A KIRÁLYNÉ HINTAJA

Vala­mi­kor réges-régen, több száz öreg esz­ten­dők­kel ezelőtt, igen meleg, nyá­rias idő járta mife­lénk május­ban. Az erdők, a ker­tek, a lige­tek tele vol­tak nyíló virág­gal.

Bizony ilyen­kor senki se marad szí­ve­sen a szo­bá­ban! Így érezte ezt a sze­gény, a gaz­dag, de még a király is. Hát még ha olyas­fajta ember volt, mint az igaz­sá­gos Mátyás kirá­lyunk!

Egy ilyen ked­ves-illa­tos májusi napon imi­gyen szó­lott élete pár­já­hoz, a telt arcú Beat­rix király­né­hoz:

– Hal­lod-e lel­kem, fel­sé­ges asszo­nyom! Nem volna-e ked­ved orszá­got látni, szép tájait nézni?

– Van nékem bizony, fel­sé­ges jó uram, ked­ves Mátyá­som!

– No, ha így van, jól van. Akkor hol­nap kora reg­gel föl­ke­re­ke­dünk, s meg sem állunk a kies Mátra vidé­kéig.

– Nagy­szerű! Nagy­szerű! – tap­solt örö­mé­ben a még igen fia­talka királyné. – Úgyis nagyon sze­re­tem a Mát­rát… De ugye, az én hin­tó­mon uta­zunk?

– Ahogy paran­cso­lod, fel­sé­ges asszo­nyom.

Így tör­tént aztán, hogy más­nap a királyné réz­ve­re­tes, arannyal díszí­tett hin­tó­ján, sok lovag és udvar­hölgy kísé­re­té­ben, föl­ke­re­ke­dett Budá­ról a kirá­lyi pár. Akkor még az uta­zás több napon át tar­tott. Főként, ha nagy kénye­lem­hez szo­kott király­né­ról volt szó!

Mert Mátyás király, ha maga van, egy napi s egy éjsza­kai lovag­lás után máris ott ter­mett volna. (Vagy talán még hama­rább is.) Most pedig szé­pen, nyu­god­tan kel­lett utaz­nia, de a király ezt nem vette zokon. Leg­alább jól szét­néz, amerre megy, s meg­látja, hogy s miként él az ő sze­re­tett magyar népe. Gödöl­lőn, Aszó­don, de még Hat­van­ban is az a hír járta: egy igen nagy úr uta­zik a Mát­rába, vadá­szatra. Néme­lyek, a hoz­zá­értő embe­rek cso­dál­koz­tak is ezen, hiszen május köze­pén nem sok­féle vadra lehet vadászni.

Ám ami­kor meg­lát­ták a fényes hin­tót, abban a szép nagy­úri dámát több udvar­hölgy kísé­re­té­ben, már sej­tet­ték: itt nem vad­ker­ge­tés­ről, hanem csak szó­ra­kozó uta­zás­ról lehet szó. De hogy magát a kirá­lyi párt rejti a leeresz­tett füg­göny, azt senki se gon­dolta, mert Mátyás szi­go­rúan meg­til­totta, hogy híre fus­son a dolog­nak.

Az első éjjel egy gaz­dag gödöl­lői nemesúr udvar­há­zá­ban száll­tak meg. A királyné az uta­zás­tól, no meg a pom­pás, friss leve­gő­től bizony úgy elfá­radt, hogy hama­ro­san elnyomta az álom.

Mátyás azon­ban nem feküdt le ily korán. Az egyik vitéz lovag­gal maga elé ren­delte a hely­ség bírá­ját, pap­ját s más egyéb vezető embe­rét.

– Mátyás király képé­ben uta­zom, az ő meg­bí­zá­sá­ból kér­de­zem kend­te­ket: mi újság a vidé­ken?

Sor­ban, rang sze­rint beszél­tek, ki ezt, ki azt mon­dotta. Bizony a nemes­urak­ból ki nem fogyott a panasz.

– Fáj­da­lom, nagyúr, kirá­lyi követ, nagyon fenn hordja mos­ta­ná­ban a paraszt az orrát! Csak éppen annyit ad, amennyi jár! Bez­zeg apá­ink ide­jé­ben más­ként volt! Nem győz­tük eltenni a sok-sok külön aján­dé­kot, amit a job­bá­gyok adtak.

– De azért nem éhez­nek kegyel­me­tek? – kérdé szi­go­rúan a „kirá­lyi követ”.

– Azt nem mond­hat­juk – bizony­gatta az egyik. – Hiszen tele a kamra, a pince.

– Hát ha így van, jól van. Tart­sák is be kegyel­me­tek a tör­vényt! Mert jegyez­zék meg: ha a paraszt gaz­dag, akkor az úr is az!

No, egy­szó­val, estén­ként, ahol csak meg­szállt a kirá­lyi pár, ott ilyes­féle kihall­ga­tást tar­tott a „kirá­lyi követ”.

Most már nem vadá­szat­ról ter­jedt a hír, de még nem is mula­tozó uta­zás­ról, hanem arról, hogy kirá­lyi bíró járja a vidé­ket, aki elszá­mol­tatja az ura­kat. (Gon­dol­hat­juk, hogy őkel­mék nem nagyon örül­tek ennek!)

Még a királyné is meg­so­kallta. Kérte az urát, inkább pihen­jen, mint hogy az uta­zás alatt is az ország dol­gá­val fog­lal­koz­zon.

– Úgy lesz, lel­kem, majd ha a Mát­rába érünk – ígérte a fel­ség, s sza­vát be is tar­totta.

Ami­kor Gyön­gyöst elhagy­ták, Pata követ­ke­zett. Mátyás már csak a kéklő, magas hegyek­ben gyö­nyör­kö­dött.

Ebben a Muzsla-bérc alatti hely­ség­ben, mely akkor városi rang­ban volt, a bíró üdvö­zölte a fel­sé­ges párt.

Itt azon­ban nem kirá­lyi követ­nek adta ki magát Mátyás, hanem iga­zán­di­ból király volt, mivel Patán min­denki sze­mé­lye­sen ismerte.

A városka mel­letti réten nagy ökör­sü­tést ren­dez­tek a kirá­lyi pár tisz­te­le­tére. Ter­mé­sze­te­sen az egész tele­pü­lés népe ott lak­má­ro­zott, mert Mátyás igen sze­rette a pata­i­a­kat. Dél­után pedig dudá­sok, sípo­sok kerül­tek elő, s hama­ro­san nagy tánc kez­dő­dött… Mula­tott ott még az árva gye­rek is!

Késő estig, lobogó fák­lyák fényé­nél folyt a viga­lom. A tánc­ból pedig a király­né­nak is bőven kiju­tott, mert nem­csak Mátyás és az urak, hanem a csi­nos patai legé­nyek is meg­for­gat­ták. Már jóval elmúlt éjfél, mikor nyu­go­vóra tér­he­tett a ven­dég­se­reg.

Kora reg­gel hagyta el Patát a kirá­lyi pár. Az egész hely­ség népe az utcá­kon tolon­gott, és han­go­san éljen­zett, vivá­to­zott, ken­dőt lobog­ta­tott. Bol­dog volt a királyné, csak úgy ragyo­gott a fel­sé­ges orcája, s ő is sokáig inte­ge­tett selyem­kesz­ke­nő­jé­vel.

Hama­ro­san a mai Kecske-hegy mel­letti kanyar­gós úton haladt a menet.

– Van itt a közel­ben egy nagyon kicsi falu, talán még neve sincs – magya­rázta fele­sé­gé­nek a király. – Arról híres, hogy az egész kör­nyé­ken itt dísz­le­nek a leg­szebb virá­gok.

– Nézzük meg akkor, lel­kem, Mátyá­som! – kérte a királyné.

– Éppen azért jövünk erre – magya­rázta föl­sé­ges ura.

Köz­ben az út egyre job­ban lej­tett, és gör­dülni-gurulni, ijesz­tően robogni kez­dett a királyné réz­ve­re­tes, ara­nyos hin­tója.

A király sze­rette a gyor­sa­sá­got, de a királyné félős volt. Ezért a fel­ség elő­re­ki­ál­tott az első lovon ülő haj­tó­nak:

– Abris, las­síts!

De már késő volt. Hir­te­len nagyot reccsent a hintó faten­ge­lye, és a kirá­lyi pár meg a fényes udvar­höl­gyek az út árkába estek.

No, támadt is visí­to­zás, jaj­ga­tás, sikon­ga­tás!

A kísérő lova­sok rög­vest lepat­tan­tak a nye­reg­ből, s a hintó uta­sa­i­nak segít­sé­gére siet­tek.

Mátyás király már akkor tal­pon volt, s éppen a halál­ra­vált, szép király­nét nya­lá­bolta fel a füves árok­ból. Így cse­le­ked­tek a lova­gok is a többi udvar­hölggyel.

Bár óri­ási volt az ije­de­lem, végül sen­ki­nek sem tör­tént semmi baja. Sze­ren­csére jó puha, nagy fű nőtt az árok­ban, no meg a höl­gyek sok-sok szok­nyá­juk, ken­dő­jük miatt alig-alig ütöt­ték meg magu­kat.

Ám ami­kor a nagy-nagy ije­del­men túl­vol­tak, csak elpi­tye­re­dett a királyné.

– Kezem-lábam ép maradt, de a ked­venc hin­tóm össze­tört!

Az ám, a hintó! A királyné ked­ves hin­taja!

– Lóra ülünk, s úgy foly­tat­juk utun­kat – ren­del­ke­zett Mátyás.

Ez abban az idő­ben nem szá­mí­tott szo­kat­lan dolog­nak, hiszen a leg­több leány, asszony úgy ülte meg a lovat, akár a fér­fiak. (Néme­lyik talán még job­ban is.)

– Én a ked­ves hin­tóm nél­kül egy tapod­tat se megyek – jelen­tette ki elszán­tan a királyné, majd megint eltört nála a mécses.

– Édes, ked­ves király­ném, drága szép virág­szá­lam! Vere­bé­lyen, a roko­na­ink­nál kapsz másik hin­tót, majd azon utaz­hatsz tovább!

– Nem, az nekem nem kell! Én ezt a hin­tót sze­re­tem, ezzel aka­rok utazni! – S top­pan­tott is egyet hozzá a topán­kás, kicsi lábá­val.

Hej, fékom­dta-terem­tette! Híres-neve­ze­tes, hada­kat vezérlő, ország­nak paran­csoló nagy király, mit teszel most?… Nem mást tett a föl­ség, mint szé­pen kért, könyör­gött, de hiába.

A fel­sé­ges asszony dur­cá­san leült az árok­partra, s ott siratta tovább réz­ve­re­tes, ara­nyo­zott hin­tó­ját.

Végül Mátyás nem tehe­tett mást, mint­hogy lovas futárt menesz­tett a Kecs­kekő alatti kicsiny hely­ségbe, hogy égből-föld­ből, de vala­hon­nan kerít­sen egy mes­tert!

Már elmúlt dél, ami­kor egy ötven körüli, baju­szos ember­rel tért vissza a futár.

– Kend kovács vagy kerék­gyártó? – kér­dezte remény­kedve a király.

– Nem, nagy­uram, én szűcs vagyok. Névre is, fog­lal­ko­zásra is.

– Szűcs? – ámult el a fel­ség. – De hát akkor…!

– Nyu­god­jék meg kegyel­med, én ezer­mes­ter vagyok, a hin­tók­hoz is értek.

– Kap egy zacskó ara­nyat, jóem­ber, ha még ma kész lesz!- sza­ladt oda bol­do­gan a királyné.

– Sok lesz az, szép asszony – neve­tett az ezer­mes­ter. – Én a bajba jutot­ta­kon egyéb­ként is fizet­ség nél­kül szok­tam segí­teni!

Némán bólin­tott a király, mert látta, hogy igen derék ember­rel hozta össze a sors… És nem is csa­ló­dott az ezer­mes­ter­ben. Még nem is alko­nyo­don, máris új faten­ge­lye lett a királyné hin­tó­já­nak. A fel­sé­ges asszony öröme nem ismert határt. Mátyás pedig imi­gyen for­dult a Szűcs nevű ezer­mes­ter­hez:

– Nagyon jót tet­tél a király­né­val, de velem is. Kérj tőlem bár­mit, tel­je­sí­tem… Mert tudd meg, Magyar­hon kirá­lya előtt állasz!

Men­ten térdre borult a Szűcs nevű ezer­mes­ter, s elő­ször azt se tudta, mit szól­jon meg­le­pe­té­sé­ben.

– Hát ha való­ban te vagy a király, nagyúr – san­dí­tott Mátyás orrára –, akkor kér­lek, adj ennek a falu­nak tisz­tes­sé­ges nevet, mert még név­te­len, csak falu­nak hív­ják – szó­lott később fel­ocsúdva.

– No, ez nem nagy kérés, men­ten tel­je­sí­tem – emelte fel a hang­ját Mátyás.

– Legyen a te neved után Szűcs­falva.

Az ezer­mes­ter nem akart hinni a fülé­nek.

– Mire elér­ke­zik az ara­tás ideje, meg­kap­já­tok róla a per­ga­ment. De hogy becsü­le­tes, segítő szán­dé­kod­nak jutalma is legyen, meg­tesz­lek e hely­ség örö­kös bírá­jává.

És ahogy Mátyás meg­ígérte, úgy is lett. A Patá­val szom­szé­dos kis tele­pü­lést a Szűcs nevű mes­ter­ről nevez­ték el. Később a falva szó elma­radt, s csak a Szű­csit hasz­nál­ták… Mind a mai napig így hív­ják a Mátra bér­cei alatt meg­hú­zódó, szép fek­vésű falut…