Negyedik ének
A várakozás szikláján
Ha gyönyörűségtől vagy
fájdalomtól,
mely egyik érzékünket
megragadja,
lelkünk csak arra, csak az
egyre gondol,
s egészen abba gyűlik öntudatja; -
s megbizonyul, mily tévedés a
tétel,
mely elménk égő egységét
tagadja.
S ha látás, hallás, vagy más észrevétel
eszed magába veszti: múl a
perc,
s te mitse gondolsz az időnyi
léttel:
mert más képesség, amivel figyelsz,
és újra más az értelem
egésze:
ez rab, míg azzal szabad útra
kelsz.
Van itt alkalmam ily elmélkedésre,
mert míg füleim ott ez árnyra
lestek,
ötven fok volt a nap
emelkedése
s észre se vettem; míg riadni kezdett
az egész csapat
egy-huron-szökellő
ütemre szólva: „Itt, amit
kerestek!”
A vincellér egy vasvillára tellő
tüskével nagyobb nyílást töm
be sokszor
tolvaj ellen, ha tarkul már a
szőllő,
mint az a rés, hol én s vezérem akkor
a szikla közé hágni,
elbúcsúztunk,
magunk maradva, a szives
csapattól.
Noliba szállnunk, San Leóba kúsznunk
könnyen lehet, vagy
Bismantova-csúcsra,
gyalog - de itt szárny kelle,
hogy kijussunk
- értem a vágy szárnyát - a hegyi útra;
azért követtem a Vezért, ki
lámpa
volt lépteimnek és biztatni
tudta.
Két fal közé szorultunk, hol haránt a
szirt meghasadt, és fogózva a
parton
az út kéz és láb segélyét
kivánta.
De mikor följutánk a sziklabalkon
partján a magas párkány
peremére:
„Mester” - kérdém - „most
útunk merre tartson?”
S ő: „Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,
csak tarts mögöttem, egyenest
a hegynek,
míg nem találunk más okos
vezérre!
Túl volt a csúcs már erején szemeknek,
s hágója hágóbb, mint kör
centrumából
sugár-iránya egy fél
körnegyednek.
S érezvén, hogy lábam lankadva lábol,
„Jó atyám” - kezdtem -
„fordulj vissza percre,
mert elmaradok itt, magamba,
távol.”
„Fiam, csak addig vond magad!” - felelte
s egy kiugrást mutatott, mely
e részen
az egész hegyet körben
átölelte.
Úgy hatott reám szava, hogy merészen
fogóztam a nyomába, újra
bízva,
míg lábam nem volt a
kiszögelésen.
Ott ülni-csuklott térdeinknek izma;
s megtett utunkra néztünk,
(napkeletre),
melyre örömmel néz mindenki
vissza.
Szemem előbb a lapos partra vetve,
később a Napra emelém,
csodálván,
hogy sugara bal oldalunkat
verte.
Látta költőm, hogy nézek, mint a bálvány
a sugarakra s égi
szekerükre,
hogy fénylenek, észak közt s
köztem állván:
s szólt: „Ha Castor s Pollux, az égnek ikre,
volna a Nappal, amelynek
sugárát
föl és le folyton forogtatja
tükre:
a Medvékhez még közelebb csudálnád
az Állatövnek napsütötte
részét,
ha el nem hagyta még a régi
pályát.
Hogy ezt megértsd, a Földgolyó egészét
gondold magadban, s gondolj
rá Sionra,
s e hegyig onnan képzeletbe’ nézz szét:
lásd, mindkettőnek egy a horizontja,
de más a féltekéje; s így a
pálya,
melyen kocsizni vész volt
Phaetonra,
olyan, hogy kell, hogy ettől balra járja
a Napszekér, s amattól járja
jobbra,
ha tiszta ésszel tekintesz
reája.”
„Mester, bizony, soha világosabbra
nem gyult fény bennem; most
belátja elmém,
mely mostanig vakságnak vala
rabja,
hogy mely Aequator a tudósok nyelvén,
és nap és tél közt örökös
határ,
a közép kör a nagy forgások
tervén
innen, mitőlünk, északtájon áll,
a mondtad okból; míg
Palesztinától
azon égtájra, hol tanyáz a
Nyár.
De tudni vágynám (ha semmise gátol
szólnod), meddig megyünk még?
mert a csúcsra
szemem nem ér, mert födi sűrű
fátyol.”
És ő felelt: „Olyan e hegynek útja,
hogy itt lenn a láb csak
kínlódva mászni,
de föllebb mind könnyebben
hágni tudja.
Azért ha később meg fogod vigyázni,
hogy könnyül útad, s olyan
könnyű lesz már,
mint lenn folyam sodrában
csónakázni:
akkor, tudd meg, végéhez közelegsz már;
ott várhatod, hogy vágyad
megpihenhet.
Ez mind igaz; s elég is
legyen ez már!”
Amint szavát elmondta, közbe csengett
egy hang, közel: „Majd
kényszerülsz te itten
előbb keresni pihenésben enyhet!
E hangra megfordultunk mindaketten,
s ím, feljebb egy nagy szikla
nyúlt ki balra,
melyet még észre ő sem, én se
vettem.
Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
támaszkodott sok árnyalak az
árnyban,
mint hanyagúl ha falnak dől a
lajha.
S az egyik, fáradságtól haloványan
ült, s térde között, térdét
átkarolva
nyugtatta fejét, mint
valamely ágyban.
„Jó mester” - mondtam - „nézz ama Komolyra,
ki leglomhábban támasztja a
sziklát,
mintha a Lustaság testvére
volna!”
Szemét az árny fölveti erre, míg lát
kissé; de arcát nem mozdítja
combján;
s szól: „Oly derék vagy? Fuss
te a csucsig hát!”
Most ráismertem, hogy ki; s bárha tompán
szorúló mellel sebesen
lihegtem,
nem tehetém hogy egyszer itt
bolyongván,
hozzá ne lépjek. Most kényszeredetten
fejét emelte: „Jól láttad
valóban,” -
csufolt - „hogy balfelől jár a Nap itten?”
Lomha volt mozdulatban, kurta szóban;
hogy nékem kissé mosolyogni
kellett.
„Már nem siratlak, ó,
Belacqua!” - szóltam. -
„De mondd, mért ülsz ép itt a szikla mellett?
Tán vezetőt vársz? Vagy
csupán a régi
nagy lomhaságod tiltja menni
fellebb?”
„Testvér, mit érne itt fellebbre lépni?
Úgysem engedne vezeklésre
mennem
Isten madara, ki a kaput
védi.
Annyi évig kell, hogy az ég kerengjen
s én künn maradjak, mint
amennyi évig
a jó sóhajok késtek élve
bennem,
ha szent imák utamat nem segélik:
eleven kegyben élő szív
imái:
mert más mit ér? nem hallatik
az égig.”
De már a Költő föllebb kezde hágni
s szólt: „Jőjj utánam! Már a
Nap korongja
mindjárt a délkör tetején fog
állni,
s az Éj, lábával, Maroccót tapodja!”