Huszonhatodik ének
Vallatás a szeretetről - Ádám
Míg félve álltam, mert igy
elvakíta
az éles fény, egy hang áradt
belőle,
s minden figyelmemet magába
szítta,
mondván: „Addig is, amíg új erőre
kapna látásod, mit fényem
eloltott,
eszmélkedve végy kárpótlást
felőle.
Kezdd el tehát; s jelöld meg azt a dolgot,
amire lelked vágy; és el ne csüggedj;
látásod nem holt, csak
zavarba-oldott,
s ki veled e dús égen át együtt megy,
a szent Hölgynek, szemében
van a hajdan
Ananiás ujjában rejtezett
kegy.”
S én: „Hintse mikor ő akarja majdan
írját szememre, melyen át
belépett
egykor a tűzzel, mely még
egyre rajtam.
A Jó, mely megbékíti ezt a Széket,
minden írás alfája s
ómegája,
mit a Szeretet szemeim elé tett.”
Ugyanaz a hang, melynek szózatára
elült a vakság ijedelme
bennem,
intett, hogy szavam
folytatását várja,
s szólt: „Szűkebb rosta kell, hogy rajta menjen
szavad még át; mondd, mílyen
szél verése
irányzá nyílad, hogy ily
célba lengjen?”
S én erre: „Filozófok érvelése
s
innen áradt tekintély súlya kellett,
hogy e szerelmet a szivembe
vésse.
Mert a jó, ha jó, akként gyújt szerelmet,
amint fölfogjuk; s oly magas
fokára
gyújtja a hőnek, mint jósága
terjed.
Azért a Lényeg, melynek nincs határa
a jóban, úgy hogy ami jó
kivűle
van, csak az ő fényének egy
sugára,
kell, hogy szerelem nagyobb lángját szűlje
abban, ki szemét ama tanra
nyitja,
amelyet rejt ez érvelés
betűje.
Ez igazságot nékem az tanítja,
aki könyvében minden
halhatatlan
lélek első szerelmét
bizonyítja.
Tanítja nékem ezt a csalhatatlan
szerző, Mózesnek azt mondván
magárul:
„Minden jót eléd tárok én
magamban!”
Tanítod te is; mert többet elárul
első szavad az égi
rejtelembül,
mint más heroldnál összesen
kitárul.”
S ily választ kaptam: „Földi értelemtül
s erősítő tekintélytül
vezetve
legfőbb szerelmed az Istenbe
lendül.
De mondd, mily más zsinórral érezed te
vonva magad feléje még?
beszéld el,
hány foggal mart e szerelem
szivedbe?”
Nem volt előlem rejtve oly sötéttel
Krisztus sasának terve, hogy
ne lássam,
hova céloz a vallató
beszéddel,
azért így kezdtem: „Minden harapásban,
amely Istenhez tereli a
lelket,
részem volt, hogy szerelme
leigázzon.
Mert a világ, mert én - megannyi rejtek -
annak halála, ki meghalt,
hogy éljek,
a remény, mely a jókban égve
serked,
s az előbbmondott örökéltü érvek
kivontak a rossz vágyak
tengerébül,
hogy a Jó Szerelem partjára
érjek.
A lombhoz, melyből földi kertje épül
az Örök Kertésznek, szerelmem
annyi
csak, amennyi jó Belőle belé
gyül.”
S egy édes dalt hallottam fölsuhanni
erre az égről; s Hölgyem
drága hangját:
„Szent!
Szent! Szent!” - így sietett belefonni.
S mintha éles fény nyilai suhantják
szét álmaid, melynek heves
sugára
szemed hártyáin egyenkint
zuhant át,
a felébredt szem előbb alig állja,
hirtelen azt se tudja, hogy
mivé lett,
amíg magához nem tér
nagysokára:
ugy űzött tova minden kicsiséget
szép Beatricém szememből
szemével,
mely ezer mérföld messzire is
égett;
s többet láttam, mint előbb; mire hévvel
kérdém egy negyedik fényről,
ki lenne,
aki közöttünk hirtelen tünék
fel.
S felelte: „Ebben néz lobogva szembe
atyjával amaz első földi
lélek,
akit az első Erő
megteremte.”
S miként a lombok, hogyha könnyü szélnek
jöttére meghajolnak, majd
kinyúlva
otthonos magasukba
visszatérnek:
úgy lelkem, előbb kábulatba fúlva
szavára, majd a
kérdésekre-gerjedt
vágy adott néki biztonságot
újra.
S így kezdtem: „Óh, egyetlen érve-termett
gyümölcs! ősatyám, kinek
minden asszony
lánya és menye! könyörgök,
felelj meg!
Látod, mint éget buzgó és igaz szomj:
tudod, miért? s nem is
pazarlom a szót itt,
hogy válaszodnak időt ne
mulasszon.”
Mint egy betakart állat hánykolódik
leplei alatt, s szemmel látja
vágyát,
aki figyeli mozgó
takaróit:
oly nyiltan égett fényburkán a vágy át
az ős léleknek, tetszésemre
tenni,
s láttam kigyúlni az öröm
zsarátját,
amint szólt: „Szükség nincs szavadra semmi,
mert úgy tudom kérdésed’,
hogy a földön
nincs bizonyosság semmiről
sem ennyi,
mert megmutatja az igaz Tükör fönn,
amely nem lesz visszfénye
soha másnak,
s minden visszfény az Ő
fényeiből jön.
Tudni vágysz, mikor tett a szent Varázsnak
kertjébe Isten, hol a drága
mély szem
megedzett a nagy Lépcsővel
csatáznod;
és meddig éltek szemeim e Kéjben;
és hogy a nagy Haragot mi
okozta;
s hogy milyen nyelvet
alkottam s beszéltem?
Halld hát, fiam, nem épen a Tilos Fa
gyümölcse volt oka a
Számüzésnek,
hanem csak az átlépés a
Tilosba.
A nap, míg e Zsinatért ott emésztett
vágy, honnan Vergiliuszt
küldte Hölgyed,
négyezerháromszázkét kerülést
tett.
S még húsban élve laktam lenn a földet,
láttam kilencszázharminc
visszatértét
minden csillagához az égi
Körnek.
Nyelvem, mióta ajkaim beszélték,
kihalt, előbb mint
végrehajthatatlan
művük’ Nimród népei
megkisérték.
Mert emberi ész műve tarthatatlan
s romló, lévén támasza csak a
lenge
és csillagoktól függő
akaratban.
Azt az ős Természetnek hozta rendje,
hogy az embernek nyelve van;
de rája
bízta, hogy így vagy úgy,
szépítve zengje.
Mielőtt lelkem a Pokolra szálla,
földön a legfőbb, Jónak neve
El volt,
aki ma fényem’ ez örömbe
zárja.
Azután Éli lett az, ami El volt;
így van ez, mert a halandók
szokása
mint lomb: új jön, ha a régi
elholt.
A Tenger Hegye addig volt lakása
éltemnek tisztán s bűnben,
míg az óra
lépteit egytől hatig
szaporázza,
ahol letell a fertály fordulója.”