Tizenkilencedik ének
A Sas szavai
Előttem állott szárnyait
kinyitva
a drága kép, és édes
élvezetben
a lelkek testvérseregét
viditva.
Egy-egy rubinfényt láttam mindezekben,
amelyben lángra gyúlt a Nap
sugára
és ekként ért szemembe,
tükrözzötten.
S amit itt mondok most el nemsokára
nem zengte hang soha, nem
írta tinta
s még képzelet sem gondolt
ily csodára.
Mert láttam s hallám csőrét nyílni, mintha
beszélne - s minket és mienket
értett,
mikor az én és az enyémet
mondta.
És kezdte: „Jámbor s igaz életemért tett
az igaz Isten e szent
glóriába,
melyhez a győztes vágy nyila
sem érhet;
s a földön hagytam emlékem, hiába!
mert a földi nép, mely csak
rosszba’ fárad,
dicséri, de nem lép nyomába
lába.”
Mint sok parázsból csak egy meleg árad,
úgy itt e képnek a sok
szerelemből
egy dala gyűlt csak, mely lelkembe szállott.
„Örök virágok az örök Örömből!
kiknek illatú” (szómat én igy
öltöm)
„ezerből egy lesz, s egyként
lehelem föl:
oldjátok meg illattal hosszú böjtöm,
mely oly soká tartott
éhségben engem,
mert táplálékot nem talált a
földön!
Jól tudom, hogyha van ország a Mennyben,
hol tükrözik az isteni
Igazság,
kell, hogy rajt fátyol
tinektek se lengjen.
S tudjátok, mily vágy gyötör, hogy ihassák
füleim a szót, és hogy mint
harapja
lelkem’ a kétely; mert már
régen az rág.”
Mint sólyom dugja a sólymár kalapja
alól fejét ki s szárnyát
összeverve
szépíti magát s jókedvét
mutatja:
úgy láttam én itt tenni, megfigyelve,
az égi kegy dicséreteiből
szőtt
jelet, a Vígak dalát
énekelve.
S azután így szólt: „Az, aki a Körzőt
a világ széleibe tüzte s
benne
írt nyiltat s titkot, utolsót
és elsőt:
nem tehettem az egész Egyetemre
oly mély pecsétet, hogy az ő
Igéje
még végtelen mélységesebb ne
lenne.
Bizonyság, hogy az ég első kevélye,
teremtés csúcsa, nem várván
be fényét
a Kegynek, nyersen vettetett
a mélyre.
S így szolgáltatja csupán szűk edényét
minden kisebb teremtmény ama
Jónak,
ki csak magában határolja
lényét.
És ebből már kitűnik láthatólag,
hogy látástok, mely csupán
egy sugára
és Észnek, ama
mindenüttvalónak,
annyi erőt nem ölthet fel magára,
hogy Végokát sokkal messzebb
ne tudja
annál, ameddig terjed
szemhatára.
Igy az örök Igazság égi kutja
oly rejtély a ti világtok
szemének,
mint a tengerek mélyeinek
utja.
Mert, noha partnál még fenékre érhet,
beljebb nem látja: bár ott
sem hiányzik.
csakhogy mélysége elrejti a
Mélyet.
Nincs fény, ha nem a Derüből sugárzik,
melyet nem zavar semmi; -
csak sötétség
nélküle, s húsnak árnya s
mérge látszik.
Előtted már a rejtek és a Vétség,
mely az élő Igazságot
takarja,
s amitől lelked gyötri sűrü
kétség,
ha kérded: „Kit az Indus messze partja
szült, ahol senki a Krisztust
valójában
nem mondja, írja, olvassa, se
hallja:
minden szándéka s minden tette jóban
fárad, amennyi látást nyert
az Égtül
és nincsen vétke példában, se
szóban:
hitetlen hal meg s kereszt vize nélkül:
hol az igazság, mely őt
elitélje?
s ha ő hitetlen, hogy róhatni
vétkül?”
De hát ki vagy te, hogy birói
székre
ülj és sok ezer mérföldről
itélhess,
kurta látásod egy araszig
érve?
Bizony, ha itt tovább vitázva éles
ésszel, az Irás szavát nem
figyelnéd,
sok kétség kelne benned és
veszélyes.
Óh, földi állatok, óh, durva elmék!
Az ős Akarat, ki maga a
Jóság,
sohsem távozott önmagától el
még:
igazság csak az összhangban-valóság
vele; s Őt semmi földi jó se
vonja,
inkább belőle árad mind a
jóság.”
Mint gólya még fészke fölött csapongva
röpköd, ha fiókáit
megetette,
s bámul rá, kinek betellt
kicsi gyomra:
úgy tett a Sas, s én szemem rájavetve
néztem az áldott képet, kinek
annyi
szent bölcsességből szövődött
a röpte.
Hallám dalolni, és láttam suhanni;
s szólt: „Mind neked e dal,
ki azt nem érted,
örök itélet földi észnek
annyi!”
S mert egyre még ott lengtek és henyéltek
a Szentlélek e tűzei a
Sasban,
amely egy Rómát halhatatlan
éltet,
az újrakezdte: „Nem járt e magasban
előbb vagy utóbb, mint
meghalt a Krisztus,
csak aki hitt őbenne, az
Igazban.
De hány van, aki mondja: „Krisztus!
Krisztus!”
és ítéletkor távolabb
találja,
mint kinek ismeretlen volt a
Krisztus.
S aethióp lesz a keresztény birája,
mikor elvál a két nyáj
balra-jobbra:
s ezt örök kincse, azt
insége várja.
Mit mond a perzsa, királyaitokra,
ha belenéz a Könyvbe, mely
kinyitva
minden bűneiket mutatni
fogja?
Ott fogja látni Albert többi titka
közt azt, amelytől megrebben
a penna,
s mely Prága népes országát
kiirtja.
Ott látja a gyászt, mely borítja lenn a
Szajna táját azért, kit agyar
öl meg;
mert verdéjében hamis pénz
terem ma.
Látja, kit a gőg szomjai gyötörnek,
melytől bolond már a skót és
az angol,
s határai közt békén meg nem
ülhet.
Látja, mily puhaságban él s bitangol
a spanyol és a buja cseh, ki
már nem
ismer erényt, vagy attól
elcsatangol.
Ott fogja látni ama Jeruzsálem
sántáját, kinek a jósága
I lesz
a könyvben, de ellenkezője
már M.
Ott lesz jegyezve gyávasága s híres
fukarsága a tűz-sziget
urának,
hol hosszú éltét végezé
Anchises;
s hitványságáról méltán adni számot
röviditett szavakkal lesz az
írás,
és kis helyen sok csonka betü
támad.
Ronda éltével lapjain kicsíráz
bátya s öcs, kik miatt oly
büszke fajt
és két koronát öntött el a
sírás.
S a portugállt s norvéget festi majd
híven, s a rácot, ki még
megsiratja
a rossz pénzt, mit Velence
megsokkalt.
Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
magát félre vezetni már - s
Navarra
boldog, ha őrzi bércei
csapatja.
S mindakettőnek legyen zálog arra,
ahogy Nicosa s Famagosta
bajmog
s sír bestiája miatt, aki
marja,
s semmivel sem jobb, mint a többi
zsarnok!”