Nyolcadik ének
Dis városa előtt
Ott kezdem el, folytatva,
hogy miketten
a nagy torony lábához el sem
értünk,
mikor csúcsára néztünk
önfeledten,
két lángocskára, amely ott elénk tünt
s melyeknek harmadik felelt
jelére
távolabb mintsem szemmel érni
véltünk.
s én ránézvén tudásom kútfejére:
„Mit mond e láng? És mit
felel a másik?”
- kérdém - „S kik tűzték
mindhármat helyére?”
Felelt: „Mi jönni készül, már idáig
látnád a piszkos habokon
keresztül,
de látásod a láp gőzébe
mállik.”
A húrról, mikor elpattanva rezdül,
nincs vessző, mely oly
gyorsan messze szálljon,
mint én egy kis hajókát
mindenestül
láttam elénk suhanni át az áron.
Csak egyetlen hajóstól hajtva
szállt az,
ki sítt: „Rossz lélek, itt
vagy hát a sáron?”
„Flégiász, Flégiász, minek kiáltasz?
Hiába most!” - szólt mesterem
haraggal -
„Vigy át és aztán többet úgy
sem ártasz.”
Mint egy kicsit fülel, majd vad szavakkal
tör ki, kit egy csaló beszéde
bosszant:
úgy tett Flégiász meggyűlt
indulattal.
De mesterem beszállott már a rozzant
bárkába s engem is behívott
abba
(csak mikor én benn voltam,
arra mozzant).
S mihelyt a csónakká vájt fadarabba
beültünk: az velünk megindul,
elszáll
merülve jobban, mint szokott,
a habba.
S míg így röpített holt tükrén a rossz ár,
rám szólt a sárból egy alak
kikelve:
„Ki vagy te, hogy órád előtt
lejössz már?”
„Ó, nem maradni jöttem én e helyre”
- feleltem - „De hát
te ki vagy, te piszkos?”
„Látod, egy síró lélek” -
szólt felelve.
És én: „Könnyeddel s kínoddal, te mocskos,
maradj magadnak - engem mire
nézel?
Ismerlek jól, bár minden
tagod lucskos.”
Ekkor a csónakot megkapta kézzel,
de költőm visszalökve
rárikoltott:
„Lódulj a többi ebhez! Mégse
mész el?”
Aztán arcon csókolva átkarolt ott
s dicsérve szólt: „Haragos,
büszke szellem.
Boldog az asszony, ki méhében
hordott!
Lám, ez míg élt, dölyfös volt, durva jellem,
emlékét nem diszíti semmi
jóság,
azért dühöng most árnya
minden ellen.
Hányat tart nagy királynak a lakósság,
kik itt fürödnek sárban, mint
a disznók
és hagyatékuk átok és
adósság!”
És én: „Szeretném, mester, ezt a disznót
egészen e moslékba látni
bukva,
mielőtt azt ladikkal
végigusznók.”
S ő: „Mielőtt e csónak odajutna,
hol a part látszik, kedved
tell, remélem,
mert ez a vágy teljesedésre
jut ma.”
S valóban, ezt azonnal meg is érem,
mert a sáros had mind ez
egyre fordul,
amiért most is az Urat
dicsérem.
„Hajrá, Argenti Filippóra!” - mordul
mindannyi s a bizarr flórenci
lélek
fogát saját husába vájja
mordul.
S ott hagytuk: többet róla nem mesélek.
De fülem most egyszerre
jajszavat hall,
s szemem tágulva a homályba
mélyed.
„Fiam” - szólt költőm nyájas indulattal -
„már Dis városa a ködből
kifoszlik
szomoru néppel és szigoru
haddal.”
S szóltam: „Már látom, mester, ott magaslik,
ott lenn a völgyben sok
tornyos mecsettel,
s mintha tűzből jött volna,
úgy piroslik.”
És ő: „Vörösre festi lángecsettel
örök tűz, mely belül hevíti,
mint e
mélyebb pokolban láthatd
tenszemeddel.”
S a mély árokba mely keríti minde
vigasztalan vidéket,
behajózunk
(sánca, mint vasfal, tűnt a
szemeimbe).
S előbb egy nagy kerülőt végigúszunk,
aztán egyszer megálla hajónk.
„Kiszállni!
Itt a bejárás!” - mondja
kalaúzunk.
S láttam több ezret fenn a kapun állni,
égből esettet,
istenigazában
dühöngve, szólva: „Ki mer
erre járni,
haláltalan, a halott nép honában?”
És bölcs vezérem intett, hogy
szeretne
velük beszélni titkon és
magában.
Haragjuk ekkor kissé csendesedve,
szóltak: „Te jőjj magad: s ez
visszatérjen,
ki oly merészen jött e zord
helyekre.
Bolond útján egyedül visszatérjen:
próbálja meg, ha tud! Te itt
maradj,
ki átkisérted őt e széles
éjen!”
Gondold el olvasó, hogy összefagy
a vér az ilyen átkozott
beszédtől:
nem volt reményem visszatérni
nagy.
„Ó, költő, ki már több mint hét veszélytől
védtél meg, biztonságom
visszaadva
és megmentettél annyi zord
esélytől,
ne hagyj,” - szóltam - „bajomban megtagadva!
s ha tovább jutni nem
lehetne: menjünk
nyomunkon vissza együtt - és
szaladva!”
„A gyávaságnak nincsen helye bennünk!” -
szólt, ki vezérelt - „nem
veheti senki
utunkat el: oly Úr engedte
mennünk!
De várj itt, s fáradt lelkedet pihend ki,
étetve jóreménnyel s bízva
bennem,
hogy nem hagylak ez alvilágba
veszni.”
Igy elmegy jó atyám és elhagy engem
és én talánban maradok kinok közt,
mert igen és nem küzdenek
fejemben.
Nem hallhatám, mit szólt a démonok közt,
de nem soká szólt vélük, mert
előle
egyenkint mind elbútt a
bástyafok közt,
s becsapták a kaput, elzárva tőle,
ő kintmaradt s látva, hiába
vár ott,
ritkás léptekkel hozzám
visszatére.
Szeme a földön, szempillája fáradt,
bizalma eltünt és sohajtva
mondja:
„Ki tiltja tőlem a szomoru
várat?!”
De nékem így: „Lelkem haragja, gondja
ne rémítsen, velem mindent
legyőzöl:
nincs őrség, sánc, mely
tervemet lerontsa.
Makacskodásuk nem most van először;
kevésbbé titkos kapun is
csinálták,
melynek azóta zárja sincs,
kigőzöl.
E felett láttad a halál irását
s innen indulva jön már,
sorba járja
felénk e lejtőn a körök
nyilását,
valaki, ki majd ezt is itt kitárja.”