni
kellett,
hogy száz ugrással szerteszét
eredne.
S midőn így nem maradt meg akla mellett
a júhcsapat, s bolyongva
szerte jára,
nem is volt tőgyük,
visszatérve, tellett.
Boldog, ki tudta, mennyi lelki kára
lesz ebből s megmaradt; de
oly kevés,
hogy nem sok posztó kell
nekik csuhára.
Már most, ha rekedt nem volt hangom, és
buzgón hallgattál meg,
figyelve végig,
minden szót, amit mondtam,
észbe véss
és a tanulság részben kielégít,
látván a fát s hajtásait,
tövérűl,
és hallván a fenyítő szava
végit:
hogy: ki tilosba nem tér,
megkövérül.”