Tizennegyedik ének
Fény és kereszt
Körtől középig s középtől
körig
árad a hullám a kerek
edényben,
amint belül- vagy kívülről
lökik.
Ez a kép villant hirtelen elémbe,
mikor Tamásnak glóriás
beszédje
elhallgatott s belenémúlt a
fénybe.
Középtől körig, s körtől a középre
szállt az ő szava és
Beatricéé,
aki középen állva, ezt
beszélte:
„Vágya kelt ennek, bárha nem
beszélé
szóval, se gondolatban, hogy
gyökérig
egy más igazság szálait
kisérné.
Mondjátok, a fény, mely bimbózva fénylik
körűletek s a lélek
koszorúja,
így marad-e, mint most van,
örökéltig?
S ha így marad, mondjátok, mikor újra
láthatók lesztek testben, ez
a látás
el nem hal-é, a fénytől
megvakúlva?”
Mintha körtáncban a lengés, a váltás
nyomán egyszerre árad új
vidámság,
élénkebb mozgás, hangosabb
kiáltás:
úgy láttam ott e körök égi táncát
gyúlni, hogy új örömben
tündököljön,
amint elhangzott a buzgó
kivánság.
Ha búsulsz rajta, hogy meghal a földön,
ki égben mindig él: ingyen se
véled,
milyen a Zápor, melyben
megüdül fönn.
Az Egy Kettő Három, ki örökélet,
s Háromban és Kettőben s
Egyben úr,
mindent határol és határt nem
érhet,
háromszor zendült ajkán jámborúl
minden léleknek, úgy hogy íly
zenében
minden érdem jutalma
megujúl.
S hallám, hogy a kisebb kör özönében,
mint az angyal szólt egykor
Máriához,
a legdicsőbb láng így felel
szerényen:
„Amíg a halhatatlan égi Város
szent édenében áll a hosszu
ünnep,
szerelmünk körül ez a mez
sugároz.
Fénye kiséri lángoló hevünket,
s a láng a látást; és ez
akkora,
amint becsünkön túl a Kegy
kitüntet.
Mikor a szent hús dicsőült pora
megint ruhánk lesz: kedvesebb
személyünk,
mert teljesebb, hogy rajta a
Ruha.
S ha nő a fény, melyhez ingyenbe férünk
a Legfőbb Jónak végtelen
kegyébül,
s mely által az Ő látásához
érünk:
nő a látás is, és erősre épül,
nő a láng, attól fölgyuladva
jobban,
nő a sugár, mely abból árad
és gyűl.
De mint a szén, melyből a tűz kilobban
éles izzással a tüzet
legyőzi
s látható voltát jól megőrzi
abban:
úgy ezt a fényt, mely lelkünket gyürűzi,
legyőzi majd a fölkelt hús
alakja,
bár azt ma még a sírnak
földje őrzi.
S nem is fárasztja; erejét-haladva,
szemünket a fény, mert a
szerv megedzik
itt minden kéjre, minden
sugarakra!”
Láttam most, hogy a két kar úgy igyekszik
mondani „Áment”, hogy abból a vágynak
ereje elholt testükért,
kitetszik,
nem magukért tán, de apák-anyáknak
kedvéért és mind, akiket
szerettek,
még mielőtt örök lángokká
váltak.
És ím köröttük új fények születtek,
akiket sorba s körbe gyúlni
láték,
mint horizonti pírját
reggeleknek.
Miként az égen kora este átég
egynéhány csillám, úgy hogy
nem tudod még,
igaz-e, vagy szemedtől csalfa
játék?:
úgy, mintha én ott sorban gazdagodnék
új kör fénnyel, mely a két
régi mása
és mindakettőn túlra
hajnalodnék.
Óh, szent Fuvallat igaz villanása!
szememben mílyen lobbanón
szülemlék,
mely ki sem bírta, hogy ily
ízzva lássa.
De új nevetés gyönyöre gyülemlék
Beatricének égő
homlokára
azokhoz, miket nem követ az
emlék.
S szemem új erőt nyerve nemsokára
fölvillant s látta, hogy már
följutottam
hölgyemmel felsőbb üdvnek
csillagára.
Mert láttam, hogy már föntebb állok ottan
a csillagról, mely vörösen
tüzelvén
izzóbban égett, mintsem
megszokottan.
Teljes erőmből, s a szív tiszta nyelvén,
mely mindenütt egy, gyújték
hála végett
lángot az Úrnak, új kegyét
kinyervén.
S még az áldozat lángja ki sem égett
szívemből, érzém már, hogy
kedvezően
fogadta az Ég a hálás
igéket,
mert két sugárban láték gyúlni rőten
lángoló tündöklést, hogy azt
kiáltám:
„Óh, Hélios, mily fényt
égetsz előttem!”
S mint sarktól sarkig a Tejút, kiválván
benne száz csillag, sűrün
átfehérlik,
hogy bölcs se tudja mit
gondolni láttán:
úgy csillagozva, nyúlt a Mars szivéig
a két sugár, s a Kereszt jele
támadt,
mint körben átlók egymást
metszve érik.
Itt emlékem veri fantáziámat:
mert e kereszten sugarazva
Krisztus
nincs méltó példám, adni róla
számot.
De vedd kereszted, s menj, amerre Krisztus:
s akkor majd lankadásomat
kimented,
látva te is, mily hajnal ott
e Krisztus.
S a csúcs és tő közt, s karról karra lengett
a fények tánca, s néha
szembeszelve
egymás útját, szikrázva
földerengett.
Igy láthatsz olykor gyors és lassu, ferde
s egyenes, néha hosszu, néha
kurta
átomokat változni
szállva-kelve
a sugár csíkja mentén, mely behullt a
homályt sávozván, amellyel az
ember
magát a naptól védni
megtanulta.
S mintha sokhúru lant és hárfa cseng fel
összhangban, hogy bár a kótát
nem érted,
édes neked, és új dalért
esengel:
úgy e Kereszten végig a temérdek
csillám hangjából egy himnusz
szövődék,
hogy elbüvölt, mit, érzém,
meg sem értek.
Csak azt vettem ki, hogy szava dicsőség!
mert mintha, hallva és nem
értve, ennyi;
„Támadj
föl!” és „Győzz!” fülemig
verődnék.
És oly szerelmes kezdtem bele lenni,
hogy élve mindez ideig ily
édes
kötelékekkel nem kötött le
semmi.
De tán nagyonis vakmerő beszéd ez,
mert nem a szép Hölgy szemeit
idéztem,
melyekkel vágyam örökké
pecsétes;
de aki tudja, hogy föntebbi részben
mélyebb a szépség élő
lenyomása,
s hogy itt azokba még belé se néztem:
az kell, hogy amit gyónok, megbocsássa:
gyónom, hogy védjem! - s
igaznak itélhet,
mert a között van a Szemek
varázsa,
ami föntebbi égben egyre mélyebb!