A MONOKI BABLEVES
Monokot, a kies hegyaljai falut a régmúlt időkben nagy erdőségek vették körül. „Megtermett” ebben a vaddisznó, az őz, de még a szarvas is. Messzi vidékről keresték föl a vadászok, főként a nagyúriak, akik az ilyesmire mindig ráértek.
Egyszer, úgy mondják, valami nagy-nagy úr vadászott a zempléni erdőségekben. Egy gyönyörű, sokágú, pompás agancsos szarvasbika nyomát követte.
De bizony nem akadt rá! Végülis kénytelen volt befejezni a vadászatot. Összekürtöltette a hajtókat, a vadásztársakat, s megköszönve jelenlétüket, útjukra bocsátotta őket.
Ő maga azonban maradt.
– Majd én, egyedül – súgta meg legbizalmasabb emberének, Máté vadőrnek.
– És én maradjak-e, uram? – kérdezte a vadőr.
– Rád sincs szükségem, szolgám, várj reám a legközelebbi vadászkastélyban.
Ez pedig – állítólag – nem volt közelebb, mint Patakon. Ezután a vadőr annak rendje s módja szerint eltávozott.
Ment, mendegélt a magára maradt nagyúr. Minden bokrot megzörgetett, minden meredélyt megmászott, minden forrást fölkutatott, de a keresett, pompás agancsú bika nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
Az este a vadonban érte a nagyúri vadászt, szállása, nyughelye a csalit mohaszőnyege volt. Másnap is járta az erdőt, a rengeteget, egyszóval mindazon helyeket, ahol a szarvasbikát remélte…
Harmadnapra azonban nagyon elfáradt, s mivel ugyancsak megéhezett, ráadásul pedig az elesége is elfogyott, kénytelen-kelletlen lakott hely után nézett.
Hanem ez nem volt akkortájt oly egyszerű, ahogy most leírjuk!
Sokszor három nap és három éjjel kutyagolhatott valaki, amíg valami kalyibát vagy falucskát lelt. Így járt evvel a mi vadászó nagyurunk is!
Ám harmadnap késő este, amikor már alig bírta vonszolni a lábát, halovány mécsvilágot pillantott meg az erdő szélén. Nosza össze is szedte maradék erejét, és egy fertályóra alatt odaért. Durva farönkből összeácsolt épületet talált, egyetlen ablakszem pislogott reá.
Az ajtó zárva volt, a vándor erősen megkopogtatta.
– Ki az, mit akar? – hallatszott bentről egy ijedős asszonyi hang.
– Eltévedt vándor kér bebocsátást – hangzott a válasz.
– Rabló is lehetsz – mondta az előbbi hang. – Bár szegénységemnél egyebet nem vihetsz el tőlem. Öreg életem pedig bizonyára nem kell neked.
– Szándékom becsületes. Éji szállást és némi eledelt kérek. Ne félj, hát…, s ki tudja, egyszer tán még meg is hálálhatom jóságodat.
A szegény monoki özvegyasszony – mert Monok falu végében lakott – ezután beengedte az eltévedt vándort.
– Valami úrféle lehetsz – mérte végig a vadász tüskeszabdalta, iszalag megtépte gúnyáját.
– Igen, az lennék – válaszolta az idegen. – De egy szarvasbika miatt eltévedtem.
– Jól van, fiam, hát akkor ülj le nálam – kínálta hellyel a monoki néne, majd hozzátette: – Ott a kecskelábú széken a fatál, mosd le magadról az út porát, én meg addig megmelegítem a kemencén a bablevest. Mert csak az van lelkem. Igaz, tavalyról maradt még egy kis darab füstölt sódarom, azt is beletettem. Remélem, ízleni fog.
– De még mennyire, öreganyám! Legkedvesebb ételem a bableves füstölt hússal!
– Hát akkor váljék egészségedre!
Ezután a vándor megtisztálkodott, majd asztalhoz ült.
Hamarosan ott gőzölgött előtte a tejföllel behabart, finom csipetkés bableves.
– Micsoda fölséges étel! – csettintett az ismeretlen, amikor az első kanálnyit megízlelte.
– Nem akarok dicsekedni – oldódott meg az öreg néne nyelve –, de egyszer egy újhelyi, megyei uraságnak főztem bablevest, füstölt hússal. Szegény jó uram, nyugodjék, hozta ide, mert vadőr volt, s az uraság éppen errefelé vadászott. Hát az is megdicsérte ugyancsak! Sőt! Nem akarok dicsekedni, de azt mondta: ez olyan finom, hogy ebből maga a király, a mi derék Mátyás urunk is ehetne!
Az idegen ekkor olyan nagyot nyelt hirtelenében (meglepődött-e, avagy „cigányútra” ment egy babszem ki tudja, de való igaz, hogy köhögni, fuldokolni kezdett…)
– Szentséges atyám! – ijedt meg a derék öregasszony. – Csak meg ne fúlj már ettől a bablevestől, édes fiam! – S azon minutomban felkapta a nagy lekvárkavaró fakanalat, majd amúgy istenigazából hátba ütötte vele a fiatal vadászt, hogy a megakadt falat lecsússzék a torkán!
– Kh… khh!… kö-kö-köszönöm, nénémasszony – szólott akadozva az ismeretien vadász, vagyis a nagyúr, sajgó hátához kapva, mivel az éltes, de erős kezű asszony életmentés céljából ugyancsak odasózott! Ezután a kis kellemetlenség után a vadász nagy vidáman bekanalazta az egész cseréptál bablevest.
– Nagyon finom volt, a hozzávalóval együtt – dicsérte az özvegyasszonyt, s az sokáig töprengett, hogy vajon a füstölt húsra, avagy a fakanálra gondolt- e a vándor?
A vacsora után a vadász is, a néne is nyugovóra tért.
Másnap hajnalban – noha köztudomású, hogy az idősek korán kelnek – az özvegyasszony a vándornak már csak a hűlt helyét találta.
– No, ez aztán ugyancsak jól faképnél hagyott – morogta kedvetlenül a néne, megindult a kemence padkája felé, hogy a tegnap esti edényt elmosogassa.
Hát e pillanatban – halljunk csak csudát – mit látott? Nem mást bizony, mint három, dió nagyságú színaranyat! Először azt hitte, tán káprázik öreg szeme, vagy pedig csak álmodja az egészet. De amikor többször is megfogta, megnézte, akkor bizony elhitte, hogy ez valóság s nem álom.
– Boldog ég, ugyan ki lehetett ez? – töprengett. – Csak… csak nem maga a király?
És ekkor világosodott meg az elméje, hogy ez a vadász csakugyan ő lehetett…
Mert ugyan ki osztogatja csak úgy félmarékkal az aranyakat, ha nem a király? És még valami! Ennek az ismeretlen vándornak olyan különösen nagy orra volt! Márpedig akkoriban még a pendelyes gyerekek is tudták, hogy az egész országban a legnagyobb orrot Mátyás király viselte.
Így lett gazdag az egyszeri monoki özvegyasszony a királynak adott bablevesért.
Azóta is emlegetik széltében-hosszában a Hegyalján, hogy sehol se főznek olyan finom, tejföllel behabart, csipetkés bablevest, mint Monokon. Aki arra jár, föltétlen ízlelje meg!