Huszonegyedik ének
Az arany lépcső
Szemeim újból elmerülve
csüggtek
már Hölgyem arcán, s a
szemmel a lélek;
s tőlem minden más gondok
messze szöktek:
s ő nem mosolygott; sőt így kezdte: „Félek,
ha mosolyogni kezdenék reád
itt,
hamuvá lennél, miként Semelé
lett:
mert szépségem, mely mindinkább világít,
amint a szent Palota
lépcsejének
elérünk egyre magasabb
fokáig
ha nem mérséklem záporát a fénynek,
úgy ragyogna, hogy erőd
beleégne,
mint lomb, ha égi tűz
legyintené meg.
Fölemelkedtünk a hetedik égbe,
mely az Oroszlán égőtalpu
lába
alatt ma vegyes erőt küld a
légbe.
Fordítsd elmédet szemeid nyomába
s tedd tükörévé őket ama
képnek,
melyet e csillag tükre vett
magába!”
Aki tudná, hogy szemem milyen étket
szívott, az ő boldog szemébe
nézve,
mielőtt ez új gondra fordulék
meg:
az tudná, mily édes volt követése
égi vezérem szavának, hogy
arra
egyensúlyába visszatért a
csésze.
A Kristályban, mely Föld körül haladva
forgását, nevet nyert az ős
királyrúl,
ki alatt szunnyadt az
ösztönök alja,
arany színben, melyen át lángsugár hull,
láttam egy Lépcsőt, és hogy
oly magosra
nyúlik, ahol már a látás
elájúl.
És láttam, hogy sok élő fény tapossa
fokait, hogy azt hittem,
minden égi
láng odagyűlt, hogy sugarait
ossza.
És mint a varjak serege, ha régi
szokása szerint hűvös
szürkületben
csapkodva veri szárnya
hidegét ki;
és egyik rész egyszerre messzeröppen;
a másik visszaszáll, ahonnan
indul;
harmadik helyben kering nagy
körökben:
úgy láttam, hogy, egyszerre kelve, mind új
csapatok válnak egyre
széllyel itten
a nagy Lépcső bizonyos fokain
túl;
s egy fény, ki hozzám legközelbre libben,
fölfénylik úgy, hogy azt
mondtam magamban:
„Látom, hogy szerelem ég
szemeidben!”
De az, kitől mikorban és hogyanban
várom az intést, némán áll; s
így én sem
mondom fennhangon el, ami
szavam van.
Mire a Hölgy, ki látta kétkedésem
a mindent látó Istennek
szemében,
szólt: „Töltsd be forró
vágyadat egészen!”
S én kezdtem: „Bennem oly csekély az érdem,
nem méltó válaszodra; mégis
annak
kedvéért, aki mert engedte,
kérdem:
mondd, boldog Élet, kinek rejtve vannak
vonásaid a magad
örömében,
mi hozott mellé így
csekély-magamnak?
És mondjad: miért hallgat itt az Éden
édes szimfóniája? Más
körökben
oly áhitattal zeng, oly
égi-szépen!”
„Hallásod, mint látásod, gyenge” - röppen
válasza hozzám - „s így nem
zeng az ének,
mint Beatrice sem mosolyog
itten.
S fokain az ég arany lépcsejének
hozzád szálltam, hogy téged
ünnepeljen
hangom és pompás öltönyöm: e
fények.
Nem, hogy nagyobb tán másénál szerelmem:
mert másban is van itt még
több; vagy ennyi
szerelem, mint fényük mutatja
jelben:
de mely a Világterv cselédje lenni
méltatott, az ős Szeretet
kirendel,
mint látod, így szolgálatodra
tenni.”
„Látom, bölcs Lámpa” - szóltam - hogy e szent hely
udvarában a szerelem s
szabadság
megegyezik az örök égi
Renddel:
de azt előttem még ködök takarják,
társaid közűl így eljönni
értem
miért szállt épen ez a
hivatal rád?”
Még szavaimnak végéhez sem értem,
malomkerék módjára
körbeforgott
s középső pontja centrum lett
a fényben;
s szólt a bennűlő Szerelem, a Boldog:
„Az isteni fény énreám
leszállott
áthatva ezt a forgólángu
burkot;
s ereje látásommal egybeállott
s magam fölé emelt, hogy íme
látom
a legfőbb Lényeget, amelyből
áradt.
Innen ered vígságom, tisztaságom:
mert amennyire látásom
kitisztul,
annyival tisztábbfényü lesz a
lángom.
De kire a legtisztább égi dísz hull,
az Úr szemébe néző Szerafin
se
felelne néked, bármily fényre
is gyúl:
mert a felelet elméd-vágya kincse
oly rejtve űl az Úr végzése
mélyén,
hogy nem lesz, hogy földi
szem tekintse.
És a halandó földnek, visszatérvén
jelentsed ezt, hogy gőgjében
ne törjön
ily cél felé, elérését
remélvén.
Az ész itt fénylik: füstöl csak a földön;
gondold el immár, hogy is
értené lenn,
amit az sem ért, ki az égbe
följön?”
Igy tiltottak meg bölcs szavai nékem
minden merészebb kérdést erre
nézve,
s azért csak nevét kérdezném
szerényen.
„Két part között ül Itália bérce,
és oly magas, tájékán
pátriádnak,
hogy a villámra föllebbnyúlva
néz le;
s púpot csinál (ezt hívják Catriának),
mely a Remeteházat őrzi
védve,
hogy csupán Istent imádni
járnak.”
Igy kezdett hozzám harmadik beszédre;
s folytatta: „Itt a világot
feledve
úgy beleedztem a
remeteségbe,
hogy, minden étkem az olajfa nedve,
s hőt-fagyot tűrve,
elmélkedni unszolt
lelkemnek minden
kívánsága-kedve.
E kolostorból még akkorta dús volt
az Ég termése; más már
mostanában
s hamar kitűnik, milyen
szomorú s holt.
Damjáni Péter voltam e tanyában;
és Bűnös Péter az Adria
mellett
Miasszonyunknak híres
otthonában.
Földi éltem már nagyobbrészt letellett,
hogy a Kalaphoz vont a pápa
kénye,
mellyel borítva mind bünösebb
fej lett.
Járt Képhás, és járt Választott
Edénye
A Szentléleknek, mezitláb,
soványon,
akármely csárda étkével
beérve.
De mái pásztor nincs, hogy ne kivánjon
két szolgát - oly sulyos! -,
ki támogatja,
s még uszályával egyet, aki
bánjon.
Díszméneit palásttal borogatja,
úgy, hogy egy bőr takar két
állatot...
Óh, türelem! hogy nem
roskadsz alatta!”
E szókra láttam több új lángot ott,
a lépcsőkön leszállni és
keringeni,
s minden forgásra jobban
csillogott...
S megálltak ottan emezt körbelengni;
és újjongás szállt és nőtt
oly erősre,
hogy földön példát nem tud
arra senki,
s meg sem értettem, a hangtól legyőzve.