HÍRVIVŐ A HERNÁD PARTJÁN

A Her­nád part­ján magas, haj­lé­kony fűz­fák áll­tak abban az idő­ben. A meder is sok­kal szé­le­sebb volt, hiszen ősszel is, tavasszal is gya­korta kiön­tött a folyócska. Újvár népe télen-nyá­ron ide járt a lova­kat itatni. Nem­csak a szol­gák, hanem maga az ura­ság is sok­szor meg­lá­to­gatta e ked­ves, kies par­to­kat. Gyer­me­kei, a két leány és az egé­szen kicsi fiúcska nya­ran­ként bol­do­gan pacs­kolt a kiön­té­sek lan­gyos vizé­ben.

A Mátra nagy ura, a kaba­rok kagánja, az észak­ke­leti részek ispán­jává is téte­tett azon kirá­lyi kikö­tés­sel, hogy új vár­me­gyét ala­pít­son itt Ist­ván hatal­má­nak erő­sí­té­sére s a keresz­tény hit elter­jesz­té­sére.

Mi taga­dás, magá­nak Sarol­tá­nak sem tet­szett a dolog. Nem a keresz­tény hit elter­jesz­tése miatt… Ő abban nagy buz­gó­sá­got muta­tott… Unta már az örö­kös ván­dor­lást.

– Mondd, ked­ves Somám, hol van az ott­ho­nunk? – kér­dezte egy­szer urát, nem tit­kolt kese­rű­ség­gel.

Sámuel úr meg­le­pet­ten nézett reája. Nem tudta, mit akar e kér­dés­sel a jám­bor Sarolta. Nem is tudott hir­te­len­jé­ben mit felelni reá.

– Csak azért, ked­ve­sem, mert ami­óta veled vagyok, foly­ton-foly­vást épít­ke­zünk, köl­töz­kö­dünk, újabb ott­hont terem­tünk… Hol Saár, hol Bene, hol Újvár!

– Az idő kívánja így, ked­ve­sem – felelte hatá­ro­zot­tan Sámuel. – Na és a ked­ves bátyád, Ist­ván… Avagy nem fur­csa-é, hogy két vár­me­gye ispánja és kabari-kozári népem kagánja vagyok?

– De igen! – kapott rajta a fele­sége.

– Én mégis szí­ve­sen teszem. Tudom, ez nékem köte­les­sé­gem. Ter­mé­sze­te­sen nem könnyű. Három mar­ton kell helyt­áll­nom… De látod, itt, a Her­nád vidé­kén is áll már Újvár, és a vár­me­gye, bátyád aka­rata sze­rint, az ország és a szent egy­ház ügyét szol­gálja.

– Mind igaz ez, ked­ves fér­jem­uram… De én már úgy meg­sze­ret­tem a Mátra vidé­két, hogy nem szí­ve­sen hagyom ott még egy kis időre sem.

– Ebben osz­to­zom veled. Ám kér­dezd csak kicsi fiún­kat, sze­ret-é lubic­kolni a Her­nád sely­mes vizé­ben? Bizony mon­dom tené­ked, azt feleli, hogy igen! Hiszen ő itt látta meg a nap­vi­lá­got, ez a vidék már a szü­lő­földje.

Sarolta helyes­lően elmo­so­lyo­dott.

– Nem­csak igaz, hanem bölcs ember is vagy… Legyen hát az úr aka­rata sze­rint.

E beszél­ge­tés május dere­kán folyt le, ami­kor a dom­bon épült, fából készült Újvár hatal­mas kert­jé­ben bódí­tóan illa­toz­tak a szilva- és alma­vi­rá­gok. Har­mad­napra Sarolta, a három gye­rek és a vén Szidi nene, a dajka kísé­re­té­ben éppen a kert­ben sétál­tak. A bor­sodi kapu irá­nyá­ból várat­lan, éles kürt­szó har­sant fel. – Valaki jő, de vaj’ hon­nan? – gon­dolta az ispánné, majd hir­te­len meg­állt.

Újabb két kürt­szó hang­zott el, amely­ből Sarolta kirá­lyi érke­zőkre követ­kez­te­tett. Heve­sen meg­dob­bant a szíve, s maga sem tudta, miért, nagy öröm lett úrrá rajta. Talán éppen Ist­ván bátyám jött? – gon­dolta, majd a dajka felé for­dulva szó­lott: – Men­je­tek tovább Szidi nene, én meg­né­zem, ki érke­zett Bor­sod irá­nyá­ból? – azzal sebes lép­tek­kel az ispáni kas­tély asszony­háza irá­nyába sie­tett.

Ezalatt a bor­sodi kapun való­ban belép­tek por­lepte lova­i­kon a kirá­lyi hírel­lők. Három tized élén egy had­nagy hozta az ispán­nak a király pecsé­tes leve­lét. Sámuel úr éppen a tör­vény­tévő terem­ből lépett ki, ahol három Her­nád vidéki hara­gos ügyét fejezte be.

– Köszön­te­lek kaba­rok kagánja, két vár­me­gye ispánja, vitéz és bölcs Sámuel úr – kezdte a had­nagy, miköz­ben tisz­tel­gett.

Ugyan­csak cif­rázza – gon­dolta Újvár ispánja, majd mosolygó kép­pel kiál­totta oda a fia­tal had­nagy­nak:

– No, öcsém, mi jót hoz­tál Fejér­vár­ról?

– Esz­ter­gom­ból, nagy jó uram – iga­zí­totta ki a hír­nök.

– Úgy? Szó­val ott tanyáz Ist­ván úr?

– Igen, ispán uram. Hiszen tavasz van, s köze­leg a nyár.

– No, ezt meg el is feled­tem… De szállj le nyer­ged­ből derék vitéz, s légy házam ven­dége.

– Lovam­ról én rög­vest le is szál­lan­dok, mert oly nagy urat kell ben­ned tisz­tel­nem, aminő nincs más szé­les ez ország­ban.

Ebben egy pap veszett el – gon­dolta moso­lyogva Sámuel úr. – De vaj’, hová bújik ki a szeg a zsák­ból?

Ezu­tán a fia­tal had­nagy kora elle­nére is akku­rá­tus mél­tó­ság­gal szállt le nyer­gé­ből, majd kimért, szinte ünne­pé­lyes lép­tek­kel követte Sámuel urat a fér­fi­ház nagy­ter­mébe, ahol az ispán a tör­vény­ke­zést tar­totta s más ügye­ket is tár­gyalt.

– Ímé, itt vagyon fel­sé­ges Ist­ván király uram pecsé­tes levele, amely tené­ked nagy örö­medre szol­gá­land.

– Az majd elvá­lik, öcsém – szó­lott elko­mo­rodva Sámuel ispán, és kíván­csian vette el a per­ga­ment, majd fel­törte annak nagy pecsét­jét.

Nézte, nézte, de nem akart hinni a sze­mé­nek… Annyira jól ismerte már a latin nyel­vet a ben­cés atyák jóvol­tá­ból, hogy tol­mácsra nem volt szük­sége. Ám most mégis szinte hihe­tet­len­nek tar­totta, amit olva­sott.

– Héj, Imre fiam! – kiál­tott a terem­ben szol­gá­la­tot tel­je­sítő megyei had­nagy­nak.

– Menj, s kerítsd elő Máté atyát!

– Szí­ve­sen tol­má­cso­lom, ha nem érte­néd, uram – for­dult oda kész­sé­ge­sen a fia­tal had­nagy.

– Teben­ned egy pap veszett el – bökte ki hir­te­len s némi bosszú­ság­gal Sámuel úr. – Hát olyan jól értesz lati­nul?

– Tal­ján, bajor, frank és marót nyel­ven is, nagy­uram – húzta ki magát a legény.

– Akkor a végén még püs­pök leszel – nevette el magát Sámuel úr. – No, tol­má­csold hát! – s azzal átnyúj­totta hírellő had­nagy­nak a leve­let.

A fiú dél­ceg, barna legény volt, lelógó bajusz­kát viselt. Meg­il­le­tő­dött han­gon előbb lati­nul olvasta, majd magyarra for­dí­totta a leve­let. Azt tar­tal­mazta pedig ezen írás, hogy Sámuel urat két vár­me­gye ispán­sága alól fel­men­tik, s ezek helyett orszá­gos mél­tó­ságra, a kirá­lyi udvar ispán­jává neve­zik ki.

A fon­tos irat elol­va­sása után az ifjú mélyen meg­ha­jolt Sámuel úr előtt, s kis híján le is tér­delt volna, ha az ispán rá nem ripa­ko­dik:

– Nem vagyok én király!

– De e perc­től kezdve a helyet­tese vagy!

Sámuel urat hir­te­len szé­dü­lés fogta el, kicsit meg is tán­to­ro­dott, de aztán nagy aka­rat­tal erőt vett magán. Oly érzés kerí­tette hatal­mába, mint egy régi-régi tava­szon, ami­kor a Mátra egyik magos csú­csára, a Sasok szik­lá­jára hágott fel. Messzire ellátni onnan… Le egé­szen a sík­sá­gig, a kanyargó Tiszáig.

Éle­sen, vadul zúgott a tava­szi fanyar szél, s őt csak­nem a magas szikla alatti mély­ségbe sodorta.

Mély­ség és magas­ság, emel­ke­dés és zuha­nás külö­nös érzé­sei cikáz­tak át most rajta. Hir­te­len támadt mély hall­ga­tá­sá­ból Máté atya dör­mögő hangja vezette vissza a jelenbe.

– Hívat­tál, nagy jó uram?

– Igen. Igen… De már meg­kés­tél, bese­nyő Máté.

A ben­cés pap kíván­csi s kérdő tekin­tet­tel nézett hol Sámuel úrra, hol a kirá­lyi had­nagyra.

Már­ton, mert ez volt a kirá­lyi hírellő tiszt neve, ünne­pé­lyes han­gon szó­lott:

– Ím, nagy örö­met hir­de­tek tené­ked, atyám! Ura­tok immá­ron a kirá­lyi udvar, a palota ispánja lett!

– Laude­tur, Jesus Chris­tus! – kiál­tott fel öröm­mel a pap, majd térdre borulva három­szor egy­más után keresz­tet vetett.

Ekkor lépett be a tör­vény­tévő terembe Sarolta nagy­asszony. Min­denki meg­le­pet­ten nézett rá, hiszen az ispánné ide nem szo­kott betérni.

Nem is fogad­ták volna szí­ve­sen, külö­nö­sen az ispán mellé ren­delt két kirá­lyi bíró. Sámuel úr össze is vonta szem­öl­dö­két, de sze­ren­csére a vár­me­gye két bírája most a felső vidé­ket járta, így nem lát­ták eme asszo­nyi merész­sé­get.

– Azt hit­tem, hogy Ist­ván bátyám jött – rebegte meg­il­le­tő­döt­ten Sarolta.

– Nem ő érke­zett, mást hoz­tak – felelte Sámuel, majd átnyúj­totta fele­sé­gé­nek a kirá­lyi okira­tot.

Bizony, ez is szo­kat­lan dolog volt abban az idő­ben, de Újvár ispán­ját egé­szen meg­za­varta a nagy hír. A nagy­asszony mohó tekin­tet­tel olvasta a latin nyelvű írást, s ahogy élén­ken csil­logó szeme haladt a sorok fölött, úgy vált egyre vidá­mabbá, egyre öröm­te­libbé az arca. Ami­kor pedig az utolsó betűt is elol­vasta, külö­nös, resz­kető öröm­mel a hang­já­ban fel­ki­ál­tott:

– Végre! Végre!

A jelen­lé­vők meg­hök­kent tekin­tet­tel néz­tek egy­másra.

A hir­te­len beál­lott és hosszan tartó csen­det Sámuel úr meg­il­le­tő­dött hangja törte meg:

– Ist­ván király urunk hírellő had­na­gya, köszö­nöm fárad­sá­go­dat! Imre had­na­gyom, adj szál­lást ven­dé­günk­nek a fér­fi­ház­ban! A kísérő vité­zek­ről is gon­dos­kod­ja­tok! Te pedig pihend ki maga­dat, jó vitéz, ma est­ebéd­nél lako­mára vár­lak! Már­ton had­nagy az ispáni szol­gá­la­tos had­nagy kísé­re­té­ben eltá­vo­zott. Hama­ro­san Máté atya és a többi jelen­lé­vők is követ­ték pél­dá­ját. Pár perc múl­tán már csak Sámuel és Sarolta marad­tak a tör­vény­tévő terem­ben.

– Bocsá­na­to­dért ese­de­zem, fér­jem­uram, hogy ide a tör­vény­tévő terembe hívá­sod nél­kül beme­rész­ked­tem – for­dult urá­hoz az ispánné. – Ám a kert­ben jár­tom­ban kürt­szót hal­lot­tam a bor­sodi kapu felől. Azt hit­tem, maga Ist­ván bátyám jött el hoz­zánk, innen volt a merész­sé­gem.

– Ne ese­dezz, ked­ve­sem – vonta keb­lére fele­sé­gét Sámuel. – Her­cegi lány vagy te, kirá­lyi vér­ből szár­ma­zol. Csak nem res­tel­kedsz holmi megyei s kirá­lyi szol­gá­lat­té­vők előtt? No, meg egyéb­ként is… Immá­ron kifelé álland Újvár­ból a sze­ke­rünk rúdja… Mondd, örülsz neki?

– Nagyon, Somám.

– És vaj’, miért mon­dád e külö­nös szót: „végre”?

– Ó, ked­ve­sem! Hát cso­dál­ko­zol ezen? Hiszen ki nem tudja, mennyi léhűtő lézeng Ist­ván bátyám körül? Bajor­föld­ről, Velen­cé­ből jött talp­nya­lók, s hízelgő magyari főem­be­rek… És éppen te, aki megyé­ket, monos­to­ro­kat, püs­pök­sé­ge­ket ala­pí­tasz, ki kard­dal küz­dő­nél a keresz­tény vár­ban, vagy ahogy a nép mondja: Aba­új­vár­ban?

– Ne kísértsd az Istent, ked­ve­sem! – simo­gatta meg Sarolta dús, hosszú haját Sámuel. – Azokra Ist­ván bátyád­nak szük­sége vagyon, hiszen sokat segí­tet­tek neki… Ami pedig e palota- vagy udva­ris­pán­sá­got illeti, nem könnyű tiszt­ség… Miat­tuk is, akik az udvar­ban élnek, de a magyari urak miatt is, akik szi­szegve fogad­ják Ist­ván bátyád tör­vé­nyeit… Tudod-é, hogy nyüzsgő han­gya­boly ez az ország, ha nem éppen darázs­fé­szek?

– Tudom, de bízom ben­ned…. Bátor is vagy, bölcs is, akit idáig nem­csak a Mátra, a Heves vidéke, hanem Aba­új­vár népe is meg­sze­re­tett. Bizo­nyára az ország is így lesz veled!

– Ki tud­hatja? – szó­lott elme­rengve Sámuel. – Ist­ván tör­vé­nyei jók, de erő­sek e zabo­lát­lan, nyers nép­nek… És idáig csak a Mát­rá­ban, Heves­ben, no meg Újvár­ban jár­tam-kel­tem, majd ezu­tán Fejér­vár és Esz­ter­gom után a Laj­tá­tól az Erdő­el­véig lészen járá­som-kelé­sem… Szó­val ked­ve­sem, még keve­seb­bet lehe­tek veled és gyer­me­ke­im­mel.

– Nem baj… Én min­den­hová követ­lek! – szó­lott emelt han­gon Sarolta. – Mivel neked a „fej­nél” vagyon a helyed… Te mesél­ted, hogy édes­anyád is e sza­vak­kal eresz­tett el Ist­ván bátyám­hoz annak ide­jén… Most én is e sza­vak­kal bocsá­ta­lak utadra… Jézus urunk legyen veled!

– Köszö­nöm, Sarolta – vála­szolt Sámuel úr meg­ha­tot­tan. – Köszö­nöm biz­ta­tá­so­dat. Ha te nem bánod, akkor nem jött hiába a hír­vivő a Her­nád part­jára… Elfo­ga­dom e nagy meg­bí­za­tást. De mi lesz vele­tek?

– Addig meg­le­szünk Újvár­ban is, amíg értünk tudsz jönni. Gon­do­lom, erre Ist­ván bátyám hama­ro­san lehe­tő­sé­get ad.

– Bizo­nyára – helye­selt Sámuel úr.

…Aztán nem­so­kára a kirá­lyi had­nagy és lova­sai kísé­re­té­ben meg­in­dult Ist­ván úrhoz, hogy Esz­ter­gom­ban átve­gye a magas udva­ris­páni hiva­talt, amely őt az ország első bírá­jává tette.