Harmincnegyedik ének
A Föld középpontja
„Vexilla regis prodeunt inferni
felénk:
azért előre nézz, keresve” -
szólt mesterem - „ha fel
tudnád ismerni.”
Mint mikor vaskos pára lengedez le,
vagy féltekénk már elborúl az
éjben,
malmot ha látsz szélben
forogni messze:
egy oly alkotmányt akkor látni véltem,
s gondoltam, szorosan mögéje
térek
vezéremnek: - más enyhhely
nincs e szélben!
Oly helyen jártam - versbe venni félek -,
hol átlátszón, mint szálka az
üvegben,
egészen jég alatt volt minden lélek;
s feküdt vagy állt, szobornál merevebben,
fejest vagy talpast, - s volt
kinek a lába
arcához görbült, gyötrelmes
ivekben.
Amint elértünk annyival alábbra,
hogy mesteremnek megmutatni
tetszett
azt, aki a legszebb volt
hajdanában,
elémbe állt és ilyen szóval edzett:
„Itt Dis és itt a hely, hol
kell valóban,
hogy bátorsággal magadat
övedzed.”
Hogy lettem ekkor megdermedve szótlan,
megírnom, olvasó, hiába
kéred,
mert kevés lenne azt megírni
szóban.
Még nem halál, s már nem volt bennem élet;
értse, kiben van képzelet
csirája,
hogy lelkem élet s halál közt
mivé lett.
A borzasztó birodalom királya,
a jégben állt, kiütve fele
mellet.
S több volnék én egy óriáshoz
állva,
mint egy óriás volna karja mellett.
Számítsd ki hát, hogy ilyen
taghoz illjen,
testének lenni mekkorának
kellett!
Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen,
s mégis Alkotóját bántotta
bűne,
méltó, hogy minden rossz
belőle keljen.
Ó, mily csodás volt, hogy előmbe tűne,
s megláttam három arcot, a
fején;
egyik elől volt, vérvörös a
színe.
A másik kettő válla tetején
nőtt ezzel össze, felezvén a
vállat;
s egymással hátul, a taraj
helyén.
S a jobb arc fehér, s sárga között állott,
s a bal, mint amily népek
kóborolják
a földet, hol a Nilus
völgynek árad.
S mindenik alatt két nagy szárny motollált,
amekkora illik ily nagy
madárnak:
tengeren sem láttam még ily
vitorlát.
S nem tollból vannak ám ezek a szárnyak:
bőregérszárnyak! - és
csapkodja, rázza,
hogy három szelek tőlük
szerteszállnak.
Ezektől jött fagy Kocitusz tavára;
s hat szemmel sír örökké, s
három állon
csöpög le folyton könnye, s
véres nyála.
És úgy zúz egy-egy bűnöst mind a három
száján fogával, mint tiló a
kendert
gyötörve mind, hogy mind
egyszerre fájjon.
És azt, ki elülső szájába hemperg,
fogánál jobban karma tépi,
hátán
csontig olykor nyúzván a
bűnös embert.
„Fenn akit legjobban gyötör a Sátán” -
Szólt költőm - „Júdás az
Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a
száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus - a fekete szájból
ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud
szót se szólni.
Meg Cassius - nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi
mostan
mindent láttunk, utunkat újra
kezdjük.”
Amint kivánta, nyakába fogóztam,
és ő alkalmas helyen és
időben,
mikor szétnyilt a Sátán
szárnya hosszan,
megkapaszkodott a szőrös csipőben,
és így szállt, szőrről
csipeszkedve szőrre,
a tömött szőr, s jég közt
ereszkedőben.
Mikor ott voltunk, ahol a csipőre
forgó comb illik, csípő
vastagába:
fáradtan és aggódva, útam
őre
fejjel fordult oda, hol volt a lába,
és úgy fogózott, mint
föl aki mászik,
azt hittem, visszamászunk kín
honába.
„Ilyen lépcsőn megyünk már, jól vigyázz itt!”
szólt költőm, mint lankadt
utas lihegve,
„ily út visz onnan, hol a Bűn
tanyázik.”
Aztán kilépett át egy szirtüregre,
és engemet leültetett a
szélén,
s gonddal ő is mellém
ereszkedett le.
Szemem most felvetettem, szinte félvén
látni, mint láttam Lucifert
viszont, -
s láttam - lábával éghez
evickélvén!
Hogy bámulást éreztem, és iszonyt,
gondolja, ki tudatlan most se
tudja,
mily pontot hágtam át, és
mily viszonyt.
„Talpra!” - szólt mesterem - „mert rossz az útja,
és hosszu még célunknak, és a
nap már
pályáját harmadfél órája
futja.”
Szép padló, mint a palotás uraknál
nem volt itt: sem
természetvájt üregnél
egyéb, rossz földnél,
fénytelen falaknál.
„Mielőtt e mélységből kivezetnél” -
szóltam amint felszöktem
talpra - „mester,
tévedés ellen néhány szót
tehetnél:
A jég hová lett? S hogy fordult igy ez fel
lábbal az égnek? s a nap
merre hágott,
hogy ily hamar hajnal cserélt
az esttel?”
Azt hiszed, túl vagy még” - (szavamba vágott) -
„a centrumon, hol szőrén
kézre fogtam
a férget, mely lyukasztja e
világot?
Túl voltál, amíg lefelé
mozogtam;
de fordúlván a ponton
áthatoltál,
mely felé minden súly hull,
mindenhonnan.
S már a másik félgömbön, szembe voltál
azzal, melyre a Nagy Száraz
födélt
borít, amelynek csúcsa volt
az oltár,
hol halt, ki bűntelen foganva élt,
S a Judeccának ép e kis
köröcske
felel meg, melybe most a
lábad ért.
Reggel van itt, amikor ott tul este. -
Ez meg, akinek lépcsőnk lett
a szőre,
csak úgy áll, mint előbb
állt, megszögezve.
Ez oldalon bukott az égből ő le;
s a kontinens, mely előbb itt
terült el,
féltében tenger alá bújt
előle,
és a mi féltekénkre menekült fel;
s ami maradt, tán őt kerülni
hagyta,
üreggé e helyet, és hegynek
ült fel.”
Egy barlang száll itt kifelé haladva,
még oly mély, mint e sírja
Belzebubnak.
Nem látható, de hanggal
tudtul adja
egy csermely, melynek habjai lezúgnak
a szirtnek e mély magavájta
résén;
s kigyózván nagy lejtője
nincs ez útnak.
E titkos úton át a mester és én
visszaindultunk világos
világba;
s a pihenésre gondolni se
késvén,
kusztunk föl, ő elől és én nyomába,
míg a sok szépből, melyet az
ég hordoz
láttam egynémit, egy kis
karikába:
és így jutottunk ki a csillagokhoz.