Tizenkettedik ének

Képek a márványpadlón

Párossan, mint az ökrök az igában,
     míg tűrte lelkem drága vezetője,
     mentünk (az árny a súllyal a nyakában):
de mikor így szólt: „Hagyd őt, törj előre!
     itt kiki vitorlával és lapáttal
     hajtsa hajóját, ahogy tellik tőle!” -
megindulék, kiegyenesedve háttal
     - mint járni szoktunk -; csak belül maradtam
     lenyomva és terhelve, tele váddal.
Mesterem nyomán örömmel haladtam;
     s most megmutattuk, hogy köztünk s az árnyak
     közt nem mi voltunk nyomva súlyosabban.
S szólt költőm: „Nézz le, hol lábaid járnak;
     talán könnyebbségére lesz utadnak
     talpaid ágyát itten megcsodálnod.”
Mint földbeásott sír a burkolatnak
     kövén, hogy emlék maradjon, kivésve
     földi mivoltát hordja a halottnak,
s sokak szemébe könnyeket igézve
     emlék-fulánkkal szurdogál - azonban
     csak hű szivet sarkantyuz szenvedésre:
úgy, s több hűséggel minden csöpp izomban
     több művészettel - láttam ott faragva
     a hegyből ugró útat egy huzamban.
Láttam egyrészt, legékesebb alakja
     a Teremtésnek hogy zuhan az égbül,
     mint a villámok lecsapó szalagja.
Láttam másrészen, mennyek fegyverétül
     nagy Briareust hanyatt sujtva földre,
     s hogy teste súlyán a halálos jég ül.
Láttam Apollót, s Pallast, még vas-öltve,
     atyjuk körül, csodálni szórt gigászok
     tagjait Marssal, kiket karjuk ölt le.
Láttam Nimródot, zavarba-alázott
     szemekkel tornya alján nézni népét,
     amely Sennaarban vele gőgbe vásott.
Niobe! sírva láttam sírni képét
     s hogy a nyilt utcán szégyenkedve gyászol,
     körötte holtan fia-lánya, hét-hét.
Ó, Saull saját fegyvered vasától
     láttalak hullni Gilboa-mezőre,
     melyet nem ért több se harmat, se zápor.
Bolond Arachne! láttalak, te dőre,
     már félig pókká válva, oldhatatlan
     saját, vesztedre font, hálódba szőve.
Ó, Roboám! nem-rettentő alakban
     láttam ott vésve képed: bús szekéren
     üzetlen szöktél, félve, szívszakadtan.
Mutatta még a padló rajza, véren
     a baljós ékszert Alkmeon miképen
     fizetteté anyjával, drága béren.
Mutatta, hogy a templom rejtekében
     Sennacheribet fiai halálra
     hogy sebezték, és hagyták ott sebében.
Mutatta, Tamyrisnek lakomája
     mily szörnyü volt, mikor Cyrushoz így szólt:
     „Vérre szomjaztál, vérrel tellsz be márma!”
Mutatta, asszírok csapatja mily szórt
     futásban, mikor meghalt Holofernes,
     s mily vér-ereklyét hátrahagyva, iszkolt.
Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
     tanyája Trója; láttam büszke várad,
     ó, Ilión! mily pusztulással terhes!
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
     vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,
     milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
Élő az élő, holt a holt a rajzon;
     többet valóság látója se lát,
     mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.
Csak hadd emelje gőgje homlokát
     más Éva-fi, s a földre le se nézzen,
     ahol meglátná útja nyomorát! -
Az én figyelmem ráveszett egészen;
     a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
     s mi megkerültük a kört java-részen,
midőn az, aki mindent észrevenni
     előttem járt, szólt: „Föl a fejjel; nézz szét!
     most nincs idő tovább mélázva menni!
Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
     s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
     ép elbocsátja hatodik cselédjét.
Ékesítsd illő arccal s mozdulattal
     magadat, hogy szivesen fölvezessen:
     gondold, hogy a tünt perc örökre meghal!”
Hogy az időt hiába ne veszessem,
     annyiszor mondta, hogy nem szólhatott már
     olyan homályosan, hogy ne kövessem.
De a Szép Teremtmény elénk jutott már
     fehér ruhában, és az arca, mint a
     hajnali csillag, messze ragyogott rám.
A karja nyitva és a szárnya nyitva;
     és mondta: „Jertek, itt közel a lépcső,
     és könnyü, könnyü lesz feljutni itt ma!
Kevés, ki a hivást meghallja és jő:
     Ó, Emberfaj! pedig röpülni lettél:
     mért lesz kis széltől röptöd rögtön késő?”
Odáig vitt, hol megtörött a szirt-él;
     ott homlokom szárnyával megsurolta,
     s hallám, hogy ajka biztos útat ígér.
Mint ahol jobbról megy az út a Dombra,
     hol a Templom ül, mely a jól-vezérlett
     város fölött lenéz a Rubacontra;
lépcsővel szelidűl a meredélynek
     lejtője (még azt akkoriba vágták,
     mikor tiszta volt a Főkönyv s a Mérleg)
úgy szelidűl a part, mely ottan áthág
     a másik körbe; míg el jobbra-balra
     minden utat két magas sziklagát vág.
Alig fordítók lépteinket arra,
     hangok: „Spiritu pauperes beati” -
     kezdtek mondhatlan édességü dalra.
Ah, mily különbözők az alvilági
     szurdékok ettől! Vad jajok fogadtak
     ott lenn - itt édes örömök danái:
Lábaink már a szent lépcsőn haladtak
     s oly símán mentek rajta, könnyü testtel,
     hogy sík uton sem tudtak úgy, alantabb.
Azért megkérdém: „Mondd meg, drága Mester,
     milyen súly hullt le rólam, hogy ma lábam
     fájást sem érez, fáradást se restell?”
Felelt: „Még hat P, bárha haloványan
     homlokodon ég; egy le van törölve!
     Ha le lesznek törölve mindahányan,
akkor majd nem hogy fáradság gyötörne,
     de oly rabja lesz vágyadnak a lábad,
     hogy ép a járás ringat majd gyönyörbe.”
Mint ki valamit, amit bárki láthat,
     csak maga nem sejt, cipel a fején;
     mikor odamutat valaki, rákap
kezével, úgy keresget a helyén,
     hogy megtudhassa, mi az? s megtalálja,
     mit szeme el nem ér: - úgy tettem én
s jobb kezem újja homlokom husára
     tapintva: lám, már csak hat betü volt ott,
     miket a Kulcsos Angyal jegyze rája.
Amit Vezérem meglátván: mosolygott.