Tizenharmadik ének
Az eleven liget
És a gázlón még Nessus át
sem ére,
midőn lábunk egy nagy
csalitba hágott,
melyet nem jelzett ösvény
semmiféle.
Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott;
nem síma vessző, csak csomós,
kuszálva;
nem volt gyümölcs sem ott,
csak mérges ágok.
Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva
a vad, mely gyűlöl Cornetó s
Cecina
közt minden helyet, mely le
van kaszálva.
Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva,
kik Strofadokról Aeneast
elüzték,
jós ajkukról zúgván jövője
kínja.
Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék,
karmos a lábuk, hasuk csupa
toll,
jajgatva lakják a sok furcsa
tüskét.
S jó mesterem szólt: „Lejjebb ne hatolj,
míg nem tudod, hogy ez a
második kör
és innen addig ki nem
juthatol,
míg a gonosz homokpart nem tünik föl;
nézz jól, s bizonnyal fogsz
majd látni dolgot,
mely minden szómat hinni
bátorít föl.”
Ezer sóhajt hallottam és sikolyt ott,
de kitől jönne, nem volt
senkisem
és megálltam, nem tudva, ki
sikoltott.
Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,
oly néptől jő bokrok közt e
kesergés,
mely elbútt és így nem
láthatja szem.
Azért így szólt a mester: „Ha e cserjés
helyen galyat törsz, meglátod
azonnal,
hogy agyadban mily téves volt
a sejtés.”
Akkor előrenyomultam a karommal,
s egy nagy bokorról egy ágat
letörtem,
s a törzse: „Mért tépsz?” -
szólt rám fájdalommal,
és vértől lett a helye barna körben
és „Mért szakítasz?” - így
jajgatni nem szűnt
„nincs semmi részvét eleven
kebelben?
Emberek voltunk, s fává kelle lennünk:
de ily kegyetlen kezed nem
lehetne,
habár kigyóknak volna lelke
bennünk.”
Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,
másik vége forrva kezdene
nyögni
s kitörő bugyboréktól
sisteregne:
úgy szó és vér innét egyszerre jött ki,
és én megálltam, a galyat
leejtvén,
mint kinek szívét döbbenete
gyötri.
S a költő: „Ó, fájó lélek, ha sejtvén
igazságát” - igy szólott -
„hitte volna
rimemnek, amely már neki se
rejtvény,
ágadhoz a kezét nem vitte volna:
de mert a dolgot el nem tudta
hinni,
mondtam, ami nekem is szívem
nyomja.
De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni
hálából friss hired föl majd
a földre,
hova őt sorsa vissza fogja
híni.”
S a törzs: „Édes szód olyan vággyal tölt be,
hogy nem hallgathatok; ne
haragudj hát,
ha késtetlek kissé, szót
szóba öltve.
Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát
tartottam mindakettőt, és
kezembe’
a kulcs, kizárva és bezárva
úgy járt,
hogy nem jutott titkába senkisem be;
hű voltam a nagy hivatalban;
álmot,
és vérverést áldoztam, jó
hiszembe.
A kéjleány, aki Cezárról álnok
s kéjenc szemét el sohse
forditotta,
(Udvar Bünének hívják,
Közhalálnak)
mindenki lelkét ellenem szitotta;
s a feltüzeltek Cézárt
feltüzelték,
hogy tisztességem gyászra
vált miatta.
Igy lettem a létnek megvetve terhét
igaz magam iránt
igaztalanná,
sírban remélve a gyalázat
enyhét.
Új gyökeremre esküszöm, szavam rá:
sohse volt semmi, ami
lelkemet
nemes uramtól hűtlenségre
vonná.
S ha egyőtök még földre felmehet,
támassza föl emlékem, mely
irigység
csapástól még most is
holtbeteg.”
Megállt és „Most, míg hallgat egy kicsinykét”, -
szólt hozzám költőm, - „ne
veszítsd idődet:
szólj, kérdezd, hogyha vágyad
telve nincs még.”
De én feleltem: „Te kérdezzed őtet,
arról amit vélsz, hogy tudni
kivánok:
én nem tudom, olyan sirás
erőtet!”
Hát ujrakezdte: „Hogyha azt kivánod,
hogy szivesen tegye, amire
kéred,
fábazárt szellem, néki te se
szánjad
megmondani, hogyan szorúl a lélek
e fák göcsébe: s mondd meg
még, ha bírod,
lesz-e kit egykor elbocsát e
kéreg?”
S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott,
s sóhajszellője ilyen szóban
enyhült:
„Röviden néktek megfelelni
bírok.
A zordon lélek teste még ki sem hült,
amelytől magát maga tépte
el,
kit Minos e hetedik körbe,
lenn, küld:
ide hull s nincs neki jelölve hely,
hanem hová a sors vetette
magnak,
ott sarjad, mint a tönköly
magja fel.
S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,
s Hárpiák jőnek lombjukat
legelni:
hogy lenne kínjuk és a kínnak
ablak.
Felmennek ők is, testük lecipelni,
de nem beléöltözni: mert
igazság
volna-é mit eldobtak,
visszanyerni?
Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság,
megint csak felkeresve,
testük’ ott
saját morc árnyuk fáján
fölakasszák.”
Hallgattuk még, amit a törzs sugott,
vélvén, hogy még több szó is
benne lappang,
midőn fülünkbe hangos zaj
jutott,
mint annak, aki lesben ül, s a vadkant
és a hajtók hajszáját jönni
hallja,
s hogy ropog az ág és a kutya
vakkant.
És im két tépett árny bukott ki balra
mezitlen rontva végig a
határon,
hogy az erdőnek szerte tört a
galyja.
S kiált az első: „Jöjj el, jöjj halálom!”
S a másik, ki lankadtan egyre
botlott,
lihegi: „Lano, hej! toppoi
tájon
bezzeg a harcban lábad így nem ugrott!”
s lélegzetfogyva egy bokorba
guzsgol,
s csinál emberből és bokorból
bokrot.
S megtelt a táj mögöttük, a borusból
fekete éhes és futó
ebekkel,
mint agarat ha oldanál a
guzsból.
S arra, kit imént fáradság lepett el,
ki meglapult: ráestek tépni
foggal;
s hurcolták fájó tagjait,
sebekkel.
Most vezetőm karon fogott marokkal
s a bokorhoz vitt, amely sírt
hiába,
vért sírt, töréssel
megtépdesve sokkal.
„Giacomo da Sant’Andrea, te kába” -
így sírt - „mit ért paizst
bennem találnod,
okoztam én, hogy itt vagy,
bűn lakába?”
Amint fölötte mesterem megállott,
kérdé: „Ki voltál, kinek
annyi sebből
fájó beszéded vérrel igy
szivárog?”
És ő felelt: „Ó, lelkek, kiknek ebből
a csúf látványból sejthető a
kín már,
mely így kifosztott minden
levelekből,
szedjétek össze mind bús lábaimnál!
A város szült, mely a
Keresztelőért
régi patronusát elhagyta
immár.
Azért a mesterséggel, melyhez ő ért,
gyötri az folyton; s azt
hiszem, csupán
emlékéért, az Arno-hídi
kőért,
(hogy még maradt emléke) tűri tán,
hogy nem hiába építették
ujból
hamvat hagyó Atilla hős
után.
Én csináltam akasztófát kapumból.”