Első ének
A sötét erdőben
Az emberélet útjának
felén
egy nagy sötétlő erdőbe
jutottam,
mivel az igaz útat nem
lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad
vadon:
már rágondolva reszketek
legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit
ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az
uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem
arra,
csak a jó útról valahogy
leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély,
mint a pince,
melyben felébredt lelkem
aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe
öltözött,
mely másnak drága vezetője,
kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből
teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín
között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve,
visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni
széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton
újra,
melyen még élve senkisem
jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta
lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve
súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt
elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan,
megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe
hágott,
hogy futni fordultam már,
visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon
csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép
csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az
ellenségre
vínom párduccal s tarka
szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint
leláncolt,
feltünvén egy oroszlán
szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát
kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni
látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden
céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi
népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság
reményét
a láttából eredő
gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jő a pillanat, mely vakra
forgat,
búsan átkozza játékos
merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a
magasságtól
ama vidékre, ahol a nap
hallgat.
És míg így én, távol a napvilágtól
tépődtem: im valakit mintha
látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú
némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: „Könyörülj
meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy
árnyék!”
Felelt: „Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából
mindaketten
lombardok voltak: de már rég
megholtam.
Bár későcskén, sub Julio
születtem,
jó Augusztus alatt Rómában
éltem,
hívén a régi, hazug
istenekben.
Költő valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion
égett,
Anchises jámbor magzata az
éjben.
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép
halomra,
melyen kivül nem lelhetsz
üdvösséget?”
„Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi
vize?”
feleltem s szégyen szállt a
homlokomra.
„Ó, minden költők dicsősége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti
régen,
legyen mostan kegyedben némi
része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe
kaptam
a zengzetes szót, mely ma
büszkeségem.
Látod előttem milyen szörnyü vad van,
védj tőle híres bölcs, mert
szembeszállni...
vérem remeg a puszta
gondolatban!”
„Tenéked másik úton kell ma járni,”
felelt midőn meglátta, hogy
sirok,
„ha nem akarsz e vad helyen
megállni:
mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
útjába állna, bárki
közelednék,
úgy hogy halála lenne e
birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
rossz vágyának sohsem elég a
kár
s evés után csak annál
éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
és még több fog ennekutána
lenni,
míg eljő, ki megölje, az
Agár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
hanem erényt, bölcsességet,
szerelmet
s Feltro s Feltro között fog
megjelenni.
Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
kiért harcolt Turnus s a szűz
Camilla
s Euryalus és Nisus, társa
mellett.
Minden városon által űzi, vijja
e rossz vadat, míg a pokolba
szálland,
honnét az ős irigység fényre
hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
ha most követsz és az én
vezetésem
utat neked az örök helyre
tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
láttán a sok keserves antik
árnynak
s az új halált kivánó bús
nyögésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
a tűzben is, mert egykor, úgy
remélik,
- bármikor, - a boldog
seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
lesz egy lélek, ki méltóbb
nálam arra,
vele hagylak, nem kísérhetlek
végig.
Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
általam (mert törvénye ellen
éltem)
nem engedi, hogy nyílna
birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
ó, boldog, kit oda választ az
üdvre,
hol városában ül királyi
székben!”
S én szóltam: „Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem
ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se
többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter
kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott
seregnél.”
Elindult és én követtem nyomát.