LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA

Még alig heverte ki az ország a belső párt­vil­lon­gá­so­kat, a soro­za­tos trón­vi­szá­lyo­kat, ami­kor máris újabb baj sza­kadt reá.

A Mold­vá­ban és a Havas­al­föl­dön élő nomád kunok vad és kegyet­len lovas­csa­pa­ta­ik­kal betör­tek a keleti hatá­ro­kon. Amerre csak vonul­tak, rabol­tak, fosz­to­gat­tak, nem kímél­ték az immá­ron békés föld­mű­velő magya­rok házait, bar­mait, ter­mé­nyeit, sőt nem­rit­kán az éle­tét sem.

Bizony, nagy elke­se­re­dés lett úrrá az orszá­gon. Maga a Mátra-vidék is ugyan­csak meg­szen­vedte a kóborló kunok garáz­dál­ko­dá­sait.

Ebben az idő­ben a daliás I. László ült a tró­non, akit az egy­ház kegyes­sé­gé­ért, vala­mint szá­mos nemes tet­té­ért később szentté ava­tott.

A hatal­mas, szál­fa­ter­metű ural­ko­dó­nak hama­ro­san a fülébe jutott a kunok táma­dása, garáz­dál­ko­dása. Nem is tét­len­ke­dett sokáig, hanem ami­lyen gyor­san csak tudott, hadat gyűj­tött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig.

Mindez egy forró, tik­kasztó nyá­ron tör­tént, ami­kor az amúgyis víz­ben sze­gény Mát­rá­ban kiszá­rad­tak a pata­kok, elapad­tak a for­rá­sok. A Tisza és a Sajó igen messze volt ide, s a kecs­ke­töm­lők­ben hozott vizek bizony egy­ket­tőre elfogy­tak.

Keser­ves és ször­nyű­sé­ges napok követ­kez­tek a kunok ellen induló magyar seregre! A tik­kasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erde­ibe mene­kül­tek, de ott a haj­nali har­ma­tok­nál más egyéb vizet nem lel­tek. Egyik vitéz a másik után bete­ge­dett meg, vagy éppen a szom­jú­ság miatt kegyet­len kínok között érte a halál.

Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Vissza­for­dulni szé­gyel­lett, de ilyen körül­mé­nyek között nem merte a kunok­kal föl­venni a har­cot.

– Ha ez tovább is így megy, fel­ség – for­dult hozzá az egyik napon a nádor­is­pán –, akkor mind­annyian gonosz véget érünk! Tér­jünk vissza inkább a Duna mellé!

– Nem tehet­jük, nádor­is­pán uram – szó­lott hatá­ro­zot­tan a király. – Ha elvo­nu­lunk, a kunok tovább garáz­dál­kod­nak. Bízzunk az Isten­ben, hogy ad majd egy jó esőt.

De a nehe­zen várt fel­hők csak nem érkez­tek meg. Ráadá­sul, ami kevés har­mat volt is, hama­ro­san elpá­rol­gott. Szom­jú­ság gyö­tört embert, álla­tot, s nem kímélte az ellen­sé­ges kuno­kat sem.

Búsult, szo­mor­ko­dott a király, saj­gott a szíve pusz­tuló vité­ze­i­ért. Még éjjel se jött miatta álom a sze­mére… Sokáig vir­rasz­tóit szel­lős sát­rá­ban, s magába mélyedve töp­ren­gett.

Az egyik fül­ledt éjsza­kán azon­ban már a sát­rá­ban sem volt mara­dása László király­nak. Óva­to­san, las­san, hogy még a test­őrei se vegyék észre, elosont. Neki­vá­gott, s men­de­gélt a nyári Mátra titok­za­tos ren­ge­te­gé­ben…

Hát, ahogy így ban­du­kol az éj korom­sö­tét csend­jé­ben, egy­szer csak a vadon mélyén pará­nyi fényt fede­zett föl… Nagyon meg­le­pő­dött, mert azt hitte, a kunok tábo­rá­hoz érke­zett. Igen bátor ember lévén, mégse for­dult vissza…

Amint köze­lebb lopa­ko­dott, föl­fe­dezte, hogy a fény egy kis kuny­hó­ból szi­vá­rog ki. Rög­tön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet.

Benyi­tott hát, és han­gos isten­ál­dás­sal köszön­tötte a kereszt előtt tér­deplő gaz­dát.

Az pedig – egy nagy sza­kállú, ősz hajú ember – meg­le­pődve hagyta abba az ájta­tos­sá­got.

– Ki vagy, te vitéz, aki éjnek évad­ján bódo­rogsz a vesze­del­mes vadon­ban?

– A magyar sereg egyik kato­nája – hang­zott a király óva­tos vála­sza.

– Nagy merész­sé­get mívelsz, fiam – ingatta nehez­te­lőn fejét az ősz ember. – Hiszen alig egy óra járás­nyira van ide a kunok tábora. Jobb lesz, ha máris vissza­for­dulsz.

– Köszö­nöm aggo­dal­mad, derék öreg – szó­lott a király –, ám mégis nyu­godt vagyok, mert az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szol­gá­lok.

– Jól mon­dod – bólin­tott az öreg. – A pogány kunok ellen küz­deni csak­ugyan igaz keresz­tény ügy­nek szá­mít… Ám az óva­tos­ság nem árt, hiszen min­den magyar éle­tért kár.

– Kár bizony – hagyta rá szo­mo­rúan a király. – Pedig naponta pusz­tul­nak a vité­zek a szom­jú­ság miatt.

– Naponta pusz­tul­nak? – cso­dál­ko­zott az öreg. – Hát miért nem evvel kezd­ted?

– Ugyan miért mon­dád ezt, tisz­te­letre méltó aggas­tyán? Talán te tud­nál raj­tunk segí­teni?

– Tudok bizony! – állott fel az öreg. – Nem azért vagyok immár ötven esz­ten­deje a Mátra reme­téje, hogy ne ismer­jem a búvó­pa­ta­kok, a rej­tett for­rá­sok helyét!

– Ó, engem az ég kül­dött hoz­zád! – kiál­tott fel bol­do­gan László. – Jer velem azon­nal, szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!

– Hogyne men­nék! – egye­zett bele Már­ton remete (mert így hív­ták az öre­get) –, de elébb mondd meg, vitéz, kit tisz­tel­he­tek ben­ned?

– Lász­ló­nak hív­nak.

– Akár­csak derék kirá­lyun­kat!

– Igen… igen… – jött zavarba egy percre a király. – Én is e nevet kap­tam a szent kereszt­ség­ben… Csak most már sies­sünk, atyám!

És azu­tán az éj csönd­jé­ben, ami­lyen gyor­san csak tudott menni az ősz remete, elve­zette egy szik­láig a királyt (aki­ről sosem tudta meg, hogy kicsoda).

– Ezt gör­ges­sé­tek el, és itt is ássa­tok! – muta­tott oda a remete.

– Meg­tesszük, atyám. És áld­jon meg az Úr jósá­go­dért!

A király pedig vissza­si­e­tett tábo­rába, ahol maga mellé vett néhány, még jó erő­ben lévő vitézt, és neki­lát­tak az ásás­nak a meg­je­lölt helyen. Ő maga is ott for­gatta sze­ker­cé­jét a kato­nái között.

Hát egy­szer – épp ami­kor fel­kelt a nap – a király egyik ütése nyo­mán hatal­mas sugár­ban tört elő a szik­lá­ból az éltető víz!

– Áldas­sék az Isten, áldas­sék a király! – hang­zott fel a bol­dog kiál­tás a magya­rok ajká­ról, majd határ­ta­lan örö­mük­ben térdre borul­tak.

– Kel­je­tek föl, derék vité­zek, s hoz­za­tok gyor­san töm­lő­ket!

És a szom­jú­ság­tól alélt sereg gyor­san életre kelt! Aki csak mozogni bírt, rög­vest cso­bo­lyót, töm­lőt hozott, hogy az éltető víz­zel meg­töltse. Nem múlt el egy nap sem, ami­korra a magyar sereg min­den edé­nye meg­telt víz­zel.

Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s üldö­zőbe vehet­ték a beto­la­ko­dott kuno­kat… Hama­ro­san győ­ze­lem koro­názta küz­del­mü­ket.

Azt a for­rást pedig, ahol a király sze­ker­céje a remete taná­csára vizet fakasz­tott, Szent László for­rás­nak nevez­ték el, s így hív­ják mind a mai napig… S aki pedig Mát­ra­há­zán jár, ne mulassza el meg­te­kin­teni!