Tizennegyedik ének
Az elátkozott folyó
„Ki az, kinek hegyünk körül
visz útja,
mielőtt szárnyra kapna a
halálban,
és szemeit kedvére nyitja,
csukja?”
„Ki, nem tudom; de tudom, nincs magában.
Te közelebb vagy, te
kérdezzed őtet:
de nyájasan szólítsd, hogy
szóba álljon.”
Szellemek ketten ily beszédet szőttek
rólam ott jobbról, egymáshoz
hajolva,
és arcaik már szóra
emelődtek.
S szólt egyik: „Ó, te, ki föl sem bomolva
test köteléből, törsz az ég
csucsára,
vigasztalj meg bennünket
válaszolva:
honnan jössz és ki vagy? mert oly csudára
indít a Kegy, mely neked itt
kijut,
mint oly Kegy, melynek nem
volt soha párja.”
És én: „Toscanán egy folyócska fut
keresztül, melynek anyja
Falteróna:
s el nem fárasztja száz
mérföldnyi út.
Amellett szült engem a parti róna;
nevem mért mondjam? mit tudsz
meg te róla?
hisz még nem nagyon messze
hallható ma.”
„Hogyha értelmem jól értette” - szóla
most az előbbi - „sejtem már,
miféle
folyóra gondolsz: az Arno
folyóra.”
„De mért nem mondta nevét?” - szólt a véle
jött társ - „mért nem akart
rá nyílni szája,
akár valami borzalom
nevére?”
S a kérdezett árny ezt felelte rája:
„Azt nem tudom; de hogy nevét
befedné
feledés átka, méltó volna
tája.
Mert kezdetétől, ahol oly tömeggé
duzzad az Alp-lánc, melynek
elszakított
vége Pelórus, mint seholse
többé,
odáig, ahol az égtől kiszívott
vizet az Óceánnak
visszaadja,
melynek esőjétől folyóvá
hízott -
az erényt ellenség gyanánt riadja
s kígyóként űzi - mintha átka
lenne
- vagy csak a rossz szokás az
átok atyja.
És ezért van úgy elváltozva benne,
gonosz völgyében, valahány
lakója,
mintha a Circe tányérjárul
enne.
Előbb rút disznók közt eredve rója
szegény pályáját, kiknek
emberétel
helyett makk méltóbb
tápláléka volna.
Később találkozik a kutya-néppel,
melynek ugatni torka sohse
fárad,
és megvetőn fordítja bús
vizét el.
Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
kutyák helyett, amint tágítja
ágyát
az átkozott és szerencsétlen
Árok.
Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
s rókákra lel, oly
ravaszakra, kiknek
ész nem múlhatja föllül
csalfaságát.
Nem hallgatok: hadd hallja más is itt meg,
amit sug az Igazság lelke
nékem:
nem vál kárára megszivlelni,
hidd meg!
Kel unokád már, hogy vadásza légyen
majdan e vad víz menti
farkasoknak,
és mindannyit fölverni
rejtekében!
Fölszedi árát eleven husoknak
s megöli őket; vén vad módra
tombol;
s vész jó hírneve néki, élte
soknak.
Véressen lép ki a borús vadonból
s úgy hagyja azt, hogy a
lefoszlott galyra
ezer évig nem nő ki dísze
lombból!”
Mint nagy veszélyek jósát aki hallja,
zavart borúból hull arcára
mély árny,
bármely égtájnak fenyeget
viharja:
úgy láttam én ott, megzavarva, mélán
a másik lelket, elbusúlva
rajta,
amint a szókat fontolgatta
némán.
Egynek beszéde, a másiknak arca
vágyra költött, hogy nevük
tudakoznám,
s ajakam kérdést és kérést
sóhajta.
S a szellem, aki előbb szóla hozzám:
„Olyat kérsz, mit te az
imént” - felelte -
„nem tettél meg nekem, hogy
viszonoznám.
De mert átlátszik, hogy az ég kegyelte
utadat, fösvény nem leszek
irántad;
halld: én vagyok Guido del
Duca lelke.
Irigység vetett a vérembe lángot:
hogy aki látta társaim
vigalmát,
látta, hogy arcom ólomszínbe
rángott.
Vetésemből itt aratok ma szalmát:
Ó, Ember! mért az szíved fő reménye,
min írva látod osztozás
tilalmát?
Ez itt Rinieri; hajdan dísze-fénye
Calboli-háznak; honnan ide
szállva
nem hagyott senki örököst
erénye.
De nemcsak az ő vére marad árva
tenger és Reno, s a Hegy és a
Pó közt
igaz kedv s szív kincsétől
messzeválva:
mert mérges hajtás az egész folyó-közt
belepte úgy hogy soká kéne
írtó
kézzel mívelni, míg kiírtanók
ezt.
Hol a jó Lizio, s Carpigna Gídó?
Manardi Henrik, s Traversaro
Péter?
Korcs lett Romagna vére, s
faja kígyó.
Ki foglalhatja Fabro örökét el
Bolognában? S Faenzában mikor
kel
új Fosco, törpe törzsön szép
kivétel?
Ne csodáld, toszkán, hogyha könnyben old fel
szemem ily bút! Hol van Guido
da Prata?
S d’Azzo, ki vélünk egy időbe
holt el?
S Federigo Tignoso s társasága?
a Traversara- s
Anastagi-házak?
mindakét törzsnek fája rég
kivágva.
Lovagok, hölgyek, gondok, vígadások!
Hajdan nyájasság inte s víg
szerelmek,
hol ma a szívek ilyen
nyavalyások!
Ó, Brettinoro, hova kéne lenned!
Hisz fut már szerte néped és
családod,
hogy a nagy romlást elkerülje
benned!
Bagnacaval jól tesz, nem hajt uj ágot;
de rosszul Conio, rosszul
Castrocaro,
grófokkal szaporítván e
világot.
Pagan-ház jobbúl, ha a közte járó
ördög elmegy belőle; ámde
tiszta
hírnévre nézve sohse lesz
kiváló.
Ó, Ugolin Fantoli, biztosítva
van jó neved, mert nincs
fiad, se lányod,
ki elfajzással
elhomályosítsa.
De menj már, toszkán! mert inkább kivánok
sírni mint szólni; a beszéd
zavarja
szegény elmémet; jobb a néma
bánat.”
Mentünk. Tudtuk, hogy a két lélek hallja
léptünk neszét, és ajkuk
hallgatása
választott útunk szótalan
javallja.
Egyedül törtünk tovább, új csapásra
s egyszerre hang zendült
fülünkbe, szemben,
mint leget tépő villám
villanása:
„Aki elül talál, öljön meg engem!”
s aztán
elzengett, mint az égi zengés,
ha hirtelen a felhő
szerterebben.
Amint fülünkben elpihent a csengés,
másik hang robbant, oly
fülrengetően,
mintha kirobban egetrázó
rengés:
„Aglaurus vagyok, szikla lett belőlem!”
-
S én,
Mesteremhez közelebb simúlva
egy lépést hátra tettem, nem
előre.
S a lég csendes lett minden részen újra.
S ő mondta akkor: „Ez volt a
kemény fék,
mely bár határon ne engedne
túlra!
De bekapjátok a horog csalétkét,
mellyel az ős ellenség von
magához;
és megvetitek a hívó szó
fékét.
Hív a forgó ég, és körülsugároz,
szent szépségeit szemetekbe
szórja:
de az vakon tapad a föld
porához.
Azért vert meg a Mindenek Tudója!”