Harminckettedik ének
Az óriás és a kéjhölgy
Szemeim őt ott oly tapadva
nézték,
oltani vágyaik tizévi
szomját,
hogy lehunyt bennem mind a
többi érzék,
és ennek is fal zárta
horizonját
közönyből jobbra-balra; - s
lelkem érzé,
a szent Mosoly régi hálói
fonják:
mikor erővel vonta egy kevéssé
balra figyelmem hangja ama
Nőknek:
„Nagyon merővé vál szemed, s
merésszé!”
Olyanná lettem, mint akin erőt vett
a napfény, melybe imént szeme
mélyedt,
s mely egy percre vaksággal
verte őt meg.
De amikor megszoktam a csekélyet
- csekélynek mondom, mert
annak itélém,
ki láttam imént a Nagyot, a
Mélyet -:
s mozgását újra szememmel kisérém,
láttam a szent Hadat fordulni
jobbra,
a Nappal s ama hét Fénnyel az
élén.
Mint pajzs alatt, lobogós hadi kopja
körül halandó hadsereg ha
fordul,
lassan, míg egész körét
megforogja,
úgy láttam, hogyan hajlik ki a sorbul
az égi ország hadi népe,
mígnem
a szekér rúdja is görbülve
kordul.
A Hölgyek ekkor visszalengtek híven
a kerekekhez; s szent terhe a
Griffnek
mozzant: de egy toll se
mozzant a Griffen.
Státius s én a legkisebbik ívnek
hajló kerék s a Hölgy nyomába
szállva
mentünk, ki átvitt gázlóján a
víznek.
S így a mély ligeten, mely annak árva
bünéből aki hitt volt a
Kígyónak,
sétáltunk angyali ütemre
járva.
S oly messze értünk partján a folyónak,
midőn Beatricét kiszállni
látám,
mint három lövése a
nyilazónak.
S hallám, hogy mind azt mormolják, hogy: „Ádám!”
s egy fát kerestek föl aztán,
mely lombot
s virágot elveszített minden
ágán,
puszta hajzata mind szélesbre bomlott,
amint följebb nyúlt - s
messze vadonában
az indus is csodálná: úgy
toronylott!
„Ó, boldog Griff, hogy sem most, sem korábban
csőröd nem tépte meg e fát,
mely gazdag
jó ízben - de csikarás jár
nyomában!”
Igy kiáltoztak a csupasz fa vastag
törzse körűl; és a kétéltü
Állat:
„Ekként
marad meg magva az Igaznak!” -
szólt, s a Rudat, mely mellé lónak állott,
az özvegy fáig vonta, s
megkötötte
ahhoz, amelynek anyagából
állott.
Mint a mi fáink, ha a Nap kilökte
új jegyben első sugarát
azontúl,
hogy elmaradtak a Halak
mögötte,
földuzzadoznak, és mindannyi lombtul
újul színében, mielőtt a
Napnak
szekere újabb csillagképbe
fordul:
úgy rózsa pompájánál koldusabbak,
de violánál dúsabbak, a
fának
csupasz ágai új szinekre
kaptak.
A himnuszt, mely körültük erre támadt,
ki se bírtam végig földi
fülemmel
és nem is nyitom rája földi
számat.
Ha festhetném, hogy a száz csoda-szemmel,
mely vesztére lett kém, mily
győzve küzdött
Szirinx meséje meg s a bűvös
szender:
mint modell után festő hogyha festett,
festhetném azt is - de hadd
fesse más -,
hogy ez a dal mily kábulásba
vesztett.
Ott kezdem, hogy elmúlt a kábulás
és szétszakítá álmom sűrü
fátylát
egy fény - és egy hang: „Kelj
fel! mit csinálsz?”
Mint a mennyei Almafa virágát,
mely vágyra gyújtja az
angyalokat
s égi lakóknak örök lakomát
ád,
meglátva Péter, János és Jakab
elalélt, s ama szóra tért
magához,
melytől nagyobb álom is megszakadt:
s akkor látták hogy csapatuk hiányos,
Mózes és Illés eltűnt; és a
Mester
ruhája ezer sugárral
sugároz:
úgy rezzentem fel én remegő testtel
és láttam ama kegyes Nőt
fölöttem,
ki a parton idáig vezetett
el.
„Hol van Beatrice?” - kérdém ijedten.
S ő: „Nézd” - felelt - „a
megujult fa alját:
ott ül az összetorlott
gyökerekben!
Nézd, kik veszik körül jobbját s a balját,
s a Griff mögött hogy vonul
föl a többi,
mélyebben s édesebben zengve
dalját.”
Nem is figyeltem, hogy még meddig ölti
egymásba szavait, mivel
szemembe
tünt Az, ki mással nem
hagyott törődni.
Szinte a földre ült, a meztelenre
maga, mintha a Szekérnek ma,
mellyet
a Griff a fához kötött, őre
lenne.
Klastromot csinált jobbja-balja mellett,
mondom, a hét Hölgy, a hét
Fény kezükbe;
melyeket semmi vihar meg se
lenget.
„Nem sok időre jöttél e sürükbe,
mert ama Rómában fogsz lakni
vélem,
melynek polgára Krisztus,
mindörökre!
Azért csak jól tartsd szemed a Szekéren
s megírni bűnös világod
javára
majdan, amit látsz, most
hatolj be mélyen!”
Igy Beatrice; s mindenik szavára
ájtatosan figyelve,
szemmel-ésszel
odafordultam, ahová
kivánta.
Sürű felhőből gyorsabb löveléssel
nem száll le villám, hogyha
messze zápor
ködlik az égen, s távolságba
vész el,
mint Zeusz madara lecsapott a távol
égből most, egyenest a fára,
tépve
törzsből is, nemhogy lombból
és virágból.
S teljes erővel vágott a Szekérbe,
hogy az megingott, mint hajó
viharban,
ha szélnek jobbra-balra
hányja mérge.
Aztán egy rókát láttam csúszni halkan
a diadalszekér kasába,
melynek
rég lehetett már része jobb
falatban.
S láttam, hogy Hölgyem ajkai perelnek
a ronda dögre, mire az
elillan,
amint csak görhes csontjától
kitellhet.
S megint ahonnan előbb, ugyanonnan
leszállt a Sas, s tollát
hullatva jócskán
a Szekér kasát telehagyta
tollal.
S mint szomorú sziv egy keserü szócskán
megkönnyül olykor, oly szó
jött az égből:
„Beh gonoszul vagy terhelve
hajócskám!”
S a föld fölnyílott, és a két keréktől
egyforma távol láttam, mint a
lángot,
egy sárkány farkát döfni ki a
lékből.
Át a Szekéren, mint darázs fulánkot,
döfte a sárkány azt, de
megszaladt,
és visszarántva, lassan
tovarángott.
Ami a lékelt szekérből maradt.
mint eleven föld fű közt, meg
se látszott
a tán jószívből ejtett toll
alatt.
Egyik kerék is, másik is hibádzott
a szemnek, s köztük úgy
eltűnt a rúdja,
mint sóhaj, mely imént az
ajkon játszott.
S a szent Alkotmány így elidomúlva
minden sarkán fejek nőttek ki
rája,
négy, és még három nagy fej
nőtt a rúdra:
s a Négynek, egy-egy szarv nőtt
homlokára,
de a Háromnak, ökörmódra,
páros:
nem látott illyet a föld
semmi tája!
S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros,
csücsülve rajta egy parázna
Asszony
tünt föl; szeme
körülkacsintva nyájas;
de hogy mindenkit onnan elriasszon,
egy Óriás állt egyenest
előtte,
s megfordult néha, hogy
csókot kaphasson.
Buja tekintetét szemembe lőtte
a nő; de meg is korbácsolta
nyomba
tetőtől-talpig durva
szeretője.
Gyanúval akkor s dühhel a vadonba
vitte eloldván a Szörnyet, s
a mély völgy
hajlásában lett sűrű ködbe
vonva
előttem az új Vadállat s a Kéjhölgy.