KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE

Messzi, túl az égig érő Tátra havas csú­csain, túl a sze­líd haj­lani len­gyel dom­bo­kon, foly­do­gál a kék Visz­tula. Part­ján még ma is áll az ősi Wawel vára, a mesés, ódon szép­ségű Krakkó váro­sá­ban.

Itt élt haj­da­nán a daliás ter­metű, de halk szavú Bolesz­láv len­gyel király fele­sé­gé­vel, a csu­da­szép Kin­gá­val, IV. Béla magyar király egyik leá­nyá­val.

A vad tatá­rok nem­csak a magya­rok föld­jét, hanem Len­gyel­hont sem kímél­ték. Futott elő­lük mind, aki élő.., A len­gyel kirá­lyi pár végü­lis az erdé­lyi hava­sok egyik zegzu­gos völ­gyé­ben, egy sóbá­nya mély üre­gé­ben kere­sett mene­dé­ket.

Már talán egy éve is ott éltek, ami­kor egy len­gyel vitéz érke­zett, s hozta a nagy hírt: Batu kán vad mar­ta­ló­cai haza­ta­ka­rod­tak…

Nosza, föl­ke­re­ke­dett hát a kirá­lyi pár, bár jól tud­ták, hogy egy elpusz­tí­tott ország vár reá­juk. Ám alig­hogy elhagy­ták a sóbá­nyát – ami külön­ben a királyné hozo­má­nya volt ami­kor elé­bük top­pant egy sza­kál­las vén kol­dus.

– Jó uram s kegyes úrnő, adja­tok egy fala­tot, ha Istent ismer­tek! – könyör­gött a top­ron­gyos aggas­tyán.

Erre a szép­sé­ges, szőke Kinga ket­té­törte az útra készí­tett lepényt, s a kol­dus­nak nyúj­totta.

– Nagyon köszö­nöm, isme­ret­len úrnő! – hálál­ko­dott az öreg. – Nem is felej­tem el soha –, s azzal meg­csó­kolta a királyné kezét, ott, ahol a drá­ga­kö­ves arany­gyűrű csil­lo­gott.

Ezu­tán a kirá­lyi pár és a hír­nök tovább foly­tatta útját az elpusz­tí­tott Len­gyel­or­szág felé. Men­tek, men­de­gél­tek hegyen át, völ­gyön át, ami­kor egy­szer csak elér­tek a Magas-Tátra zor­don biro­dal­mát. Köz­ben leszál­lón az este, s az elcsi­gá­zott királyné egy lépést se tudott tovább menni. A hír­nök és a király erdei mohá­ból puha fek­he­lyet készí­tett neki. Ám hiába volt a test fáradt­sága, a sze­líd, gyö­nyörű Kinga sze­mét messzire elke­rülte az álom… Hogyne, hiszen alig evett vala­mit a hosszú úton, mos­tanra meg már egy mák­szem­nyi betevő falat­juk se maradt. De ő még­sem magára, hanem a két kísé­rő­jére gon­dolt, akik most is éhe­sen szen­de­rül­tek álomba.

– Ó, bár­csak adhat­nék sze­gé­nyek­nek akár egy hara­pás­nyi kenye­ret – búson­gott magá­ban a ren­ge­teg riasztó csend­jé­ben.

Hanem akkor – álom­nak rém­lett – az egyik közeli, magos fenyő mel­lől nesz­te­le­nül elő­lé­pett egy sötét­zöld ruhás kar­csú alak. Kinga királyné ajka hir­te­len sikol­tásra nyílt – azt hitte, valami rabló.

– Ne félj tőlem – hal­lat­szott egy sut­togó leány­hang. – Én az erdő tün­dére vagyok. Erdő apó, a mi gaz­dánk, akit te nem­rég meg­ven­dé­gel­tél, most elkül­dött engem, meg­há­lálni jósá­go­dat… Azt üzeni neked, hogy fényes gyű­rűdbe varázs­erőt lehelt. Bármi kíván­sá­god legyen, csak for­gasd körül három­szor az ujja­don. Ám jól vigyázz! Csak hár­mat kíván­hatsz, s erről nem szól­hatsz sen­ki­nek sem… – Aztán a kar­csú alak a hir­te­len támadt fényes­ség köz­ben, illa berek, nádak, erek, csak eltűnt!

Kinga királyné egy dara­big azt hitte, káp­rá­zat ját­szott vele, ám kíván­csi­sága nem hagyta nyu­godni. Föl­kelt hát moha fek­he­ly­erői, és a még parázsló tábor­tűz mellé tele­pe­dett. Aztán úgy cse­le­ke­dett, ahogy a tün­dér mon­dotta.

– Jósá­gos jóte­vőm! Adj miné­künk hét­napi ele­sé­get – sut­togta.

Hát uram­nak fia, hall­junk csak csu­dát! A tábor­tűz mel­lett, a hűvö­sen bólo­gató, magas fenyők alatt gom­ba­módra nőt­tek ki a föld­ből a zsá­kok, a batyuk, az iszá­kok.

Az eled­dig kétel­kedő Kinga király­kis­asszony meg­bá­to­ro­dott, és most már egy­más után, sorra bon­totta ki vala­mennyit. Friss cipók, saj­tok, füs­tölt olda­la­sok hul­lot­tak ki belő­lük.

Reg­gel, ami­kor a korgó gyomrú király és a hír­nök föl­éb­red­tek, ugyan­csak elámul­tak. A királyné azon­ban még hites urá­nak sem árulta el, kinek köszön­he­tik a cso­dás ele­sé­get.

Mind­hár­man jól belak­má­roz­tak, új erőre kap­tak, s más­nap aztán elér­ték a határt is. Arcra borulva meg­csó­kol­ták az anya­föl­det, úgy adtak hálát meg­me­ne­kü­lé­sü­kért a Terem­tő­nek.

– Mi már nem éhe­zünk, de a sze­gény len­gyel nép még igen – mondta magá­ban a jósá­gos királyné, s aztán egy óvat­lan pil­la­nat­ban – ami­kor a király és a hír­nök nem figyel­tek reája – három­szor egy­más után meg­for­gatta gyű­rű­jét, s köz­ben ezt sut­togta:

– Ó, jósá­gos jóte­vőm! Küldj népem­nek ezer tár­sze­kér gabo­nát!

Alig­hogy kimon­dotta, máris nagy dübör­gés támadt mögöt­tük. A király és a hír­nök azt hit­ték, vissza­tér­tek a tatá­rok, de Kinga csak mosoly­gott, majd az urá­hoz for­dult:

– Fel­sé­ges férj­uram, ezt az ezer sze­kér gabo­nát most haza­visszük Len­gyel­honba, s szét­oszt­juk a mie­ink­nek. Hadd legyen kenye­rük s vető­mag­juk sze­gé­nyek­nek!

Har­mad­nap egy domb­ol­dalra értek, ahon­nan már jói lát­szot­tak Krakkó várá­nak, a Wawel­nek kiégett tor­nyai. A királyné szeme könnybe lábadt.

– Ó, bár­csak ide­hoz­hat­nám erdé­lyi sóbá­nyá­mat! Annak jöve­del­mé­ből újjá­épít­het­nénk a várat!

És ekkor eszébe jutott a gyűrű. Meg­for­gatta hát három­szor, miköz­ben ezt sut­togta:

– Jósá­gos jóte­vőm! Hozd ide hozo­má­nyo­mat, kirá­lyi sóbá­nyá­mat!

E pil­la­nat­ban a királyné leg­na­gyobb ámu­la­tára a drá­ga­kö­ves gyűrű lesik­lott az ujjá­ról, majd sis­te­regve bele­fú­ró­dott a domb­ol­dal föld­jébe.

A király és a hír­nök men­ten neki­lát­tak a kere­sés­nek, de bizony hiába. Nagyon elbú­sult erre a királyné, hiszen a szép gyű­rűt meny­asszony korá­ban kapta a halk szavú Bolesz­láv­tól… El is hatá­rozta, meg­ke­res­teti, kiásatja, akár­mennyi időbe telik is!

Alig­hogy haza­ér­tek a lerom­bolt Krak­kóba, máris futárt kül­dött bányá­szo­kért Magyar­or­szágba. Jó fél­esz­ten­dőre rá meg is érke­zett a száz magyar bányász, s ott, azon a helyen, a Wie­licz­kai domb­ol­da­lon, ahol a gyűrű a földbe fúró­dott, seré­nyen neki­lát­tak a mun­ká­nak.

Het­ven­hat nap és ugyan­annyi éjje­len dol­goz­tak már, de hiába. Ám a het­ven­he­te­dik napon ugyan­csak elámul­tak attól, amit ott lát­tak: a kiásott, hatal­mas üreg­ben, egy óri­ási sóosz­lop kel­lős köze­pé­ben tűz­pi­ros-ara­nyion ott csil­lo­gott a királyné gyű­rűje!

Azon a helyen aztán, a Wie­licz­kai domb­ol­dal­ban, nagy sóbá­nyát nyi­tot­tak, mely az erdély­i­nek a sza­kasz­tott mása volt. Fel is épült jöve­del­mé­ből az ódon Krakkó szép­sé­ges Wawel vára.

Ott lent, a bánya mélyén mind a mai napig vakí­tóan csil­log-vil­log a szép­sé­ges Kinga királyné sóból kifa­ra­gott szobra is, a legenda pedig nem­ze­dék­ről nem­ze­dékre tovább száll.