AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”
Az agg zsarnok, Ferencz József halála után IV. Károly került a magyar trónra s az osztrák császári székbe.
A Monarchia süllyedő hajójának szürke kapitánya volt ő, aki az első világháború szennyes hullámai között bizony tehetetlen kormányosnak bizonyult.
Magyarországot, a Habsburgok utolsó menedékét azonban mindenáron meg akarta tartani. Ezért egyre jobban törődött a hátország ügyeivel.
Így jutott el a Mátra alatt fekvő Gyöngyös városába is.
E szűk utcás kisváros 1917 májusában – történelme során immáron hetedszer – égett le.
A tűz, amely a kórház konyhájából indult el, hamarosan úgy elharapódzott, hogy a fél várost elpusztította.
A rettenetes hír természetesen eljutott az új király fülébe is. Nosza, hamarvást odautazott hát, hogy a bajba jutott emberek között forgolódván, népszerűsítse magát.
1917. május 24-én a gyöngyösi állomásra begördülő különvonatát a szikár egri érsek, Szmrecsányi Lajos fogadta.
Az általános nyomorúság és gyász ellenére – hiszen a tűznek sok halálos áldozata volt – a királyt mégis négylovas hintón vitték a városházára.
Az üszkös-füstös romok nem keltettek kellemes benyomást az új királyban.
– Ez az egész a mai világ szimbóluma – fordult német szóval a mögötte ülő Tisza István miniszterelnökhöz.
– Főként országainkat példázza – tette hozzá keserűen a gróf, aki beadta a lemondását is. Az Úr megpróbálja az övéit – szólalt meg száraz hangon a mellette ülő érsek.
Ebbe a vidámnak éppen nem mondható hangulatba robbant bele egy hangos, borízű hang:
– Jó napot, tekintetes főkirály úr – harsogta egy gyöngyösi parasztember, kilépve az útmenti bokor mögül.
– Ne háborgassa a felséges urat! – lépett melléje mérgesen egy kakastollas csendőr.
– Ejnye, biztos uram! – csóválta fejét a jóember. – Hát még köszönni sem szabad a magamfajta szegénynek?
A rend őre kirántott kardja segítségével hátratuszkolta az „illetlen” tolakodót.
A király jól látott és hallott mindent (ráadásul magyarul is értett), de úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre.
E kellemetlen incidens után az előkelőségek végigkocsikáztak a városon. Ekkor jelentette ki nagy pátosszal őfelsége:
– Még ma szentesítem Gyöngyös város újjáépítési tervét, és nagy összeggel segítem a tűzkárosultakat.
Szmrecsányi érsek úr hívei nevében alázatos hangon köszönte meg a felség jólelkűségét.
A hír, hogy a király nagyobb összeget szándékozik szétosztani a tűzkárosultak között, valósággal lázba hozta a sokat szenvedett város lakóit. Többen három-négymillió koronát emlegettek, de a vérmesebbek még 10-12 millióról is beszéltek.
– Derék, jószívű király ez – dicsérte a kárvallott nép, s nagy izgalommal várta a másnapot, amikor a király a város képviselőtestületének gyűlést tart, ahol beszédet is mond, sőt bejelenti az ígért összeget.
A gyűlésen IV. Károly nagy pátosszal s ígéretekkel kezdte német nyelvű beszédét:
– Mi, Isten kegyelméből Magyarország királya és Ausztria császára, ezen ünnepélyes órában kijelentjük, hogy Gyöngyös város kárvallott lakosainak 5o ezer korona készpénzt adunk – ezután a pénzt ropogós bankókban át is nyújtotta a polgármesternek.
A jelenlévő előkelőségek meg a város vezetői – noha igyekeztek magukon uralkodni – nem tudták eltitkolni meglepetésüket. A gyöngyösieket kegyetlen csalódás érte. A polgármester is annyira zavarban volt, hogy alig hagyta el valami köszönő hang a száját.
IV. Károly mindezt azonban a „meghatottságnak” tulajdonította, majd a bekövetkező fagyos csend közepette – Széchenyi Istvánt utánozva – tört magyarsággal a következőket kiáltotta:
„Työntyös nem volt, hanem nincs!” – S ezzel leült…
A kirobbanó nevetést csak Szmrecsányi érsek hirtelen felállása akadályozta meg, aki hosszas szónoklatban dicsérte a felség jó szívét, hogy imé, a sok háborús kiadás ellenére is ennyire gondolt Gyöngyössel.
(Igaz, azt beszélik, hogy még az érsek is nehezen gyűrte le a szája szögletében megbújó mosolyt.)
Volt azonban – főként a hátsó sorokban – olyan városatya, aki a pad alá dugva a fejét, félhangosan felnevetett.
A király távozása után a városatyák egy közeli sörözőbe mentek áldomásra, s ott a legbátrabb epésen jegyezte meg:
– No, őfelsége megadta nekünk, megköszönhetjük… De az is igaz, hogy ennyit egy valamire való szatócs is megajánlott.
– Ráadásul még a jövőnket is megjósolta – fűzte hozzá a másik.
A hír pedig hamarosan a város lakóinak tudomására jutott. Bezzeg nem éljeneztek már, amikor a király elutazott!
Szerencsére az utolsó Habsburg „jóslata” nem következett be. Gyöngyös ugyan hétszer leégett, de ma szebb, mint valaha… Mindez fennen hirdeti a gyöngyösi nép szorgalmát és szülővárosuk iránti szeretetüket.
