Tizenharmadik ének
Salamon bölcsessége
Képzelje, aki érteni
akarja,
amit ott láttam; (s tartsa
meg e képet,
míg hall, szilárdan, mint a
szírtek alja):
tizenöt csillag, mely az ég-vidéket
tizenöt ponton oly élőn
befényli,
hogy áthat minden légi
sűrüséget;
képzelje a Szekeret, melynek éji
s nappali egünkről sohasem
bucsúzva,
rúdja, forog bár, meg tud
abba’ férni;
s képzelje a Kürt száját, melynek csúcsa
a tengely mellett van, mely
körül épen
körét a Fő Kerék surranva
csússza,
két jelet írni magukból az égen,
minőt rá hajdan Mínos lánya
fűzött
a halál fagyát érezvén
szivében:
egyik a másikkal körülgyürűzött,
s forgása által, folyton
körbejárva,
egyik előre, másik hátra
űzött:
s előtte lesz az igazságnak - árnya
e dupla táncrúl, mint
csillagalakrúl,
amely körűlem lengett
körbeszállva,
mert minden földit annyival haladt túl
mint Chiana cammogását az az
égkör,
amely leggyorsabban suhanva
fordul.
Itt nem a Bacchus s Paean dala ég föl,
hanem: a két természet egy
Személyben,
és amaz Egy, mely áll három
személyből.
Majd dal és tánc megállt, időre mérten:
s a szent fény mind örülve
rámderengett,
hogy gondról-gondra
figyelmük’ cseréltem.
S istenkörükben megtörvén a csendet,
szólt a láng, melyből ép
Isten-szegénye
csodás élete az imént
kizengett:
„Mikor kinyomva már az egyik kéve
és drága magva végre
csűrbehordva,
újat csépelni hajt szerelmem
éhe.
Azt véled, a kebel, melyből a borda
formálni vétetett a bájos
arcot,
melynek a földet ínye
megrabolta;
s a másik, mely úgy vítta meg a harcot,
lándzsaverten, hogy
elégtételével
világ bünéért fizeté a
sarcot:
ami emberi természetbe fér el,
annyi fényt nyert a Teremtő
kezébül,
kinek mindkettő adós
lételével.
Azért csodálod a fönti beszédbül
azt, hogy a kincsnek
nem volt soha párja,
mely ötödik fényt nyerte itt
mezéül.
Lesd válaszom’ hát, szemedet kitárva:
s hited, szavammal, az Igazra
nézni
úgy fog, mint központ köre
vonalára.
Minden, akár tud, akár nem, enyészni,
csupán az Eszme fénye, mely
szeretve
nemz, és ezt lelkünk
Istenének érzi.
Mert az élő Fény, Napjából eredve,
s nem válva Attul, sem a
Szeretettül,
mely harmadik lesz kettőből
születve,
jósága által egy sugárba meggyűl
tükrözve mintegy kilenc égi
karban,
mégsem oszolva többfelé az
Egybül.
Innen száll át mélyebb erőkbe majdan,
le tényrül-tényre, mígnem
kurta-létnyi
esetlegekké árad el az
aljban.
Ezeken a nemzett világot érti
szavam, melyet rövid életre,
maggal
avagy annélkül, a mozgalmas
ég hí.
Viasszuk és az erő, mely alakkal
látja el, más-más; s a
pecsétes Eszme
átfénylik több vagy gyengébb
sugarakkal;
igy lelsz egyazon fajta fán keresve
gyümölcsnek néha javát, néha
rosszát;
és más-más lelket az emberi
testbe.
Ha hibátlannak mondhatnád viasszát,
s az ég erejét is
tökéletesnek,
csupa Pecsét lenne és
csillagosság.
De a Természet csak úgy adja ezt meg
csorbán, mint az a művész,
aki tudja
mesterségét, de gyönge keze
reszket.
Azért csak, ha az erők ősi Kútja
hintette tiszta Fényt a
Szeretetnek
lángja gyűjti: ez a tökélynek
útja.
Igy lett méltóvá egyszer földeteknek
fajtája is az állati
tökélyre;
s a Szűz is ekként
terhesíttett meg.
Kell hát, hogy ajkam szavadat dicsérje:
hogy soha embertermészetbe
annyi
tökély nem hullt s hull, mint
e két személyre.
Itt, ha érvem nem tud továbbsuhanni:
»Hogy’ páratlan hát mégis ama másik?« -
e
kérdésednek kéne megfoganni.
De, hogy ne lássék, amint íme látszik,
gondold el, hogy ki volt, s
mi kelle néki,
mikor ég mondta: »Kérj, amid
hiányzik!«
Úgy szóltam, hogy már ebből eszed érti,
hogy király volt, és azt a
bölcseséget
kérte, amely kell,
király-módon élni:
nem az egetmozgató égi népet
számbavenni; sem tudni, hogy
necesse
a
contigenssel míly tételbe
léphet;
sem, si est dare primum motum esse;
sem, hogy
félkörbe háromszöget írván
az mindenképen derékszögü
lesz-e?
S így ezt és amit mondtam, nézve, nyilván
látod, hogy csak a királyok
tökélyét
éri szavamnak nyila, célba
hullván.
S ha a »páratlant« helyesen
itélnéd,
tudnád; hogy csak a
királyokra értem,
kik sokan vannak, s kevesen
jófélék.
Igy distingválva fogadjad beszédem;
s így összefér hiteddel
ősatyádról,
s arról, ki a mi gyönyörünk
az égben.
S ez legyen mintegy lábad ólma mától,
mely, mint fáradtat
lankadása, nemre
s igenre túl-sietve menni gátol.
Bolondok közt is utoljára jönne,
ki vak egyformán állítva s
tagadva,
nem tudna külömbséget tenni
benne.
Gyakran tér elsietve rossz utakra
a vélemény; és aztán
öncsalása
köti az észt, hogy bennük
megakadna.
Hasztalannál rosszabbra hajtja láza:
mert visszatérve más, mint
induláskor
az Igazságnak ügyetlen
halásza.
Példát vehetni erről annyi száztól,
Parmenidés-, Melissus-,
Brissus-, és még
- aki ment és nem tudta, hova
- mástól.
Sabellius és Árius, merész nép,
szavukban mintha az Irásnak
arcát,
mint kard tükrében,
eltorzítva néznéd.
Túlkönnyünek az ítélést ne tartsd hát;
és ne légy, mint az, aki a
buzának
előbb, mint érne, felbecsűli
sarcát!
Mert gyakran láttam télen át kiszáradt,
vad és töviskes, puszta
csipkebokrot:
és később nyílni rajta
rózsaszálat!
hajót is, büszkén szelni könnyü fodrot,
gyorsat; hogy messze tengerig
utazzon,
melyet, révnél már, a szél
vészbe sodrott.
Ne higyje Márton gazda s Berta asszony,
hogy mert ezt lopni, azt
áldozni látta,
azért az Úrnak végzésébe
hasson:
az fölkelhet, ez elbukhatik -
hátha!”