A KETEL-PATAK HELYE

A sereg hosszan elnyúlva haladt az isme­ret­len tájon. A har­co­sok nem siet­tek.

Volt a nomád lova­sok­nak mit néz­niük!

Jobbra kisebb-nagyobb hegyek, tele sűrű, pom­pás, zöld erdő­vel. Balra hatal­mas, vége­ér­he­tet­len sík­ság, ame­lyet két gyors vizű folyó fogott közre.

Árpád úr, a tör­zsek vezérlő feje­delme, meg­ál­lí­totta lovát.

– Vité­zek! Íme, kitá­rult előt­te­tek Attila örök­sége… Ugye szép?

– Csu­dá­la­tos! – mon­dot­ták töb­ben is.

– Nem jöt­tünk hát hiába. Itt min­dene meg­lesz népe­ink­nek – foly­tatta tovább a feje­de­lem. – Az erdők­ben gyors lábú vadak, a folya­mok­ban ezüst­pik­ke­lyes halak… És a füvek! Bar­ma­ink, lova­ink bősé­ges lege­lő­ket talál­nak!

– A vezé­rek pél­dá­jára meg­állt a sereg is.

– Vajh miért áll­tunk meg? – kér­dez­ték itt is, ott is.

– Árpád úr gyö­nyör­kö­dik Attila kirá­lyunk örök­sé­gé­ben – szállt száj­ról szájra a hír.

Egy vir­gonc lovas, alig tizen­hat éves, ért vissza a sereg­hez, szinte kiáltva, hogy a kéklő hegy­lán­cok egyi­kén föld­vá­rat talált… Még meleg volt a hamu, némely részén a tűz is parázs­lott. Nem­rég mehet­tek el onnan.

A sereg meg­állt, a sze­ke­rek­ről leke­rül­tek a sát­rak. S ami­korra eljött a dél, már füst­csí­kok szál­long­tak az ég felé a hon­fog­la­lók tábor­he­lyei körül.

Árpád és a vének taná­csa úgy dön­tött, napo­kig itt marad­nak. Meg­hajt­ják a közeli erdős dom­bo­kat, hogy újra legyen elég vad­pe­cse­nye. Hol­nap pedig a dom­bok alatt zúgó, gyors vizű folyót halásszák végig.

Ebéd után pedig elő­ke­rül­tek a faku­pák, hogy a tej­ből erjesz­tett ita­lok­kal meg­tölt­sék azo­kat.

Bizony senki sem kérette magát, a sok pecse­nye s más egyéb fala­tok után jól­esett az ivás.

Már erő­sen alko­nyo­dott, midőn ama vir­gonc fia­tal legény, ki ide-oda szá­gul­dott lová­val, olyan hír­rel jött, hogy a közeli folyó igen zava­ros. Áradt.

Sze­rinte abban halászni nem lehet, sőt rajta átgá­zolni is bajo­san. A vének csak moso­lyog­tak ezen, hiszen a mögöt­tük hagyott nagy hegye­ken túl, ország­nyi terü­le­te­ken kígyózó nagy folya­mok vizén is átúsz­tat­tak már. Éppen ezen a kes­keny folyón ne tud­ná­nak?

– Hiszen ez nem is folyó, inkább csak patak! – szó­lalt meg a közép­korú Ketel vezér.

– Való­ban nem szé­les, Ketel bátyám! – így a vir­gonc lovas. – De úgy látom, mély és igen gyors!

– Értesz is te ehhez, gye­rek! – legyin­tett Ketel.

– Nono, csak ne becsül­jük le a gyer­me­ket – szó­lott böl­csen Árpád, majd hoz­zá­tette: – De mon­dok én egyet, kettő lesz belőle… Pró­bál­já­tok ki, vajon ki tud ket­tő­tök közül hama­rább és könnyeb­ben átúsz­tatni rajta!

A vének – akik a feje­de­lem sátra körül üldö­gél­tek – kissé fur­csáll­ták a dol­got.

– Feje­del­münk, Árpá­dunk, meg­gon­dol­tad ezt? – szó­lott az egyik. – Hiszen ez a fiú még való­sá­gos gyer­mek! Kár lenne neki a hul­lá­mok­ban pusz­tul­nia.

– Hát értem nem lenne kár?! – hety­kél­ke­dett Ketel.

– Vezér uram, immár éle­me­dett ember vagy. Kenye­red javát már meg­et­ted… De e gyer­mekre talán nagy jövő vár, még a had­ve­zér­sé­gig is elvi­heti – így szólt az egyik vén.

Árpád feje­de­lem össze­rán­colta hom­lo­kát, majd így szó­lott:

– Kér­dezzük meg a gyer­mek aty­ját, ha ő bele­egye­zé­sét adja, ám legyen!

Tar, a gyer­mek atyja, a vadá­szok főmes­tere, szí­ve­sen bele­egye­zett.

– Fiam nem­csak vir­gonc, hanem bátor gye­rek is. Ráadá­sul kitűnő lovas! Nincs hát okom a féle­lemre. Én azon­ban nem kény­sze­rí­tem. Ha neki kedve van e vitézi dolog­hoz, lelke rajta!

Az ifjú lovas pedig kapva kapott az alkal­mon.

Még nem volt vége az alko­nya­i­nak, ami­kor a vezé­rek, élü­kön a feje­de­lem­mel, a mai Bod­rog part­jára vág­tat­tak.

A folyó sár­gán, szennye­sen zúgott, meg­áradt hul­lá­mai faága­kat, hatal­mas fűcso­mó­kat, elhul­lott vada­kat sodor­tak maguk­kal.

Árpád feje­de­lem bánta már, hogy ilyen dol­got talált ki. Ám kimon­dott sza­vát már vissza nem von­hatta.

Ketelt s az ifjú Tart pedig egy­for­mán sze­rette.

– Kez­dőd­jön hát! – adta ki a paran­csot.

A két lovas pedig a part­hoz állt, majd a feje­de­lem inté­sére egy­szerre ugrat­tak bele a zúgó folyóba.

Az asszony­nép nem mehe­tett oda, de han­gos jaj­ve­szé­ke­lé­sük egé­szen idáig hal­lat­szott.

– Mind­ket­ten oda­vesz­nek, jaj, jaj! – sikon­gat­ták itt is, ott is. – Még ilyet kita­lálni!

A két ló pedig elszán­tan úszott a gyors habok között.

Néha el-elsüllyed­tek, oly­kor csu­pán a lova­sok süvege lát­szott. De aztán újra kiemel­ked­tek, és halad­tak tovább.

Hama­ro­san vége lett a szürke alko­nya­i­nak, s az este sötétje szállt a víz fölé.

– Fák­lyá­kat gyúj­tani! – paran­csolta Árpád.

Pár perc múl­tá­val hatal­mas, öles lán­gok vilá­gí­tot­tak a folyó jobb part­ján. De balra már nem ter­jedt át a fény.

Eltűnt a két lovas. Talán mind­örökre. Nem tudta bizo­nyo­san senki, mi lesz a végük. Mégis remél­ték, hogy sze­ren­csé­sen átjut­nak. Azt, hogy ki ér át előbb, nem lehe­tett meg­ál­la­pí­tani, ezért Árpád azt aján­lotta, hogy ha csak lehet, még ma tér­je­nek vissza a táborba.

– No, kölyök, élsz még? – kér­dezte kiáltva a habok fölött prüsz­kölve úsz­tató Ketel.

– Élek, bátyám, de látom, te is!

– Mind­járt a par­ton leszek! – kiál­totta fölé­nye­sen Ketel.

– Én már ott is vagyok – hang­zott a fiú fele­lete, majd való­ban kika­pasz­ko­dott lova a partra.

– Ördög, pokol! Ki hiszi ezt el? – hörögte Ketel. – Még ma vissza­me­gyünk, s aki elébb ér oda, az a győz­tes!

– Miként azt Árpád urunk mondta! De én már for­du­lok is – szó­lott bol­do­gan a fiú, majd bele­ug­ra­tott a zúgó habokba.

Nem­so­kára Ketel is elérte a túlsó par­tot, s máris indult vissza­felé. (Az, hogy becsapja a fiút, s a víz­ben vissza­for­dul­jon, eszébe sem jutott. Ketel ugyan rátarti ember volt, de szi­lárd, egye­nes jel­le­mét az egész sereg ismerte.)

A ló egy ideig len­dü­let­tel úszott, de ami­kor a folyó köze­pére ért, várat­la­nul nagyot prüsz­költ, és ledobta gaz­dá­ját a hátá­ról… Hiába pró­bált az a söré­nyébe kapasz­kodni… Az erős paripa addig rúgott, kapá­ló­dzott, amíg csak meg nem sza­ba­dult Ketel­től.

– Átko­zott jószág! Leszúr­lak, ha kiju­tok innen! – hörögte elke­se­re­det­ten Ketel, majd nehéz fegy­ve­reit egy­től egyig a hul­lá­mokba dobta, hogy úszni tud­jon.

– Ezalatt az ifjú Tar a túlsó partra ért, ahol kitörő éljen­zés­sel fogadta a fák­lya­fény­nél vára­kozó nép.

– Ketel bátyá­dat hol hagy­tad? – kér­dezte Árpád az ifjút.

– A túlsó part előtt – felelte a fia­tal legény.

– Bizo­nyára ott éjsza­ká­zik – mon­dotta valaki.

Árpád nyug­ta­la­nul járt fel s alá a par­ton. Fur­csállta a dol­got, hiszen jól ismerte Ketelt. Tudta, meg­kí­sérli a lehe­tet­lent is. Igen bánta már, hogy ezt a könnyelmű játé­kot kita­lálta.

Leg­föl­jebb lema­radt – vigasz­talta magát később. – El kell ismer­nie a fiú elsőbb­sé­gét.

Hama­ro­san azon­ban nem várt for­du­lat követ­ke­zett be. Ketel lova, gaz­dája nél­kül, nagy nyi­ho­gás­sal kapasz­ko­dott ki a partra.

– Ketel a folyóba veszett! – kiál­tott fel nagy fáj­da­lom­mal a feje­de­lem.

Hama­ro­san híre ment a sereg­ben a szo­morú eset­nek. S noha Ketel csa­lád­ta­lan, magá­nyos ember volt, mégis saj­nálta min­denki.

A fehér sza­kállú, hosszú ruhás, vén tál­to­sok hatal­mas tüze­ket gyúj­tot­tak, hogy engesz­telő áldo­za­tot mutas­sa­nak be az égnek.

A dél­előtt még nagy-nagy öröm­ben úszó sereg fölött elural­ko­dott a bánat.

– Rossz jel – mon­dotta aggódva az egyik vén. – Nagy vesze­de­lem előtt állunk.

Ami­kor már a leölt ló utolsó darabja is a tűz mar­ta­lé­kává lett, igri­cek kerül­tek elő, akik dalba szed­ték Ketel vezér szo­morú lovag­lá­sát a hul­lá­mo­kon.

Bizony sokan sír­tak. Még a fér­fiak közül is… Hanem ami­kor már a vezé­rek a halotti tort akar­ták elren­delni, a tábor külső őrei közül az egyik vitéz fél­ájult, elázott embert von­szolt a nagy tűz mellé.

– A par­ton talál­tunk reá. Talán még él – szó­lott.

– Hiszen ez Ketel! – kiál­tott fel bol­do­gan valaki.

Hatal­mas kava­ro­dás támadt erre! Min­denki látni akarta.

A lobogó fák­lyák fényé­nél hama­ro­san bebi­zo­nyo­so­dott, hogy az ájult ember csak­ugyan Ketel, aki ló nél­kül, egye­dül úszott át a zava­ros, meg­áradt folyón. A tál­to­sok és a belső szol­gák azon­nal gon­do­zásba vet­ték a vezért, s még nem volt éjfél, ami­kor magá­hoz is térí­tet­ték.

– Hű Kete­lem, derék vité­zem! Hát vége a für­dé­sed­nek? – szó­lott nevetve, de nagyon bol­do­gan a feje­de­lem.

– Igen, Árpád uram – vála­szolt a vezér. – Gőgös vol­tam, a fiút leki­csiny­let­tem.

Pedig ő lett az első! Hét pom­pás jószá­got aján­dé­ko­zok neki. De gonosz lovam leve­tett hátá­ról, s ezért kény­sze­rül­tem küsz­ködni egye­dül a habok­kal. Ó, gonosz jószág, kar­dom­mal szúr­lak le!

– Már meg­tet­ték, ked­ves Kete­lem! Az ő teste lett az égő áldo­zat, ame­lyet érted gyúj­tot­tunk!

– Köszö­nöm, feje­del­mem!

– Én is bátor­sá­go­dat! Lám, ilyen kis „pata­kok” van­nak Attila nagy kirá­lyunk föld­jén! – szó­lott nevetve Árpád.

– Légyen hát e folyó­víz neve: Ketel patakja – mon­dotta az egyik vén.

– Ha Ketel is úgy akarja – felelt rá moso­lyogva a feje­de­lem, majd később hoz­zá­tette: – És hogy bátor­sá­god­nak örök emléke legyen, a kör­nyé­ket a leg­kö­ze­lebbi vízig mind-mind neked adom.

Így kapott nagy föl­det Ketel vezér… (De a fiút is meg­ju­tal­maz­ták, tizen­két pár lovat aján­dé­ko­zott neki a feje­de­lem, Ketel pedig hetet!)

Azt a helyet pedig, ahol a folyón átju­tott Ketel, Ketel-patak helyé­nek, a vezér halála után Patak­nak nevez­ték. (Róla kapta később a hely­ség a nevét is.)

És mivel a folyó part­ján épült hely, mely­nek később vára is lett, a kiáradt folyó­víz­től gyak­ran sáros lett, elnyerte a Sáros elő­ne­vet is. A jobb par­ton a vár körül kelet­ke­zett nagyobb köz­ség lett Sáros-Nagy­pa­tak, a bal par­ton jóval kisebb falu épült, ez pedig Sáros-Kis­pa­tak.

Később a két név­ből kelet­ke­zett az immár nap­ja­ink­ban is hasz­nált Sáros­pa­tak…