ARANYGEREZD

Vala­mi­kor réges-régen – lehet annak már heted­fél­száz esz­ten­deje is – nagy zűr­za­var ural­ko­dott Magyar­hon­ban.

A gaz­dag főurak, aki­ket a nép kis­ki­rá­lyok­nak neve­zett, egy­más ellen har­col­tak, hogy nagyobb bir­to­kot sze­rez­ze­nek maguk­nak. Közel tizen­két esz­ten­deig dúlt közöt­tük az ádáz küz­de­lem, ami­kor egy Itá­li­á­ból ide­ke­rült király, a magya­rul Károly Róbert­nek neve­zett Anjou-ural­kodó ren­det terem­tett közöt­tük.

Az ő sere­gé­ben szol­gált egy tal­ján vitéz, Antó­nió – magya­ro­san: Antal. Ez a barna képű, vidám legény nem­csak a kar­dot for­gatta jól, hanem a lan­ton is gyö­nyö­rűen ját­szott.

Egy alka­lom­mal, ami­kor a király kísé­re­té­ben a Hegy­al­ján járt, az egyik falu­ban meg­is­mer­ke­dett egy csu­da­szép magyar job­bágy­le­ánnyal. Ne is mond­jam, de hama­ro­san meg­tet­szet­tek egy­más­nak! Tal­ján Antal, akit a nép így neve­zett, enge­délyt kapott a király­tól, hogy meg­kérje a szép job­bágy­le­ány, Juli kezét.

– Ha a lány és szü­lei is akar­ják, semmi kifo­gá­som ellene – szó­lott böl­csen a király.

Épp itt volt a baj! Mert bár Juli­nak meg­tet­szett a csi­nos olasz legény, de apja- anyja hal­lani sem akar­tak az ide­gen­ről.

– Nekünk dol­gos kezű vő kell, aki szánt-vet, arat, kaszál, kapál. Erre pedig nem alkal­mas ez a tál­ján vitéz – mon­dot­ták. És hiába volt sírás, hiába volt könyör­gés, egy jot­tá­nyit sem enged­tek.

Egy boron­gós őszi napon aztán fel­sze­de­lődz­kö­dött a király tábora, hogy a vité­zek meg se áll­ja­nak magos Buda­vá­rig… Per­sze Antó­ni­ó­nak is velük kel­lett tar­ta­nia.

Telt-múlt az idő. Egyik év a másik sar­kát taposta. Magyar­hon­ban a népre bol­dog, békés napok követ­kez­tek.

– No, Antó­nió, fiam – for­dult a király egyik napon a lan­tos vitéz­hez. – Mi a szán­dé­kod? Vissza­térsz Itá­li­ába, vagy itt válasz­tasz magad­nak békés mes­ter­sé­get?

– Fel­sé­ges kirá­lyom, éle­tem-halá­lom kezedbe aján­lom, én már magyar föld­ről nem megyek el soha… Ide húz a szí­vem.

– Még min­dig sze­re­ted a hegy­al­jai leányt? – moso­lyo­dott el a király.

– Sose fogom elfe­lej­teni, fel­ség, míg ezen a vilá­gon élek.

– Nagyon meg­saj­nálta a sze­gény lan­tos vitézt a jószívű király.

– Jól van, Antó­nió, meg­ér­te­lek téged… Miután hűsé­ges, jó vité­zem vol­tál, meg­ju­tal­maz­lak. Válassz magad­nak bár­hol az ország­ban annyi föl­det, amennyit egy nap alatt gya­log bejársz… És ha ilyen gaz­dag leszel, nem hiszem, hogy til­ta­nák tőled a leányt! S ráadá­sul nemessé is tesz­lek.

– Köszö­nöm fel­sé­ged jósá­gát – borult térdre a lan­tos vitéz. – De ha lehetne, én a Hegy­al­ján sze­ret­ném.

– Szí­ve­sen tel­je­sí­tem, hiszen a lázadó magyar urak­nak ott is vol­tak bir­to­kaik. Azok­ból fog­lalj el magad­nak!

Tal­ján Antal a Hegy­alja leg­szebb részén, a Bod­rog és a zemp­léni hegyek közötti dom­bos vidé­ken válasz­totta ki magá­nak a bir­to­kot.

A kör­nyék­beli magyar urak árgus sze­mek­kel figyel­ték, vajon mit tesz és hogyan bol­do­gul majd ez a tál­ján köz­vi­téz­ből lett magyar nemes?

Ám az itte­niek leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sére Antal úr fel­szán­tatta ugyan jó mélyen a föld­jét, de nem búzát, hanem vessző­ket „dug­ga­tott” bele.

Mert hogy egyik sza­va­mat a másikba ne ölt­sem, az egy­kori lan­tos vitéz, miután meg­kapta a király­tól a bir­to­kot, haza­uta­zott, s vissza­té­rő­ben sok köteg vesszőt és ker­té­sze­ket hozott magá­val.

Az egész Hegy­alja kíván­csian várta, mit terem majd a szám­ta­lan, földbe búj­ta­tott vessző.

Bizony eltelt jó pár év, s ezalatt csak zöld leve­le­ket len­ge­tett az állan­dóan fújó hegy­al­jai szél.

Hanem négy-öt esz­tendő múlva!

Pom­pá­sabb­nál pom­pá­sabb, aranyló sző­lő­ge­rez­de­ken csil­lo­gott a kora őszi nap­su­gár.

No, most ámul­tak-bámul­tak csak iga­zán a Hegy­al­ján! Hal­lot­tak ugyan már a sző­lő­ről, de hogy itt meg­te­remne, azt bizony nem hit­ték!

Vidám nótá­zá­sok köze­pette folyt le az első hegy­al­jai szü­ret. A bána­tos magyar dalok mel­lett fel­hang­zot­tak a jókedvű, pat­to­gós olasz éne­kek is. Egye­dül a gazda gub­basz­tott szo­mo­rúan, a keze nem nyúlt a lantja után, s a szája sem nyílt dalra.

– Miért búsulsz, jó urunk? – kér­dezte végre az egyik tál­ján ker­tész.

– Gaz­dag vagyok, a sző­lőim szé­pek, való­sá­gos arany­ge­rez­dek, de bol­dog még­sem vagyok, hiszen Juli nem a fele­sé­gem – felelte a vitéz­ből lett nemesúr.

– Hát miért nem kéred meg újra a kezét? – fag­gatta tovább hon­fi­társa. – Hiszen nagyon gaz­dag vagy!

– Üzen­tem már egy­szer – felelte a Hegy­alja első sző­lő­bir­to­kosa. – De a szü­lők csak a régi nótát fúj­ják: nekik olyan vő kell, aki segít a föld­jü­kön dol­gozni.

– Mon­dok én vala­mit, jó uram – hunyo­rí­tott a fur­fan­gos hír­ben álló tal­ján ker­tész.

– Ki vele gyor­san! – sür­gette a gazda.

– Tele­pedj le a leány falu­já­ban, per­sze álru­há­ban. Sze­gődj el a helyi bir­to­kos­hoz, s fér­kőzz a szü­lők bizal­mába! Leg­jobb, ha sza­kállt, bajuszt növesz­tesz, úgy egy lélek sem ismer rád! Magya­rul meg már amúgy is tudsz, senki sem fog rád gya­na­kodni.

– És Julika?

– Neki majd tit­kon meg­mon­dod, ki vagy.

Amit Antal úr és föl­dije meg­be­szél­tek, úgy is lett. A gaz­dag sző­lő­bir­to­kos álru­há­ban lete­le­pe­dett Juli falu­já­ban, s úgy égett keze alatt a munka, hogy a cso­dá­jára jár­tak. Aztán egy-két hónap eltel­té­vel kez­dett járo­gatni a leá­nyék­hoz.

A szép­sé­ges Juli per­sze hal­lani sem akart az udvar­lás­ról, mert még min­dig a lan­tos vitézt sze­rette… Egy este azon­ban fel­fedte kilé­tét Tal­ján Antal.

Juli bol­dog­sá­gát leírni sem lehe­tett!

Egy év eltel­té­vel aztán az álru­hás sző­lő­bir­to­kos meg­kérte a leány kezét.

– Ohó, ked­ves bará­tom – emelte fel ujját az apa. – Igaz, hogy nekem dol­gos vő kell, s terád a rossz­aka­rat is csak dicsérő szót ejt­het, de én bizony már nem elég­szem meg egy­szerű szán­tó­ve­tő­vel. Nekem ker­tész kell, aki olyan vessző­ket ültet, mint a kóbor tal­ján! Nem aka­rok nála alább­va­lót.

– Hacsak ez a kend kíván­sága! – neve­tett fel az álru­hás bir­to­kos. – Hoza­tok én kegyel­med­nek annyi vesszőt, hogy a föld­jét három­szor is tele­ül­tet­heti vele!

– Ugyan, hon­nan volna neked annyi pén­zed? – cso­dál­ko­zott az öreg.

– Nem kell ahhoz pénz – somoly­gott Tal­ján Antal.

– Dehogy­is­nem! Más­ként nem ád az a kótyon­fitty olasz! – hitet­len­ke­dett a másik.

– Ha én aka­rom, ád, mivel­hogy magam vagyok az.

No, elámult erre a nyá­jas öreg! És most már meg­eny­hült a szíve, hiszen ezu­tán annyi sző­lő­vesszőt kap­hat a legény­től, amennyit csak akar! Meg hát a lányát is nagyon sze­rette, s bizony meg­ha­totta őt a lan­tos legény hűsé­ges sze­relme.

Nem is volt már semmi aka­dá­lya a hét országra szóló lako­da­lom­nak… A híres lag­zin pedig meg­je­lent maga Károly Róbert, a király is… Az csak ter­mé­sze­tes, hogy az arany­ge­rez­dek pom­pás borát itták!

És idő­vel a többi olasz is talált magá­nak a Hegy­al­ján fele­sé­get. Utó­daik egész fal­va­kat is bené­pe­sí­tet­tek, s ennek az emlé­két őrzi mind a mai napig Bod­ro­go­la­szi és Olasz­liszka neve.

És azóta, évszá­za­dok óta a pom­pás tőkék arany gerezd­jeit rin­gatja a szél a Hegy­al­ján, Sze­rencs­től Sátor­al­ja­új­he­lyig.

Mindez pedig Anjou Károly Róbert ural­ko­dá­sá­nak egyik neve­ze­tes ered­mé­nye…