ELŐSZÓ

Hazánk tör­té­nel­mé­ben a kirá­lyok min­dig nagy sze­re­pet ját­szot­tak… Vol­tak, akik új, nagy­szerű álla­mot ala­pí­tot­tak, és meg­ho­no­sí­tot­ták az új hitet, a keresz­tény­sé­get (Szent Ist­ván). Vol­tak daliás ter­metű, vitéz ural­ko­dók, akik nem­csak elő­deik álla­mát, egy­há­zát erő­sí­tet­ték meg, hanem a beto­la­kodó népe­ket (kunok, bese­nyők), is vissza­ver­ték… Vol­tak tudós ter­mé­sze­tűek (Köny­ves Kál­mán) és bölcs, igaz­sá­gos fel­sé­gek, akik a nemes­urak­kal szem­ben meg- véd­ték a job­bá­gyo­kat, de még a tudo­mányt és a művé­sze­tet is párt­fo­gol­ták (Mátyás király). Vol­tak olya­nok, aki­ket „máso­dik hon­ala­pí­tó­nak” nevez­tek, mert a tatár­já­rás után újjá­épí­tet­ték az orszá­got, sok erős­sé­get, várat emel­tet­tek (IV. Béla).

Róluk szá­mos tör­té­net maradt fenn, mert nagy­szerű tet­te­i­ket ismerte az ország népe, és a szí­vébe zárta.

Ám más kirá­lyok­ról is szól egy-két monda: Aba Sámu­el­ről, II. End­ré­ről, Vak Bélá­ról, Károly Róbert­ról, Mária Teré­zi­á­ról, II. József­ről, IV. Károly­ról. Velük is cso­dá­la­tos dol­gok estek meg, s néha még a nép­pel is kap­cso­latba kerül­tek.

Úgy gon­do­lom tehát: érde­kes és érde­mes egy könyv­ben, együtt sze­re­pel­tetni őket… így jutot­tam arra a gon­do­latra, hogy az öt, már meg­je­lent mon­da­köny­vem­ből kieme­lem a magyar kirá­lyokra vonat­kozó tör­té­ne­te­ket, kiegé­szítve egy-két, még sehol meg nem jelent új mon­dá­val. Mun­ká­mat ösz­tö­nözte közelgő ünne­pünk, a hon­fog­la­lás 1100. évfor­du­lója.

Ezek­ben a király­mon­dá­im­ban is, mint min­den más mon­dám­ban, három for­rás­ból merí­tet­tem: a nép­ha­gyo­mány­ból, a tör­té­nelmi tények­ből és a saját írói kép­ze­le­tem­ből. Miután pedig a nép­ha­gyo­mány szövi át a leg­erő­seb­ben mon­dá­i­mat, ezért a való­sá­gos tör­té­nelmi ala­kok mel­lett még nép­mon­dai, nép­me­sei kirá­lyok (Darnó király, Bodony királyfi) is helyet kap­tak gyűj­te­mé­nyem­ben.

Kirá­lya­ink mel­lett a feje­del­me­ink­nek is fon­tos sze­rep jutott a tör­té­nel­münk folya­mán (Árpád, II. Rákó­czi Ferenc), őket ugyan nem koro­náz­ták meg, de mégis elévül­he­tet­len érde­meik van­nak (hon­fog­la­lás, Rákó­czi-sza­bad­ság­harc).

Egyet­len tör­té­net szól egy ország­ve­ze­tő­ről, kor­mányzó elnök­ről, aki sem feje­de­lem, sem király nem volt… (Kos­suth Lajos) Ám az 1848-49-es for­ra­da­lom­ban és sza­bad­ság­harc­ban vál­lalt tör­té­nelmi sze­repe felér egy koro­nás főével is. Nem csoda hát, ha az egy­szerű nép az álru­hás Mátyás király­hoz hasonló sze­rep­ben emle­geti.

A király­mon­dák hőseit a nép­ha­gyo­mány ember­kö­zelbe hozza. Ezt pél­dá­nak tekin­tet­tem: elbe­szé­lé­se­im­ben a való­sá­gos és a kita­lált sze­mé­lyek oly­kor esendő, hibá­kat elkö­vető, hatal­muk­kal vissza­élő embe­rek, oly­kor nagy­lel­kűek, akik a sze­gé­nyek sor­sát átér­zik, igaz­sá­got szol­gál­tat­nak az eleset­tek­nek.

Köny­vem­ben a népi és az írói kép­ze­let­vi­lág 1100 éves tör­té­nel­münk min­den­nap­jait idézi fel. Bízom abban, hogy a mesé­ket és a tör­té­nel­met ked­velő ifjú és kevésbé ifjú olvasó érdek­lő­dés­sel for­dul a rég­múlt idők ese­mé­nyei, embe­rei felé.

Balogh Béni