AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”

Az agg zsar­nok, Ferencz József halála után IV. Károly került a magyar trónra s az oszt­rák csá­szári székbe.

A Monar­chia süllyedő hajó­já­nak szürke kapi­tá­nya volt ő, aki az első világ­há­ború szennyes hul­lá­mai között bizony tehe­tet­len kor­má­nyos­nak bizo­nyult.

Magyar­or­szá­got, a Habs­bur­gok utolsó mene­dé­két azon­ban min­den­áron meg akarta tar­tani. Ezért egyre job­ban törő­dött a hát­or­szág ügye­i­vel.

Így jutott el a Mátra alatt fekvő Gyön­gyös váro­sába is.

E szűk utcás kis­vá­ros 1917 máju­sá­ban – tör­té­nelme során immá­ron heted­szer – égett le.

A tűz, amely a kór­ház kony­há­já­ból indult el, hama­ro­san úgy elha­ra­pó­dzott, hogy a fél várost elpusz­tí­totta.

A ret­te­ne­tes hír ter­mé­sze­te­sen elju­tott az új király fülébe is. Nosza, hamar­vást oda­uta­zott hát, hogy a bajba jutott embe­rek között for­go­lód­ván, nép­sze­rű­sítse magát.

1917. május 24-én a gyön­gyösi állo­másra begör­dülő külön­vo­na­tát a szi­kár egri érsek, Szm­re­csá­nyi Lajos fogadta.

Az álta­lá­nos nyo­mo­rú­ság és gyász elle­nére – hiszen a tűz­nek sok halá­los áldo­zata volt – a királyt mégis négy­lo­vas hin­tón vit­ték a város­há­zára.

Az üsz­kös-füs­tös romok nem kel­tet­tek kel­le­mes benyo­mást az új király­ban.

– Ez az egész a mai világ szim­bó­luma – for­dult német szó­val a mögötte ülő Tisza Ist­ván minisz­ter­el­nök­höz.

– Főként orszá­ga­in­kat pél­dázza – tette hozzá kese­rűen a gróf, aki beadta a lemon­dá­sát is. Az Úr meg­pró­bálja az övéit – szó­lalt meg szá­raz han­gon a mel­lette ülő érsek.

Ebbe a vidám­nak éppen nem mond­ható han­gu­latba rob­bant bele egy han­gos, bor­ízű hang:

– Jó napot, tekin­te­tes főki­rály úr – har­sogta egy gyön­gyösi parasz­tem­ber, kilépve az útmenti bokor mögül.

– Ne hábor­gassa a fel­sé­ges urat! – lépett mel­léje mér­ge­sen egy kakas­tol­las csendőr.

– Ejnye, biz­tos uram! – csó­válta fejét a jóem­ber. – Hát még köszönni sem sza­bad a magam­fajta sze­gény­nek?

A rend őre kirán­tott kardja segít­sé­gé­vel hát­ra­tusz­kolta az „illet­len” tola­ko­dót.

A király jól látott és hal­lott min­dent (ráadá­sul magya­rul is értett), de úgy tett, mintha sem­mit sem vett volna észre.

E kel­le­met­len inci­dens után az elő­ke­lő­sé­gek végig­ko­csi­káz­tak a váro­son. Ekkor jelen­tette ki nagy pátosszal őfel­sége:

– Még ma szen­te­sí­tem Gyön­gyös város újjá­épí­tési ter­vét, és nagy összeg­gel segí­tem a tűz­ká­ro­sul­ta­kat.

Szm­re­csá­nyi érsek úr hívei nevé­ben alá­za­tos han­gon köszönte meg a fel­ség jólel­kű­sé­gét.

A hír, hogy a király nagyobb össze­get szán­dé­ko­zik szét­osz­tani a tűz­ká­ro­sul­tak között, való­ság­gal lázba hozta a sokat szen­ve­dett város lakóit. Töb­ben három-négy­mil­lió koro­nát emle­get­tek, de a vér­me­seb­bek még 10-12 mil­li­ó­ról is beszél­tek.

– Derék, jószívű király ez – dicsérte a kár­val­lott nép, s nagy izga­lom­mal várta a más­na­pot, ami­kor a király a város kép­vi­se­lő­tes­tü­le­té­nek gyű­lést tart, ahol beszé­det is mond, sőt beje­lenti az ígért össze­get.

A gyű­lé­sen IV. Károly nagy pátosszal s ígé­re­tek­kel kezdte német nyelvű beszé­dét:

– Mi, Isten kegyel­mé­ből Magyar­or­szág kirá­lya és Auszt­ria csá­szára, ezen ünne­pé­lyes órá­ban kije­lent­jük, hogy Gyön­gyös város kár­val­lott lako­sa­i­nak 5o ezer korona kész­pénzt adunk – ezu­tán a pénzt ropo­gós ban­kók­ban át is nyúj­totta a pol­gár­mes­ter­nek.

A jelen­lévő elő­ke­lő­sé­gek meg a város veze­tői – noha igye­kez­tek magu­kon ural­kodni – nem tud­ták eltit­kolni meg­le­pe­té­sü­ket. A gyön­gyö­sie­ket kegyet­len csa­ló­dás érte. A pol­gár­mes­ter is annyira zavar­ban volt, hogy alig hagyta el valami köszönő hang a szá­ját.

IV. Károly mind­ezt azon­ban a „meg­ha­tott­ság­nak” tulaj­do­ní­totta, majd a bekö­vet­kező fagyos csend köze­pette – Szé­che­nyi Ist­vánt utá­nozva – tört magyar­ság­gal a követ­ke­ző­ket kiál­totta:

„Työn­työs nem volt, hanem nincs!” – S ezzel leült…

A kirob­banó neve­tést csak Szm­re­csá­nyi érsek hir­te­len fel­ál­lása aka­dá­lyozta meg, aki hosszas szó­nok­lat­ban dicsérte a fel­ség jó szí­vét, hogy imé, a sok hábo­rús kiadás elle­nére is ennyire gon­dolt Gyön­gyös­sel.

(Igaz, azt beszé­lik, hogy még az érsek is nehe­zen gyűrte le a szája szög­le­té­ben meg­bújó mosolyt.)

Volt azon­ban – főként a hátsó sorok­ban – olyan város­atya, aki a pad alá dugva a fejét, fél­han­go­san fel­ne­ve­tett.

A király távo­zása után a város­atyák egy közeli sörö­zőbe men­tek áldo­másra, s ott a leg­bát­rabb epé­sen jegyezte meg:

– No, őfel­sége meg­adta nekünk, meg­kö­szön­het­jük… De az is igaz, hogy ennyit egy vala­mire való sza­tócs is meg­aján­lott.

– Ráadá­sul még a jövőn­ket is meg­jó­solta – fűzte hozzá a másik.

A hír pedig hama­ro­san a város lakó­i­nak tudo­má­sára jutott. Bez­zeg nem élje­nez­tek már, ami­kor a király eluta­zott!

Sze­ren­csére az utolsó Habs­burg „jós­lata” nem követ­ke­zett be. Gyön­gyös ugyan hét­szer leégett, de ma szebb, mint valaha… Mindez fen­nen hir­deti a gyön­gyösi nép szor­gal­mát és szü­lő­vá­ro­suk iránti sze­re­te­tü­ket.

kép1