SZÉPEN SZÁLLÓ SÓLYOMMADÁR

A kora ősz aranyló suga­rai lágyan terül­tek szét a dom­bok alján. A nagy, tenyér­nyi sző­lő­le­ve­lek között hal­vány­pi­ro­san lapul­tak meg a zsen­dülő, érle­lődő sző­lő­für­tök.

– Egy hónap múlva víg szü­ret lesz itt, paj­tás! – szólt tár­sá­hoz egy nyurga, zöld zekés vadász.

– Hol leszünk mi már akkor? – felelt reá kér­dés­sel a másik.

– Lehet, hogy itt, hiszen fel­sé­ges Endre urunk meg­várja a szar­vas­bő­gést is.

– Ha ugyan enge­dik az ország ügyei – így az első.

– No, meg a fel­sé­ges királyné – neve­tett a másik.

Várat­lan lódo­bo­gás verte fel a csen­det.

Egy udvari futár érke­zett taj­tékzó lován.

– Hej, vadá­szok! Nem lát­ta­tok erre repülni egy sóly­mot?

– Sóly­mot? – nézett egy­másra a két vadász.

– Igen, azt.

– Tud­tunk­kal Endre urunk nem hozott ide, a Mátra alá sóly­mo­kat!

A kirá­lyi hír­nök inge­rül­ten legyin­tett.

– Úgy látom, ti régen lehet­te­tek a fel­ség mel­lett!

– Van már egy jó hete – bizony­ko­dott a nyurga vadász.

– Akkor már értem – morogta a lovas. – Endre urunk ugyanis talált egy olyan hely­sé­get, ahol a fél falu soly­má­szik.

– Ejha! – kiál­tott fel a másik vadász. – Aztán merre van az?

– Gyön­gyös­től kissé északra, két patak között terül el. Nem messze tőle emel­ke­dik egy szik­lás hegy, a nép Kis­hegy­nek hívja. Itt a sok szikla között fész­kel­nek a pom­pás, vad kere­csen­sóly­mok. A falu népe e kecses mada­rak beta­ní­tá­sá­val fog­lal­ko­zik.

– Ügyes embe­rek lehet­nek – szólt a kiseb­bik vadász elis­me­rés­sel. – Meg kel­lene nézni őket… Gye­rünk, hátha meg­ta­lál­juk a sóly­mot is!

– Meg is fog­já­tok, még­hozzá hama­ro­san! Mert Endre kirá­lyunk szi­gorú paran­cso­latja, hogy min­denki, akár udvar­béli, akár ide­va­lósi légyen is az, az ő arany­szál­lal meg­gyű­rű­zött, szé­pen szálló aján­dék sóly­mát keresse.

– Ki adta néki aján­dékba?

– Nem más, mint az egyik Aba nem­béli úr, aki a hely­ség ura. De most már Isten véle­tek, megyek! Remé­lem, nem feled­té­tek sza­va­mat?

– Nem, vitéz. Dehogyis – felelte egy­szerre a két gya­lo­gos vadász.

– Csak­hogy ele­sé­günk fogy­tán, s talá­lunk-e pót­lást? – kér­dezte a nyurga.

– Egy fer­tály­óra múlva utolér ben­ne­te­ket egy tár­sze­kér, élés­sel!

– Akkor sebaj! Mehe­tünk keresni a szé­pen szálló, arany­szá­las sólyom­ma­da­rat! – kiál­totta vidá­man a kiseb­bik vadász.

A kirá­lyi futár pedig hama­ro­san meg­sar­kan­tyúzta lovát, majd Pata irá­nyába vette útját.

ð

E nap­tól kezdve az egész vidék népe s a kirá­lyi udvar min­den szol­gája, vitéze az aján­dékba kapott, arany­szál­lal meg­gyű­rű­zött, szé­pen szálló sólyom­ma­da­rat kereste.

Bejár­tak hegyet, völ­gyet, szir­tet és dom­bot. Sőt, még a Mátra magos bér­ceit, a Muzs­lát, a Gályát, no meg a Kékest is átku­tat­ták, de a kere­sett sólyom­ma­dárra sehol sem akad­tak.

Ugyan­csak búnak eresz­tette fejét Endre király! Nagyon saj­nálta a mada­rat, hiszen ked­ves élte pár­já­nak, a szép­sé­ges fel­sé­ges asszony­nak kívánta aján­dékba adni.

Elha­tá­rozta hát, hogy ezer pom­pá­san csengő ara­nyat ad annak, aki a nyo­mára akad, s elvi­szi hozzá a kere­sett sóly­mot.

Telt-múlt az idő!

A Mátra alján las­san meg­érett a szőlő, s víg szü­re­te­lők har­sány zaja töl­tötte be a kecse­sen hajló dom­bo­kat.

A vidék urai, az Aba nem­béli bir­to­ko­sok, vadá­szatra, vidám mula­to­zásra hív­ták meg a királyt.

Ám End­ré­nek az esze csak az elve­szett sóly­mon járt, s bezár­kózva bús­la­ko­dott Bene várá­ban.

Hűsé­ges udvari embe­rei már azon tör­ték a fejü­ket, miként is lehetne innen Budára csalni. Ám hiába talál­tak ki akár­mit, a király a madár miatt a Mát­rá­ban maradt.

Hanem egy­szer még­is­csak tör­tént valami!

Élt a kirá­lyi udvar­ban egy közép­korú és igen bölcs szer­ze­tes, aki­nek a tudása nem­csak a köny­vek isme­re­té­ben maga­so­dott ki, hanem a kard­for­ga­tás­ban is jeles­ke­dett.

A barát, akit Gábor­nak, lati­no­san Gáb­ri­el­nek hív­tak, több­ször is részt vett keresz­tes had­já­rat­ban, s a pogány törö­kök­től sebe­ket is kapott.

Ez a bátor barát egy reg­gel beje­len­tette a király udvari pap­já­nak, hogy ő bizony addig nem tér vissza, míg az elve­szett sóly­mot elő nem keríti.

– Az Úr vezé­rel­jen uta­don! – adta rá az áldást az udvari pap, majd egy élés­sel teli tarisz­nyát nyúj­tott át neki.

Gáb­riel barát ezu­tán nem této­vá­zott sokáig, hanem útnak indult, s egy­ket­tőre nya­kába vette a kanyar­gós hegyi uta­kat.

Éppen kerek hat nap telt el, s a keresz­tes barát már azon volt, hogy szé­gye­né­ben világgá megy, ami­kor talál­ko­zott a tör­té­ne­tünk ele­jén sze­replő két kirá­lyi vadásszal. Azok csak fecseg­tek, fecseg­tek, de azért vala­mit mégis elpöttyin­tet­tek.

Nem más volt pedig ez, mint ama dolog, hogy a Kis­he­gyen fész­kel­nek a vadon élő kere­csen­sóly­mok.

– Akkor oda­me­gyek, hátha köz­tük talá­lom az elve­szett mada­rat – gon­dolta Gáb­riel barát, s a hete­dik napon csak­ugyan arra­felé vette útját.

Ment, men­de­gélt a bátor pap, s köz­ben min­den bok­rot, min­den cser­jét átku­ta­tott, mert hir­te­len az vil­lant át az agyán, hogy a sólyom­ma­dár talán sebet kap­ha­tott, és most vala­hol gub­basztva szen­ved sze­gény.

Alig­hogy mind­ezt kigon­dolta, egy gyors­vizű hegyi patak part­ján találta magát.

„No, iszom egy jót!” – gon­dolta, s az iszák­já­ból elő­vette kula­csát.

Jót húzott belőle, majd újra meg­töl­tötte.

Hanem ekkor külö­nös zaj ütötte meg a fülét. Valami keser­ves, fur­csa csi­po­gás hal­lat­szott a közeli, tüs­kés, dér­csípte kökény­bo­kor­ból.

Gáb­riel barát nem töp­ren­gett sokáig, hanem óva­to­san oda­lo­pó­dzott, és körül­né­zett.

Hát uram­fia, ugyan­csak elámult attól, amit ott látott!

Az arany­szál­lal meg­gyű­rű­zött, szé­pen szálló sólyom­ma­dár ver­gő­dött ott egy hur­kos csap­dá­ban.

Bizony már alig-alig élt, ami­kor a bátor barát kisza­ba­dí­totta belőle.

– Mind­járt rendbe hoz­lak én – szólt ked­ves han­gon a meg­sé­rült madár­hoz, majd a patak vizé­ből meg­itatta, és a lábán levő sebe­ket óva­to­san kimosta. Az iszák­já­ból pedig gyó­gyító kenőcs került elő, mert az akkori szer­ze­te­sek még az orvos­lás­hoz is értet­tek.

Gáb­riel atya ölébe vette a beteg sóly­mot, és meg sem állt véle a kies Bene várig.

Toll azt le nem írja, mek­kora öröm szállta meg a királyt!

– Nádor­is­pán uram, azon­nal adj ezer ara­nyat a kirá­lyi kincs­tár­ból eme derék barát­nak! – paran­csolta II. Endre.

– Fel­sé­ges nagy­uram, nem pén­zért, hanem az irán­tad való hűsé­gért tet­tem.

– Köszö­nöm, ked­ves Gáb­riel atya, de a szép tet­te­det juta­lom nél­kül még­sem hagy­ha­tom! Kívánj hát bár­mit, én tel­je­sí­tem!

Nagy gondba esett hir­te­len a barát, hiszen igény­te­len, egy­szerű ember volt.

Ám nem azért lako­zott benne böl­cses­ség, hogy meg ne tud­jon felelni a király sza­vára:

– Ha nem kívá­nok sokat, és te, fel­ség is jónak látod, ala­píts azon a helyen, ahol a mada­rat meg­ta­lál­tam egy monos­tort, amely­ben a keresz­tes hábo­rút meg­járt, hoz­zám hasonló bará­tok ott­hont talál­nak. Mi majd gon­dos­ko­dunk azok­ról a lova­gok­ról is, akik a Szent­sír fel­sza­ba­dí­tá­sára men­nek, s e terü­le­ten halad­nak át.

– Nem­csak tel­je­sí­tem kíván­sá­go­dat, hanem meg is dicsér­lek okos­sá­go­dért – helye­selt a király. – És hogy hálám tel­jes legyen, téged tesz­lek meg a rend­ház főnö­kévé.

A király pedig meg­tar­totta sza­vát… A Monos­tor­völgy­ben, 1212-ben – amit ma is így hív a nép – egy szép okle­vél­lel meg­ala­pí­totta a Szent­sír őrei nevű szer­ze­tes­ren­det.

Azt a hely­sé­get pedig, ahon­nan az arany­szál­lal meg­gyű­rű­zött, szé­pen szálló sólyom­ma­da­rat kapta, Sóly­mos­nak nevezte el.

Ha valaki elve­tő­dik Gyön­gyös­soly­mosra, ma is lát­hatja a temp­lom falába épí­tett 760 éves címert, köze­pén a híres sólyom­ma­dár­ral…