Tizedik ének

Dante a napba száll

Fiát nézve a Szeretettel egyben,
     mely mindkettőből mindörökre árad,
     a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,
mindent, mi térben s gondolatban állhat,
     úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
     az Ő izét, ki jól vizsgálni fárad.
Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
     szemed a szent körök közt rátalálni,
     ahol két mozgás egymást metszi szelve
s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
     ki úgy szereti művét önmagában,
     hogy sohsem akar tőle szeme válni.
Nézzed, hogy’ indul onnan egyik ágban
     a ferde kör, mely hord minden planétát,
     hogy ne legyenek bajok a világban.
Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
     sok égi érő lenne szinte holtan
     s vesztené el lenn minden nyomatékát.
S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
     térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
     rendjén, baj esnék a világsodorban.
Most, olvasó, veszteg maradj a padkán,
     s figyelj reá, mi áll előtted itten,
     hogy előbb víg légy, és fáradt csak aztán.
Lakomázz rajta, mit elédbe tettem:
     mert minden gondom egymagába tépte
     a roppant tárgy, melynek jegyzője lettem.
A természetnek legnagyobb cseléde,
     mely földünk égi erővel itatja
     s időnket méri fényes lábu lépte,
ép az említett körön át haladva
     kerengett útja csigáin, melyekben
     magát naponta korábban mutatja,
s én vele szálltam; s hogy körébe jöttem,
     úgy vettem észre csak, mint villanásban
     érzed, agyadba ha új eszme szökken.
Mint Beatrice szeme csillanásban
     jóról a jobbra oly gyors illanású,
     hogy pillanat se múl az illanásban.
Mily önmagában-lángoló parázsú
     lehetett a Nap, ahová kerültem,
     színtelen, csupán fénybe vont varázsú;
ars, - toll és láng, - bár egy se volna hűtlen,
     nem mondhatnám el, hogy képzelni tudnád,
     csak hinni, s látásáért égni tűzben.
S ha képzeletünk e csucsoknak útját
     járni sekély, nem csoda, mert ki látta
     a szemet, mely Napon valaha túl szállt?
A fő Atyának negyedik családja
     ült itt, titkával Általa betellvén,
     ahogy Fiát és Fuvalmát bocsátja.
„Köszönjed” - lángolt Beatrice nyelvén -
     „az Angyalok Napjának, aki téged
     e földi napba méltatott emelvén!”
Halandó szív még soha úgy nem égett
     s magát megadva nem kelt áhitatra
     teljes Istenbe-olvadása végett,
ahogy én égtem akkor e szavakra.
     Minden szerelmem úgy az Úrba foszlott,
     hogy Beatricét is homály takarta.
Ő nem neheztelt; sőt mosoly piroslott
     ajkán, hogy fényben nevető szemétűl
     eggyégyült lelkem újonnan megoszlott.
S láttam, hogy több láng ott kettőnk köré gyűl
     - hangra édesebb, mintsem fényre fényes -
     s befonnak győztes, eleven füzérűl.
Latóna lányát látjuk így, ha éj lesz,
     néha gyürűzve, mert a lég ködökben,
     s övűl szorítja ködeit köréhez.
Ég udvarában, honnan visszajöttem,
     oly ritka ékszert láttam én elégszer,
     melyet örökre fönnhagy, ki leröppen:
ez énekes láng ott; mind ilyen ékszer!
     melyről, ha látni szárnyakat nem öltesz,
     némák követségével megelégszel.
S amint háromszor körültündökölt ez
     égő napok lengése, mint a csillag,
     mely szilárd pólus körül égi kört tesz:
nőknek tetszettek, kik percre se bírnak
     oldózni táncaikból, csak megállnak,
     míg új zenének akkordjai nyílnak,
s egyikben íly hang gyúlt: „Ha a Sugárnak,
     kegy sugarának, melyből a valódi
     szeretet lobban, és szeretve árad,
tetszett tebenned ekként fokozódni,
     hogy fölvezetett e lépcsőn, amellyen
     le nem mehetsz, csak újra fölhivódni:
nincs, aki tőled megtagadni merjen
     bort kancsajából ha láncon nem őrzik,
     mint vízet, gáttal, hogy tengerbe keljen.
Tudni vágysz, míly virágokból szövődik
     e tánc a drága Hölgy köré füzérűl,
     ki téged égbe szállani erősít.
Én ama nyájnak voltam mezejérül
     bárány, amellyet Domokos vezérle,
     s hol, ki tilosba nem tér, megkövérűl.
Ez, aki engem jobbról áll kisérve,
     a Kölni Albert, a Testvér, a Mester,
     s én - Aquinói Tamás voltam élve.
De hogy bennünket sorra mind megismersz
     követve híven szavamat szemeddel,
     a szent füzéren végigmenni kezdd el.
Gratian mosolyából lüktetett fel
     e másik fény, ki két fórum nevébe’
     azt tette, amit Éden kegye kedvel.
Következő, ki kórusunknak éke,
     Péter az özvegyként a Bibliában
     lerakta kincsét az Egyház elébe.
Az ötödik fény fényeink sorában
     a legszebb, oly szerelmet önt, hogy őt még
     szomjaznak emlegetni a világban.
Tudásnak teljét, elmék legdicsőbbjét
     láthatod itt, s ha igaz az igazság,
     se volt, se lesz, hogy párja fölvetődnék.
Mellette a Mécs, amelynek viasszát
     Isten a húsban áldta angyaloknak
     látni mivoltát, s szerepük vigasszát.
Ama csöpp fényben keresztény koroknak
     ügyrésze; kinek Ágoston latinját
     aknázta, nevet, s szemei lobognak.
Már most, ha fényről-fényre hét rubinját
     szavam nyomában követted körünknek,
     a nyolcadikra szomjazol, hogy innád.
A Minden-jónak, min szemei csüngnek,
     az örül abban, aki, jól figyelve,
     világ csalását érteni velünk meg.
A test, melyből kiűzetett a lelke,
     lenn Cieldoróban van; s e szent Nyugalmat
     vértanusága s számüzése nyerte.
Látsz még lobogni több tüzes fuvalmat,
     Izidort, Bédát, és ama Rikárdot,
     kiben sok nem-halandó eszme sarjadt.
Ez, kiről szemed énrám visszaváltod,
     oly lélek fénye, ki mély bölcseletben
     járva a földön, csak a sírra várt ott.
Sigieri örök lángja lobog ebben,
     Szalma-utcában kinek egykor ajkán
     sok gyűlöletes igazság kirebbent.”
Miként az óra, csengve-bongva tarkán,
     az Úr arája keltét jelzi reggel,
     s zeng Jegyeséhez szent szerelmi dalt tán,
hol kerekek fogózva kerekekkel
     tin-tin szavát mind oly remekbe csengi,
     hogy duzzad a jók lelke szeretettel:
úgy láttam én, hogy ütemét kerengi
     a szent kerék, s felelget hangra hangot,
     oly édesen, hogy nem sejtheti senki,
csak ott, hol az örök Kéj ver harangot.