AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR

Az Úrnak 1703. és 4. esz­ten­de­jé­ben gyors, fényes sike­rek növel­ték nagyra a kuru­cok és a fia­tal feje­de­lem, Rákó­czi hírét-nevét. Észa­kon már szinte min­den vár és város az övék volt. A nagy­bá­nyai és a kör­möc­bá­nyai pénz­verő ház­ban immár nekik ver­ték az ezüst­pén­ze­ket és a réz­li­ber­tá­so­kat. Ám az Alföld déli része és a Dunán­túl még nem növelte a kuru­cok ere­jét, hatal­mát. Ezért láto­ga­tott a feje­de­lem előbb a Tápió-völ­gyébe, majd az Alföld köze­pébe.

Ceg­léd váro­sá­nak utcáin kóbo­rolt a csí­pős ápri­lisi szél. A város végi csap­szé­kek­ből, a nád­te­tős csár­dák­ból vidám nóta­szót sodort a belső utcák felé. Ám bent a város szí­vé­ben is zajos volt az elő­kelő ven­dég­fo­gadó. Búcsú­po­hárra gyűl­tek össze a kuruc táborba menen­dők, több mint más­fél­szá­zan.

Ezen az estén Ceg­léd főbí­rája vacso­rát adott a két hely­béli lovas had­nagy, Bíró Mihály és Juhász György tisz­te­le­tére. A vacsora elhú­zó­dott csak­nem tíz óráig. Ekkor a főbíró úr rövid pipa­szóra áthívta a két had­na­gyot a szom­széd szo­bába.

– Vajon mikor gyün ide Kecs­ke­mét­ről Vere­bélyi kapi­tány uram? – kér­dezte bodor füst ere­ge­tése köz­ben a főbíró.

– Már kora reg­gelre jelez­ték – felelte Bíró Mihály. – Ő akarja elő­ször fogadni a város szé­lén, a sze­lei útnál a nagy­sá­gos feje­del­met.

– No, ez jól vagyon, mivel űneki adta ki paran­cso­latba, hogy a ceg­lédi lovas szá­za­dot egre­cé­rozza be – helye­selt a főbíró. – Majd később meg­kér­dezte: – És kigyel­me­tek?

– Mi is taka­ro­san elren­dez­tünk min­dent – vála­szolt most Juhász György had­nagy. – Éspe­nig­len így! – és átnyúj­totta a kapi­tány leve­lét.

Ceg­léd város szé­lén, nem messze az egyik csár­dá­tól – ahol este a lova­sok mulat­tak – állott Sós Péter pék­mes­ter uram műhe­lye. Itt inas­ko­dott árván maradt uno­ka­öccse, Sós Gyurka. A szöszke kis­le­gény is hal­lott Rákó­czi vár­ható láto­ga­tá­sá­ról, s ezért úgy hatá­ro­zott, hogy addigra szét­hordja az aznapi süte­mé­nye­ket, és ő is ott lesz a nagy­sá­gos feje­de­lem érke­zé­se­kor.

Korán kezdte hát a mun­kát. Köz­ben azon­ban foly­ton-foly­vást a várost bámulta.

Volt is mit lát­nia! Az utcá­kat, a házak ele­jét és a tere­ket már kora haj­nal­ban fel­lo­csol­ták, tisz­tára söpör­ték. A kapu­kat, az abla­ko­kat zöld gallyak­kal díszí­tet­ték föl. A neve­ze­te­sebb épü­le­te­ken a város orosz­lán­cí­me­res zász­la­ját és Rákó­czi piros lobo­gó­ját röp­tette a kora tava­szi szél.

Úgy hal­lotta a többi gye­rek­től, hogy a lovas kato­nák még ott­hon früs­tö­köl­het­nek, de min­den­ki­nek ide­jé­ben fel kell készül­nie, rend­be­szedni lovát, magát, min­den hol­mi­ját, fegy­ve­rét, mert pont­ban nyolc­kor trom­bi­ta­szó har­san a város három pont­ján, s ezu­tán egy fer­tály­óra eltel­té­vel min­den fegy­ver­for­ga­tó­nak a Fő térre kell lova­gol­nia.

Micsoda pom­pás dolog lesz! Igye­ke­zett hát Gyurka, hogy ez idő tájt már a Fő tér szom­széd­sá­gába érjen.

Úgy is tör­tént. Pont­ban nyolc óra­kor csak­ugyan meg­szó­lal­tat­ták hang­sze­rü­ket a kor­né­tá­sok, s ezu­tán a város külön­böző pont­ja­i­ról lovak vág­ta­tása hal­lat­szott.

– Utat, helyet! – kia­bál­ták a ceg­lédi vité­zek, mert volt olyan bámész ember, akit csak­nem leta­po­sott a ló.

A gye­re­kek, köz­tük Sós Gyurka is, kacagva szem­lél­ték a dol­go­kat. Vere­bélyi kara­bé­lyos kapi­tány – akit már teg­nap meg­elő­zött jó híre – meg­ér­ke­zett Kecs­ke­mét­ről, és pará­dé­hoz készí­tette fel az egy­be­gyűlt ceg­lédi lova­so­kat. Bizony közel más­fél óráig egre­cé­rozta őket. S azok – Sós Gyurka leg­na­gyobb örö­mére – sok­szor kihúz­ták a fényes kar­dot, s gya­ko­rol­ták véle a feje­de­lem­nek szóló tisz­te­let­adást.

Fél tizen­egy táj­ban híre futott, hogy a feje­de­lem 11 óra­kor lépi át a város hatá­rát. Az izga­lom s a tömeg egyre nőtt! Hama­ro­san a 150 lovas – mind­ahány kék atil­lá­ban és tűz­pi­ros nad­rág­ban élü­kön a két ceg­lédi had­naggyal, és lege­lői Vere­bélyi kapi­tánnyal, no meg a két-két kor­né­tás­sal, a város vége felé indult. A lako­sok, köz­tük a gye­re­kek, no és Sós Gyurka is, víz­özön­ként tódul­tak a nyo­mukba. De a ceg­lédi had­na­gyok nem szól­tak. Nem akar­tak a lel­kes nép­pel ujjat húzni.

Már csak­nem a város utolsó háza­i­nál a kapi­tány meg­ál­lí­totta a mene­tet, majd pedig elhang­zott a kemény vezény­szó:

– Pará­dé­hoz két sorba!

Ezu­tán két sorba állot­tak a ceg­lédi lova­sok. Egy-egy rend­ben hat-hat lovas.

Leges­leg­elöl, az arc­vo­nal élén, a Rákó­czi által kül­dött zász­lók előtt, kivont kard­dal, fesze­sen ült nyer­gé­ben a két daliás had­nagy, a feje­de­lem érke­zé­sére várva.

Éppen 11 óra volt, ami­kor a város szé­lére ért a nagyúr elő­őrse. A város magas tor­nyá­ból az őrség jól látta ezt, s ezért hama­ro­san min­den harang meg­kon­dult. A feje­de­lem elő­őrse 24 tal­pig piros ruhás palo­tás kato­ná­ból állott, aki előtt három kor­né­tás egy­szerre fújta hang­sze­rét.

A jelen­lévő tömeg anél­kül, hogy látta volna Rákó­czit, har­sány éljen­zés­ben tört ki. Vere­bélyi kapi­tány mér­ge­sen vág­ta­tott oda, és csöndre intette őket.

Ebben a pil­la­nat­ban, két-két kísé­rője között, fél lóhosszal meg­előzve azo­kat, fel­buk­kant a feje­de­lem, nyest­pré­mes men­té­ben, fején tol­las kuruc­kal­pag­gal, vál­lá­ról alá­hulló, bő bár­sony­kö­peny­ben. Alatta gyö­nyörű, ide­ges mén kala­pált.

A kara­bé­lyos kapi­tány­nak alig volt ideje a helyére ugratni, máris a ceg­lédi lovas­szá­zad előtt állott a feje­de­lem.

– Vité­zek, pará­déra! – kiál­totta el magát Vere­bélyi, erre az összes ceg­lédi lovas kirán­totta kard­ját.

A kapi­tány kato­nás, kemény han­gon jelen­tette, hogy a ceg­lédi lova­sok kiáll­ták a nehéz pró­bá­kat, akár a csa­tába is mehet­nek, s vár­ják Rákó­czi paran­csát.

– Köszö­nöm kegyel­med­nek, de főként a ceg­lé­di­ek­nek, hogy hívó sza­vamra lóra ültek – kezdte szép, erős hang­ján a feje­de­lem.

– Vivát Rákó­czi! Vivát! Vivát! – zúgott fel hir­te­len a szem­lét figyelő nép hangja.

És hiába volt Vere­bélyi kapi­tány szava s hara­gos tekin­tete, a ceg­lédi nép csak vivá­to­zott, csak éljen­zett. Nőt­tön-nőtt a zaj, a tömeg zúgása, s egyre köze­lebb nyo­mul­tak a nagy­sá­gos feje­de­lem­hez. A kuruc vité­zek s maga Rákó­czi is öröm­mel szem­lél­ték a ceg­lé­diek hatal­mas lel­ke­se­dé­sét.

E pil­la­nat­ban azon­ban várat­lan dolog tör­tént. A nagyúr ide­ges lova meg­hő­költ: hir­te­len föl­á­gas­ko­dott, csak­nem levetve hátá­ról az urát.

Rákó­czi azon­ban kitűnő lovas lévén, kemé­nyen meg­húzta a zab­lát, majd ala­po­san meg is sar­kan­tyúzta az álla­tot. De a paripa nem akarta az igaz­sá­got! Tán­colt, ágas­ko­dott, hor­kan­tott!

A feje­de­lem köz­vet­len kísé­rete aggódva figyelte a nem várt ese­ményt, s néme­lyek már a beavat­ko­zás gon­do­la­tá­val fog­lal­koz­tak. De a nagyúr intett, hogy marad­ja­nak távol, majd ő elbá­nik a kel­le­met­len­kedő hátas­sal.

S amíg ő így zabo­lázta, sar­kan­tyúzta a lovát, a heves moz­gás­tól, a nagy len­dü­let­től lerö­pült a fejé­ről díszes fövege, szép tol­las kal­pagja. És gurult, gurult a macs­ka­kö­ves úton.

Az ünneplő tömeg szé­lén bámész­ko­dott Sós Gyurka, a szur­tos kis pék­inas.

Ő nem kia­bált, mint a töb­biek, hanem meg­ba­bo­ná­zott, ragyogó tekin­tet­tel csak nézte, bámulta a kuru­cok híres vezé­rét.

– Jósá­gos ég! Szét­ta­pos­sák! – rik­kan­tott fel hir­te­len, amint meg­pil­lan­totta a feje­de­lem földre esett föve­gét.

És való­ban! A feje­de­lem után jövő lovak hama­ro­san izzé-porrá tapos­ták volna a tol­las kal­pa­got.

Sós Gyurka azon­ban nem teke­tó­ri­á­zott sokáig! Gyor­san a lovak közé vetette magát, s való­ság­gal „kiha­lászta” a patás lábak közül a pazar, tol­las fej­re­va­lót.

– Nagy­sá­gos úr! Nagy­sá­gos úr! – ordí­totta el magát tor­ka­sza­kad­tá­ból, s lihegve futott a feje­de­lem immár meg­re­gu­lá­zott lova után, kezé­ben a cifra kal­pag­gal.

Ekkor Rákó­czi, a kuruc sere­gek főve­zére hát­ra­for­dult a nye­reg­ben, s azon minu­tom­ban ész­re­vette az utána loholó kis­fiút.

– Kor­né­tá­sok! Meg­állni! – kiál­tott fel hir­te­len, mire a közeli kür­tö­sök gyors „meg­álljt” fúj­tak a pará­dézó sereg­nek. A fel­vo­nuló lova­sok meg­le­pet­ten tor­pan­tak meg, s leg­töb­ben valami nagy bajra gon­dol­tak.

– Ehun a fövege, nagy­sá­gos uram! – kiál­totta az oda­ér­kező pék­inas, majd gyors moz­du­lat­tal a feje­de­lem felé dobta. Rákó­czi ügye­sen elkapta, s jobb­já­val leverte róla a port. Sós Gyuri, a bol­dog­ság­tól kipi­rult arcú pék­inas, már menni készült, ami­kor Rákó­czi utána kiál­tott:

– Héj, kis­le­gény, várj csak!

Sós Gyurka meg­le­pet­ten for­dult a feje­de­lem felé.

– Én elkap­tam ezt a föve­get, te pedig kapd el ezt! – Azzal a lehe­let­fi­nom tol­lak mel­lől levette az igaz­gyön­gyös, galamb­to­jás­nyi bog­lárt, s a fiú felé hají­totta. A pék­inas ügyes kezű legényke volt, röp­té­ben el is fogta.

– Köszö­nöm, nagy­sá­gos úr, de nem azért tet­tem! – kiál­totta oda a kis­fiú.

Rákó­czi pedig, immá­ron fején a föveg­gel, ked­ve­sen intett a derék pék­inas­nak.

– Vivát Rákó­czi! Vivát! – zúgott fel az ünneplő tömeg, s aztán a pará­dézó sereg tovább­in­dult…

Sós Gyurka pedig holta nap­jáig kegye­let­tel őrizte a feje­de­lem­től kapott, igaz­gyön­gyös bog­lárt.