ÉG A FAVÁR!

Mátyás, akit 1458-ban nagy­bátyja, Szi­lá­gyi Mihály segít­sé­gé­vel királlyá válasz­tot­tak, ekkor mind­össze 15 esz­ten­dős volt.

A cseh rab­ság­ból haza­térő királyt nagy öröm­mel fogadta az ország népe.

– Végre van magyar kirá­lyunk, aki meg­ol­tal­maz min­ket – han­goz­tat­ták szél­té­ben-hosszá­ban.

Az olta­lomra pedig igen nagy szük­ség volt, hiszen több­fe­lől is veszély fenye­gette az orszá­got. Dél­ről a török tört be gyak­ran, nyu­gat­ról III. Fri­gyes csá­szár acsar­ko­dott, a velen­ce­iek pedig sóvár szem­mel figyel­ték az adriai vize­ket. Még Len­gyel­or­szág sem visel­te­tett barát­ság­gal irán­tunk.

A leg­köz­vet­le­nebb veszélyt azon­ban a Fel­vi­dékre befész­ke­lő­dött, rab­lókká zül­lött cseh huszi­ták jelen­tet­ték.

1460. ápri­lis havá­ban, Heves megye északi részébe, a Mátra vidé­kére is betör­tek. Zagy­va­fői And­risko és Urik huszita vezé­rek zsol­dos­se­rege állí­tó­lag hat­ezer lovas­ból és gya­lo­gos­ból állott. (Néme­lyek sze­rint ugyan csak hat­szá­zan vol­tak, de ki tudná már ezt meg­mon­dani annyi év után?)

Szó, ami szó, ápri­lis 24-én min­den ellen­ál­lás nél­kül elfog­lal­ták a Muzsla-hegy köze­lé­ben fekvő Patát, sőt a falu felett emel­kedő Vár­he­gyet is meg­száll­ták. Ezt az avar kor­ból szár­mazó erős­sé­get kija­ví­tot­ták, tar­tós geren­dák­ból vár­szerű erő­dít­ményt emel­tek a tete­jén. Úgy gon­dol­ták: innen ellen­őriz­he­tik a gaz­dag vidé­ket, s majd ha kira­bol­ták, tovább­áll­nak.

Héder­váry László egri püs­pök még azon éjjel lovas futárt menesz­tett Budára, és levél­ben kérte Mátyás segít­sé­gét.

A fia­tal király azon­nal intéz­ke­dett. Gyors uta­sí­tá­sára Roz­go­nyi Sebes­tyén 2ooo vitéz­zel május else­jén elér­ték Patát, majd a hely­ség alatti dús mezőn fel is ütötte tábo­rát.

Nagy ria­da­lom támadt a cseh rab­lók sora­i­ban.

– Itt pusz­tu­lunk, hiszen van­nak vagy húsz­ez­ren – jaj­ve­szé­kelt az egyik zsol­dos.

– Még ezren sin­cse­nek, te gyáva – tor­kollta le a nem­csak bátor­sá­gá­ról, hanem kegyet­len­sé­gé­ről is híres Zagy­va­fői And­risko.

A katona elhall­ga­tott, mert tudta, a rab­ló­ve­zér­rel nem jó ujjat húzni. De alig­hogy befe­jez­ték a vitát, máris fegy­ve­rek csör­gése hal­lat­szott fel hoz­zá­juk a patak másik part­já­ról.

– Riadó! Riadó! – adta ki a paran­csot And­risko.

Várat­la­nul egy cseh futár érke­zett a Vár­hegyre, és lihegve újsá­golta:

– A magya­rok meg­tá­mad­ták a Hat­van­ból és Gyön­gyös­ről haza­térő por­tyá­zó­in­kat, és mind egy szá­lig levág­ták őket!

Bez­zeg elszál­lott már And­risko vezér hety­ke­sége!

– Ezek ben­nün­ket is fel­ap­rí­ta­nak! – ije­de­zett a futár.

– Egyez­ked­jünk velük – hal­lat­szott innen is, onnan is.

A zsol­dos­ve­zér azon­ban nem­csak kegyet­len, hanem ravasz is volt. Rög­tön belátta, itt mást nem tehet, mint hogy sza­bad elvo­nu­lást kér.

Men­ten hívatta hát a pap­ját, és leve­let íra­tott vele a magya­rok­hoz.

– No, te Úr szol­gája! Válassz magad mellé húsz kemény vitézt, s indulj a levél­lel a pápista magya­rok­hoz!

A huszita pré­di­ká­tor bizony nem valami nagy öröm­mel fogadta a zsol­dos­ve­zér paran­csát. Ám sokáig nem tét­len­ke­dett, mert tudta: az idő sür­get.

Bele­telt talán két óra is, mire a vissza­térő cse­hek fel­ka­pasz­kod­tak a mere­dek Vár­hegy tete­jére.

And­risko már türel­met­le­nül várta őket.

– Mit vála­szol­tak?

– Min­dent eluta­sí­tot­tak, nem tár­gyal­nak velünk.

– Ó, a gya­lá­za­to­sak! – szi­szegte And­risko. – Iga­zán jöhetne már Urik is a csa­pa­tá­val!

(Urik, a másik huszita vezér, sere­gé­nek jó részé­vel még észa­kon tar­tóz­ko­dott.)

Ezalatt a magyar csa­pat az egri püs­pök oda­ér­kező sere­gé­vel is meg­erő­sö­dött. Roz­go­nyi, a sere­gek főve­zére, a cse­hek nem kis ijedt­sé­gére, ost­rom­gyű­rűt vont a Vár­hegy körül.

– Még ma fel­me­gyünk a cseh komák­hoz, és kipo­rol­juk a nad­rág­ju­kat – szó­lott hety­kén az egri sereg parancs­no­ká­hoz.

A püs­pök úr vitéze azon­ban nem lel­ke­se­dett a dolo­gért.

– Fárad­tak a kato­nák, hiszen sokat gya­lo­gol­tak. No, meg a zsold miatt is morog­nak. Hol­nap talán utá­nunk küldi a püs­pök úr, s akkor megjő a harci kedv is.

Roz­go­nyi Sebes­tyén ékte­len méregbe gurult.

– Talán biza imá­val akar har­col­tatni a püs­pök úr őke­gyel­mes­sége? – kiál­totta mér­ge­sen. – Már­pe­dig én nem mulasz­tom el a kínál­kozó alkal­mat! A cse­hek most fél­nek, hiszen békét kér­tek, hol­napra viszont fel­mentő sere­gük is érkez­het.

Az egri vezér nem tehe­tett mást, mint elfo­gadta a kirá­lyi főve­zér paran­csát: még aznap késő dél­után ost­romra indul­tak a Vár­hegy ellen.

A patai Vár­hegy nyu­gat felől, a Danka-patak fölött igen mere­dek. Ezért Roz­go­nyi a kirá­lyi csa­pa­to­kat vezé­nyelte ide, míg a Vár­hegy keleti oldala (ami már ala­cso­nyabb, lan­kás domb­vo­nu­latba megy át) az egriek harci terü­lete lett.

Szól­tak a kür­tök, pereg­tek a dobok, s kis idő múl­tán a Roz­go­nyi-sereg már csak­nem fenn volt a Vár­hegy tete­jén.

Hanem ekkor, a főve­zér nagy meg­le­pe­té­sére, hír­nök érke­zett az egriek szár­nyá­ról: a huszi­ták kitör­tek a vár­ból, immár a falu felé köze­led­nek.

– Mor­di­zom­adta-terem­tette! – morogta mér­ge­sen az ősz Roz­go­nyi, majd csa­pa­ta­i­nak jó részét kény­te­len volt a keleti szárnyra vezé­nyelni.

E vité­zek aztán egy­ket­tőre hely­ben­hagy­ták a cse­he­ket. Fej­vesz­tet­ten mene­kül­tek vissza a cse­hek a várba, s heve­nyé­szett sán­caik közé vet­ték be magu­kat.

Hama­ro­san leszállt az éj, majd kiadós, nagy csöp­pek­ben meg­eredt az eső. A magyar sereg kény­te­len volt a falu alatti mezőn lévő sát­ra­iba vissza­vo­nulni.

Hogy az egri kato­nák parancs­noka mit kap­ha­tott az ősz Roz­gony­i­tól, arról jobb nem beszél­nünk!

Más­nap dél­tájra kitisz­tult az idő, de az egriek zsoldja csak nem érke­zett meg.

– Ilyen körül­mé­nyek között nem vál­lal­ha­tom az ost­ro­mot – jelen­tette ki a parancs­nok.

– Ne is vál­lald, öcsém! Inkább búj­ja­tok vissza ura­tok szok­nyá­já­hoz – rep­li­ká­zott gúnyo­san a kirá­lyi vezér.

Így tör­tént aztán, hogy az egri püs­pök fegy­ve­re­sei a követ­kező éjjel dics­te­le­nül elhagy­ták Patát.

Roz­go­nyi Sebes­tyén napo­kig ott tar­tóz­ko­dott még, de végül még­sem kez­dett újabb ost­ro­mot, elég­te­len­nek tart­ván hozzá a sere­gét. Végül egyik éjjel ő is elvo­nult Patá­ról, még­hozzá a Tarna-völ­gyé­ben lévő Szent­györgyre. (Ma Fel­debrő a hely­ség neve.)

A cse­hek, mind­ezt látva, ugyan­csak elbíz­ták magu­kat, s a várat még job­ban meg­erő­sí­tet­ték.

A kör­nyék népe pedig meg­szen­vedte a magyar csa­pa­tok elvo­nu­lá­sát. A vér­sze­met kapott cseh rab­lók most már nyu­god­tan rabol­tak, fosz­to­gat­tak, köz­ben pedig ren­ge­teg élel­met s fegy­vert hal­moz­tak fel a Vár­he­gyen.

1460. július havá­nak első nap­ja­i­ban futó­tűz­ként ter­jedt el a hír a Mátra vidé­kén: Mátyás király Gyön­gyö­sön szállt meg, s Pata várá­nak ost­ro­mára készül.

A szó­be­széd igaz­nak bizo­nyult.

Az ifjú, még szinte gyer­mek Mátyás egy pom­pás almás­de­res pari­pán ülve vezette a közel hat­ezer főből álló, csil­logó fegy­ver­zetű kirá­lyi sere­get.

Méltó aty­já­hoz, a nagy Hunyadi János­hoz, ki sere­gé­vel egy­ko­ron végig­vo­nult a Mátra vidé­kén – sut­tog­ták itt is, ott is.

A főse­reg július 4-én érke­zett Pata alá. Itt várta már a futár által oda­ren­delt Roz­go­nyi-féle had.

A király ezu­tán sze­mé­lye­sen átvette az egész sereg fölött a parancs­nok­sá­got, majd a Csóka nevű nagy­ágyút fel­hú­zatta a mai temp­lom­domb tete­jére. A kisebb ágyúk egyenlő távol­ság­ban a mai Fő utcán, a Pász­tora menő út maga­sabb részein helyez­ked­tek el.

Éppen 12 óra volt, ami­kor a király a falu alatti mezőn egy­be­gyűj­tött sere­gé­hez rövid, lel­ke­sítő beszé­det inté­zett, aztán had­rendbe állí­totta a sere­get, majd paran­csot adott a Vár­hegy meg­tá­ma­dá­sára. Miután az ala­csony, keleti oldal volt a leg­könnyeb­ben jár­ható, ezért a sereg jó része ebben az irány­ban indult meg. Eköz­ben a király jelt adott a tüze­lésre. A tizen­egy ágyú egy­ket­tőre böm­bölve okádta a tüzet, és hama­ro­san besza­kí­totta az erő­dít­mény nyu­gati részét. A fából, vessző­ből font, palánk­kal erő­sí­tett favár jó része lángba borult.

Hir­te­len esze­ve­szett féle­lem lett úrrá a cseh rab­ló­kon. Azt se tud­ták már, mit tegye­nek. A tüzet olt­sák-e, vagy a hegyen föl­felé nyo­muló magya­rok ellen har­col­ja­nak? Végül is hagy­ták a tüzet, és inkább Mátyás sere­gei ellen for­dul­tak.

Kegyet­len, öldöklő harc kez­dő­dött. A cse­hek kiváló kato­nák vol­tak, akik immár évek hosszú sora óta egyik ütkö­ze­tet a másik után vív­ták.

De a magya­rok se vol­tak akár­mi­lye­nek!

Közü­lük nem is egy talán már Nán­dor­fe­hér­vár­nál is ott küz­dött a nagy Hunyadi olda­lán. Hiá­ba­való volt azon­ban a cse­hek bátor­sága, a magyar sereg győ­ze­del­mes­ke­dett. Az ide­gen rab­lók­nak mene­kül­niök kel­lett a Vár­hegy sán­cai mögé.

– Vivát Mathias Rex! Éljen Mátyás király! – zúgott fel a magyar sereg éljen­zése.

A cse­hek csak ekkor tud­ták meg, hogy az ost­ro­mot maga a király vezeti.

– Akkor pedig több sereg is vár­ható – szólt resz­ketve And­risko. – Kér­jünk gyor­san fegy­ver­szü­ne­tet, hátha köz­ben meg­jön Urik fel­mentő serege!

Hama­ro­san több­tagú kül­dött­ség indult a király Danka-parti sát­rá­hoz. Az ifjú Mátyás kimért, hideg udva­ri­as­ság­gal fogadta őket. Ter­mé­sze­te­sen anya­nyel­vü­kön beszélt velük, hiszen annak ide­jén prá­gai fog­sá­gá­ban meg­ta­nult cse­hül. Sőt még a négy­na­pos fegy­ver­nyug­vást is elfo­gadta.

A magyar sereg tiszt­jei meg­le­pe­tés­sel hal­lot­ták az egyez­sé­get.

– Hiába, csak gyer­mek még ez a király – sut­tog­ták itt is, ott is. A cse­hek végül fél­re­ve­ze­tik.

– Ne félt­sé­tek ti a fel­sé­get! – nyug­tatta meg a két­ke­dő­ket Roz­go­nyi. – Jól tudja ő, mit akar.

A király a fegy­ver­szü­net alatt sem tét­len­ke­dett. Július 8-án reg­gelre tel­je­sen körül­zá­ratta a patai Vár­he­gyet, onnan a cse­hek már csu­pán madár­szár­nyon mene­kül­het­tek volna el.

8-án reg­gel aztán végső rohamra indult a magyar sereg. Alig per­dül­tek meg azon­ban a dobok, ami­kor fehér zász­ló­val a kezé­ben maga And­risko zsol­dos­ve­zér köze­le­dett a magya­rok vona­lá­hoz.

– Vezes­se­tek fel­sé­ges ura­tok­hoz! – kérte.

A táma­dás hir­te­len leállt, s Zagy­va­fői And­ris­kót Mátyás sát­rába kísér­ték.

Az orszá­gos rabló mélyen meg­aláz­kodva haj­tott tér­det a király előtt, szánva- bánva a magya­rok orszá­gá­ban tett rab­lá­sait. Istenre s az Úr Jézusra hivat­kozva kérte Mátyást, hagyja meg az ő és tár­sai éle­tét.

– Elvo­nu­lunk innen, meg sem állunk a mor­vák föld­jéig – ígérte.

– De így legyen ám – szó­lott fenye­gető han­gon az ifjú király. – Egyéb­ként is tudunk min­den lépé­se­tek­ről!

– Van azon­ban egy alá­za­tos kéré­sünk fel­sé­ged­hez – esde­kelt a ravasz And­risko. – Hagyd meg fegy­ve­re­in­ket, hogy sza­bad vité­zek­ként távoz­has­sunk innen!

– Arról tégy le, te hara­mi­a­ve­zér! – för­medt rá Mátyás. – Alá­való beto­la­ko­dók vagy­tok, akik évek óta fegy­ver­rel pusz­tí­to­tok, rabol­tok honunk­ban! De hogy lásd, nem halt ki még a világ­ból a könyö­rü­let, elme­het­tek. Ám csak fegy­ver nél­kül távoz­hat­tok, külön­ben kard­élre hányunk ben­ne­te­ket.

A jelen­lévő nádor és az egri püs­pök ámulva látta s hal­lotta a gyer­mek király hatá­ro­zott s bátor fel­lé­pé­sét.

(Mond­ták is egy­más­nak később: e gyer­mek­ből még nagy király lesz egy­szer. Már most tudja, mi az igazi ural­ko­dók eré­nye: bánj irgal­ma­san a legyő­ző­i­tek­kel.) Mátyás pedig kemé­nyen szó­lott a zsol­dos­ve­zér­hez:

– Most pedig lódulj innen, külön­ben fejed véte­tem!

A zsol­dos­ve­zér meg­vert kutya­ként kul­lo­gott ki a király sát­rá­ból. Ezu­tán jó két­órá­nyi idő múlva a cseh zsol­do­sok a Vár­he­gyen hagy­ván fegy­ve­re­i­ket, a Pásztó felé nyitva hagyott részen meg­szé­gye­nül­ten elkul­log­tak.

A magyar sereg hatal­mas éljen­zés köze­pette vonult be az üre­sen hagyott favárba.

A király pedig még azon órá­ban kemény paran­csot adott, hogy a nagy­részt fából készült erő­dít­ményt gyújt­sák fel.

Nagy, égig érő, vörös láng­gal lobo­gott a favár. Fénye messzi föl­dekre vilá­gí­tott, fen­nen hir­detve az ifjú Mátyás király első győ­zel­mes csa­tá­ját!

A király pedig a dia­dal emlé­kére városi rangra emelte Patát, és az 1460 júli­u­sá­ban kiál­lí­tott okle­ve­lé­ben a patai job­bá­gyo­kat örök időkre fel­men­tette a „kamara haszna” nevű orszá­gos adó alól.

Mátyás később is szí­ve­sen tért vissza Patára, ami­kor a Vere­bé­lyen élő roko­nait láto­gatta. Azon a dom­bon pedig, ahol a Csóka nevű nagy­ágyúja állott, 1470 körül egy díszes temp­lo­mot emel­te­tett.

Az ősi temp­lom átala­kítva bár, de ma is áll, s évszá­za­dok óta hir­deti a nagy király dia­da­lát és kegyes bőkezű­sé­gét…