Tizennegyedik ének
A tűzeső
Mert szülőföldem gondja
meglepett,
búsan a szétszórt lombot
összeszedtem,
s a fához raktam, mely már
néma lett.
S mentünk. A második kis körnek itten
érvén harmadikkal határos
alját;
a szem zord Igazság láttára
retten.
Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,
ott kezdem, hogy egy nagy
pusztára szállok,
amely meg nem tür ágyán egy
fü sarját.
Mint a fájdalmas erdőt a bus árok,
épúgy szegélyzi az erdő e
pusztát
s én széles szélén bölcsemmel
megállok.
Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág:
s a homok olyan (tán képzelni
bírod),
mint ahol Cato lábai
taposták.
Isten bosszúja! aki amit írok
olvassa, mint kell félni
tőled annak
elgondolván, mi szememnek
kinyílott.
Mezítlen árnyát sok boldogtalannak
nyájankint láttam könnyben
elmerülve
s láttam, többféle törvény
alatt vannak.
Hanyatt hevert egyrészük elterülve
a földön, másik guggolva
kuporgott,
másik örökké bolygott
kényszerülve.
És legtöbb volt, aki így körbe bolygott:
akik kínban hevertek,
kevesebben,
de a jajokra nyelvük jobban
oldott.
És e homokra lassan egyre cseppen
tüzes lángokból hízott pelyhü
zápor,
mint hó, ha szél nem fú, az
Alpesekben.
S mint Sándor és a macedóni tábor
láttak a forró indiai
úton
esőt még égve érni földre
lángból
s ezért lábukkal nem maradva nyugton:
topogni kezdtek, hogy a láng
a földön,
mielőtt újabb hullna,
elaludjon:
úgy szállt a földre ez a tűz örökkön,
s mint acél alatt tapló,
gyult ki lángra
a homok, hogy duplán lakója
nyögjön.
S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca;
minden bús lélek önmagát
ütötte,
hogy magáról a friss tüzet
lerántsa.
S kezdém: „Vezér, ki mindennek fölötte
győztél, a zord démonokat
kivéve,
kiknek a kapun rémitett
kijötte:
ki az a Nagy amott, ki föl se véve
a lángot, fekszik megvetőn,
dacolva,
mintha záporból rá nem esne
kéve?”
És ez a Nagy maga, egyszerre hallva,
hogy róla kérdem költőm, így
rikácsolt:
„Ki élve voltam, az vagyok ma
halva!
Fárassza holtra Zeusz a kovácsot,
kitől éles villámát kapta
hajdan,
amellyel engem dühében
levágott:
fárassza holtra, mind az Aetna-aljban
egymás után mind, fekete
kohában
könyörgve: »Jó Vulkán, segíts
te rajtam!«
mint ahogy tette flegrai csatában:
nyilazzon engem, üssön, ahogy
üthet.
Mégsem fog kedve tellni
bosszújában!”
Vezérem szólt most (soha keserübbet
nem hallék tőle, korholóbb
beszédet):
„Ó, Capaneus, hogy még most
se csügged
a büszkeséged: az a büntetésed!
Dühödnél hozzád illendőbb
jajakkal
nem verhetnének semmi
szenvedések!”
Majd hozzám fordult, szelidebb ajakkal:
„Ez egy a Théba-vívók hét
vezére
közül, ki Istent megvető
haraggal
gúnyolta, most se várjad, hogy dicsérje!
de amint mondtam, káromlása
válik
lelkének épen legméltóbb
diszére.
Most jöjj mögöttem és vigyázva járj itt:
ne tedd a lábad az égő
homokra;
a bokrok közt jőjj, ne lépj a
határig!”
Némán mentünk. S az erdő törpe bokra
alól im egyhelytt kis folyó
özönlik;
még most is borzaszt vörös
habja fodra.
Mint aminő a Forró-tóból ömlik
(amelynek víze a bűnös nők
víze)
át a homokon e hab úgy
gyüremlik.
Feneke, medre, fala izrül-izre
kövezve; partja széles útnak
irtva,
hogy rögtön láttam, utunk
erre visz le.
„Mindközt, ami szemünk előtt kinyilt ma,
mióta a nagy Portán túl
valánk,
melynek küszöbje senkinek se
tiltva,
csodásabb dolog nem várt egy se ránk,
mint e patak, melynek ha gőze
éri
a lángot, rögtön elhal mind a
láng.”
Igy hallottam vezéremet beszélni;
miért is mindjárt kértem tőle
szépen
az étket, mellyel mindig
vágyom élni.
„Egy puszta föld van tenger közepében” -
szólt akkor ő - „melynek a
neve Kréta;
aranykor volt királya
idejében.
Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta!
Lomb... csermely... Ma messze
kerűlik alját,
mint romlott portékát. A neve
Ida.
Rhea e földbe helyezé bizalmát.
ez lett a bölcső, hol fiát
takarván,
lármát rendelt, hogy sírását
ne hallják.
S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán
és Damiáta felé van a
háta,
s az arca Rómát nézi,
tükreformán.
Fejét művésze aranyból csinálta
és színezüstből van a melle,
karja,
s rézből odáig, hol szétvál a
lába:
onnantul mind pompás vasból az alja;
agyagból csak a jobbik lába
van
s erre nehezül inkább, mint a
balra.
Mindenik része (kivéve az arany)
repedt, s e repedésből könny
pörög le
s meggyűlve barlangot váj,
úgy rohan.
S rögről e völgyig szivárogva rögre
lesz Acheron, Styx, Phlegeton
belőle
s szűk csatornán addig száll
csörögve;
míg elfogy a lemenő út előle;
ott Kocitusszá lesz, egy
szörnyü tóvá:
meglátod majd; nem mondom el
előre.”
És én: „Ha a könny, mely e kis folyóvá
gyűlik, a mi világunkból
eredt:
mért csak e parton válik
láthatóvá?”
Felelt: „Tudod, hogy a pokol kerek;
s bár adatott jó mélyre
szállni,
s mind balra tartva, látni
sok helyet,
mégsem tudtad az egész kört bejárni:
azért, ha új dolog tünik fel
olykor
szemed előtt, ezt nem lehet
csodálni.”
És én még: „Mester, mondd, a Phlegetont hol
lelem s a Léthét?
erről szavad hallgat;
amazt folyatja a könnyes szoborból.”
„Szeretem” - szólt - „hogy így kérdezget ajkad,
de a vörös habok forrása
néked
egy kérdést már, ha
rágondolsz, megoldhat.
Léthét pedig túl e nagy árkon éred,
ahová mennek a lelkek
mosódni,
ha már megbánva lerázták a
vétket.
De itt az idő távolabb huzódni
a bús erdőtől: jőjj amerre
viszlek,
a köves parton nem fog rád
csapódni
a láng, mert elhal gőzétől a viznek.”