URÓZ ILONA

Kele­fia belső apród sápadt arc­cal futott be az ara­nyos hímek­kel ékes, pom­pás sző­nye­gek­kel teli kirá­lyi sátorba.

– Hír­nök Sza­bolcs­ból! – lihegte.

– Vezes­sé­tek elém! – paran­csolta a királyné. Szöszke képű, szep­lős vitéz lépett a sátorba.

– Uram­nak, a sza­bol­csi vár­is­pán­nak üze­ne­tét hozom. Bor­isz, az elűzött trón­kö­ve­telő len­gyel és orosz csa­pa­tok­kal már a Her­nád part­ján van!

– Hadat állí­tunk elle­nük! – kiál­tott fel a királyné, Uróz Ilona, akit a magyari nagy­urak egy­más között csak Szerb Ilo­ná­nak nevez­tek, mivel a fekete asszony Uróz szerb feje­de­lem leá­nya volt.

Fan­csal nádor futá­ro­kat kül­dött az orszá­gos ura­kért, a vaj­dá­kért, a báno­kért:

– Min­denki a király tábo­rába! Veszély­ben a trón!

ð

Boron­gós, esős idő járt a Sajó part­ján. A füze­sek­ben hűvös szél fütyült. A vité­zek fázó­san búj­tak pré­mes ruhá­ikba.

– Mintha ősz volna – morogta bosszú­san Fan­csal nádor­is­pán, majd far­kas­bőr kaca­gányt dobott vál­lára, s meg­in­dult a kirá­lyi sátor felé.

Alko­nyo­dott, s a sát­rak között vidá­man lobog­tak a tábor­tü­zek. A győ­ze­lem tüzei.

E napon, 1132. július 22-én II. Béla, a vak király hadai győ­zel­met arat­tak Bor­isz trón­kö­ve­telő felett. A csa­tát a Sajó part­ján vív­ták. Ilona, a király erős aka­ratú hit­vese, oszt­rák csa­pa­to­kat is szer­zett.

A Bor­iszt támo­gató III. Bolesz­láv len­gyel király és Wsebor vajda mene­külni kény­sze­rül­tek. Az északi és keleti vidé­kek magyar urai nagy­részt Bor­iszt támo­gat­ták, mert gyű­löl­ték Szerb Ilona asszo­ny­ural­mát, ki ura helyett kor­mány­zott. Ám vég­tére, a túl­e­rőt látva, szé­gyen­tel­je­sen kere­ket oldot­tak. Egye­dül Simád, a nagy erejű bor­sodi vár­is­pán küz­dött még. Hiába volt azon­ban min­den hősi­es­sége, meg­ver­ték csa­pa­tait, s ő maga is fog­ságba esett, még­pe­dig a zsol­cai par­ton.

ð

A nádor az elfo­gott Simád kihall­ga­tá­sára igye­ke­zett.

Lobogó fák­lya­fény és dár­dá­sok tömege fogadta.

– Helyet a nádor­is­pán­nak! – kiál­tott Bőd vitéz, mikor Fan­csalt meg­pil­lan­totta.

A kirá­lyi bár­sony­sá­tor első nagy­ter­mé­ben erő­sen meg­kö­tözve ült a föl­dön a párt­ütő Simád. Nem messze tőle, a sátor­le­pel előtt puha zsá­mo­lyo­kon Vak Béla király, Ilona királyné és Ottó­fia János udvari kan­cel­lár.

A nádor mély meg­haj­lás­sal üdvö­zölte a kirá­lyi fel­sé­ge­ket, majd maga is egy zsá­molyra tele­pe­dett.

– Tör­vényt ülünk Simád felett! – kezdte a királyné. – Mírt lázadni tör­vé­nyes kirá­lyod ellen, gonosz ispán? – A fekete asszony sze­mé­ben vad tűz lob­bant. A bor­sodi vár­is­pán, a nagy baju­szú, hatal­mas dalia, mint egy bősz orosz­lán, rázta meg dere­sedő sörény­ha­ját.

János kan­cel­lár bemár­totta lúd­tol­lát, és írni készült a szom­szé­dos zsá­mo­lyon heverő per­ga­mentre.

A lázadó nagyúr gyű­lö­let­tel for­dí­totta el fejét. Nem felelt. A királyné ekkor hir­te­len a nádor­hoz for­dult, nya­kán függő arany­lán­cai és gyön­gyös ékei meg­csen­dül­tek:

– Te nádor­is­pán, te beszíjj néki, legyen okos ű… Mondd, ha nekünk ő lenni hűsé­ges, meg­bo­csájt­juk néki az nagy gonosz­ság!

A nádor össze­rán­colta hom­lo­kát. Valaha barátja volt az ispán.

– Simád ispán, bánd meg tet­te­det, esküdj hűsé­get Béla kirá­lyunk­nak!

– Soha! – kiál­tott fel a föld­ről a lázadó nagyúr. – Csak Bor­iszt isme­rem el magyar király­nak!

– Párt­ütő! – szi­szegte a királyné. – Bor­isz fattyú, nem lenni kirá­lyi vír! Hűt­len any­ját elker­gette Kál­mán király.

Simád vörö­sen ugrott fel a föld­ről, s lábán elsza­kadt az erős szíj.

Két őrtálló dár­dás ugrott mel­léje, hogy meg­kö­tözze. Simád azon­ban jobbra és balra ellökte őket… A királyné riad­tan állt fel, s a sátor fala felé hát­rált.

– E hon­ban nem Béla, hanem te vagy az úr! – menny­dö­rögte Simád. – Átok nevedre s min­den mag­za­todra! Vér és könny hull hazánk­ban, mióta ide­jöt­tél. Inkább a halál, mint néked húség­eskü! Hóhé­rok, vigye­tek!

– Hát legyen! – szi­szegte a bosszú­álló királyné. – Látni aka­rom a kivég­zést!

S azzal az egyik sátor­szol­gá­tól elvette a szu­rok­fák­lyát, hogy a párt­ütő ispánt a vesz­tő­helyre kísérje.

A kéklő Bükk fölött éppen akkor kelt fel a hold.