Harmadik ének
A kiátkozottak
Bár hirtelen szökésük
szétszalajtá
egyenként futni az
emelkedőhöz,
hová okosság sarkantyúja
hajtá:
én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; -
hogy küzdtem volna nélküle az
úttal?
ki más vitt volna föl a
hegytetőhöz?
Olyan volt, mint kit önhibája furdal.
Ó, tiszta, kényes
lelkiismeret!
kis vétség mily kínnal
gyötörve szurdal!
Amint láttam, hogy lassabban siet,
s méltóságát nem veszti,
futva, lépte,
eddig bilincsbe vert
figyelmemet
tágulni érzém s nyilni, nézni végre
s szemem a messze csúcs felé
vetettem,
mely legfölül szökött föl ott
az égre!
A nap, mely ízzón vöröslött mögöttem,
árnyékká tört előttem, oly
alakban,
amint testemmel ellenzője
lettem.
Megijedtem, hogy egyedül maradtam,
s vissza is néztem, mert
riadva láttam,
hogy nincs több árny a
földön, csak alattam.
De akkor: „Mért nem bízol a barátban?
Nem hiszed, hogy veled vagyok
s vezetlek?” -
kezdte, akiben vigaszom
találtam.
„Este van most Nápolyban. Ott vetettek
tagjaim egykor árnyat; ott
nyugosznak,
(mert Brindisiben halván, ott
temettek):
azért ha áthat rajtam a magas nap
sugára, ne csodáld, mint nem
csodálod,
hogy az egek árnyékot nem
okoznak.
Hogy mégis érzünk, mint eleven állat,
kínt, fagyot, és hőt, az Erő
müvelte,
mely mit hogyan tesz, azt ki nem találod.
Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke
át tud a végtelenségen
röpülni,
mely három személyt egy
lényegbe rejte.
Ne várd hogy a quián túl tudj
kerülni,
halandó! mert ha mindent
látni tudnál,
Máriának nem kellett volna
szülni,
sem annyi szomjnak epedni a kutnál:
mert minden vágyók lettek volna látók,
kiknek ma
vágyuk örökös kinuk már:
Aristotelest értve, s értve Plátót,
és értve sok mást...” - Itt
fejét leszegte
s elnémult, és ez zavart
némaság volt.
Már ott valánk, hol út ered a hegyre;
de lábunkat hiába
gyorsitottuk,
oly szörnyű volt a szikla
meredekje.
A legvadabb, leginkább elhagyott út
felől könnyebben jutna át az
ember
Lerici s Turbia közt, mintsem
ott jut.
Itt, léptét megrekesztve; szólt a Mester:
„Merre lehet a lejtős rész,
ki tudja,
amely felé szárny,
fellebbjutni, nem kell?”
És míg szemét ő leszegé az útra,
mintha eszével tartana
tanácsot,
én pedig fölnéztem a
sziklacsúcsra,
balról lábát felénk mozgatni látszott
egy árnycsapat, lassan, hogy
azt hihetted,
egyhelytt állnak, kiket
föltűnni látsz ott.
„Emeld föl” - mondtam - „pilláját szemednek:
útba fognak már igazítni
minket,
ha te magadtól, Mester, nem
tehetted!”
Akkor szabad szemekkel föltekintett
s szólt: „Lassan jönnek,
menjünk hát elébük!”
s: „Légy, édes fiam, jó
reménnyel!” - intett.
Oly messze cammogott még lomha népünk,
mint egy jó dobó dárdát dobni
tudna
- holott már ezer lépésünk
kiléptük -,
mikor a part szikláihoz lapulva
megálltak, mint ha vándorok
megállnak
s bús csapatjuk kétkedve néz
az útra.
„Ó, boldogan holt, ó, választott árnyak!
a Békére, melynek üdvei” -
kezdte
költőm - „hiszem,
mindnyájatokra várnak:
mondjátok meg, hol visz a szirtövezte
hegyre az út? mert annak, aki
többet
tud, jobban fáj minden
percecske veszte.”
Mintha juhocskák aklukból kijöttek
egy, kettő, három... míg a
többi reszket
gyámoltalan, s csak nézdeli a
földet:
s mint az első tesz, mind utána tesznek;
ha ez megáll, mind rádülöng,
s megállnak,
nem tudva, miért,
bárgyumódra, veszteg:
úgy láttam én fejét a boldog nyájnak
jönni felénk; és láttam, hogy
szerényen
néznek és méltóságot tartva
járnak.
S észrevevén, hogy megtöré személyem
ott a barlang előtt a nap
sugárát,
és jobbfelől árnyam maradt a
fényen:
megálltak, kissé megvonulva, hátrább;
s a többiek, kik jöttek
nyomaikba,
nem tudva, miért, ugyanazt
csinálták.
„Kérdés nélkül megvallom, mi a titka:
emberi test ez, melyet láttok
itt,
mely a napfényt a földön
meghasítja.
Ne csudálkozzatok, mert jobb a hit:
higyjétek, hogy nem Ég ereje
nélkül
mássza meg ez e szikla falait.” -
szólt Költőm; s hang kelt e Méltók körébül:
„Forduljatok meg!” - s: „Menj
előre!” - mondták,
kezük hátával jelet adva
végül. -
„Akárki vagy te, kinek így bolyong át
lábad e földön: fordulj
énfelém,
és mondd, láttál-e már
valaha? mondd hát!” -
szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
szép szőke arc volt, megnyerő
tekintet,
de seb vágott át fél
szemöldökén.
Udvarias szó mihamar kimentett,
hogy: sohse láttam. - „Nézz
hát” - válaszolta
s föllül a mellén egy mély
sebre intett.
„Én vagyok Manfréd” - mondta és mosolyga; -
„Konstancia császárné
unokája;
és kérlek, majd ha
visszatérsz honodba,
menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
s Aragónára dísznek szülte
sarját,
s mondj igazat, ha más hír
szálldogálna.
Mikor két sebbel életem hatalmát
megtörve érzém; lelkemet
megadtam
Annak, ki irgalomra nyújtja
karját.
Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam;
de tág a
Kar, hogy várja kegyelem
mind, ki hozzá tér bűnbánó
tudatban.
S Cosenza Papja, kivel
Kelemen
testem keresteté, ha
ez igéket
jól olvassa az égi
levelen:
még Benvenutónál a híd fölé tett
jelek alatt csontom ma is
nyugodna,
hol nagy köveknek súlyos
halma védett.
Most zápor mossa, vihar hányja, dobja,
hol, Verde mellé, kívül a
határon
kivitte, oltott gyertyákkal,
titokba.
De nincs átkuk, mely üdvbül úgy kizárjon,
hogy, míg csöpp zöldje van
csak a reménynek,
az Úr szerelme reánk ne
találjon.
Való igaz, hogy kik titokban élnek,
Egyház átkában, bár bűnbánva
holtak,
ezen a parton addig túl nem
érnek,
míg harmincannyi évig itt nem bolygtak
mint amig élve konokságban
jártak,
ha szent imák ily sorsot föl
nem oldnak.
Megértheted most, mily javamra válhat,
ha majd jó Konstancám elébe
vitted
a hírt, hogy láttál, s hogy
még tart a zárlat:
mert aki ott van, itt sokat segíthet.”