A JENŐI ÍJÁSZVERSENY

Egyszer egy szép májusi napon a Nagy-Kevélyre kirán­dul­tam pilis­bo­ros­je­női tanít­vá­nya­im­mal. A hegy­te­tőn lehe­ve­red­tünk a szik­lák között zöl­dellő, puha, sely­mes fűbe.

Hát ahogy ott üldö­gél­tünk, egy­szer csak oda­jött egy öreg erdész. Köszön­tünk egy­más­nak, majd ő is közi­bénk tele­pe­dett. Hama­ro­san beszédbe ele­gyed­tünk vele. Egy idő után azt kérdi az erdész bácsi tanít­vá­nya­im­tól:

– Nos, gye­re­kek, tud­já­tok-e, miért hív­ják ezt a hegyet Kevély­nek?

A lur­kók egy­másra néz­tek, de bizony nem tudta senki.

– Hát akkor elmon­dom én nek­tek – moso­lyo­dott el az öreg, majd nagy taj­ték­pi­pá­já­ból bodor füs­tö­ket ere­getve, így kezdte elbe­szé­lé­sét:

– Haj­da­ná­ban-daná­ban, a réges-régi világ­ban, sok szőlő volt itt a mai falu felett. Azért is nevez­ték el a hely­sé­get Boros­je­nő­nek… Ezek a sző­lők a jenői kolos­tor gon­do­zá­sá­ban vol­tak, de való­já­ban a min­den­kori királyné bir­to­ká­hoz tar­toz­tak.

A vin­cel­lér pedig – aki az összes sző­lők és pin­cék fölött paran­csolt – nem egy­házi, hanem világi fér­fiú volt… Hogy s mint hív­ták őt, bizony már nem tudja senki, de a lányá­nak, Katá­nak a nevére a régiek még emlé­kez­tek.

Ez a vin­cel­lér­lány olyan szép volt, hogy híre még a kirá­lyi udvarba is elju­tott. A kíván­csi fia­tal neme­sek addig térül­tek-for­dul­tak, amíg el nem jutot­tak a Pilis hegy­ség kapu­já­ban lévő Jenőre vadászni.

Egy szó, mint száz, a húsz évet alig meg­ért leány­nak hama­ro­san annyi kérője lett, hogy nem tudott (vagy nem akart) közü­lük válasz­tani.

– Édes lányom, gyöngy­vi­rá­gom – for­dult egy szép napon Katá­hoz a vin­cel­lér. – Itt az idő, hogy e sok kérő közül válassz magad­nak!

– Egy sem az igazi, ked­ves édes­apám – felelte a leány. (Magá­ban pedig ezt: gon­dolta: lenne ugyan egy, a derék Péter deák, de hát ő sze­gény, és bizony hiába emlí­te­ném.)

Majd azt atyja unszo­lá­sára hoz­zá­tette:

– Mi tűrés-taga­dás, nem tudok én közü­lük válasz­tani.

Nagy gondba esett az öreg vin­cel­lér, s törte a fejét ugyan­csak: vajon mit kel­lene itt tenni, hogy dűlőre jus­son a dolog?

Amint az egyik napon éppen ily erő­sen töp­ren­ke­dik, hát csak eszébe jut hir­te­len Mátyás király. (Mert hogy egyik sza­va­mat a másikba ne ölt­sem, ebben az idő­ben az igaz­sá­gos nagy király ural­ko­dott Magyar­hon­ban.)

Nosza, fel­ta­risz­nyá­zott hát a vin­cel­lér, és leg­szebb pari­pá­ján belo­va­golt Budára.

Nagyot nézett a fel­ség, ami­kor a színe elé bocsá­tot­ták:

– No, mi a baj, vin­cel­lér uram, csak nem lyu­kad­tak ki a jenői boros­hor­dók?

– Azok nem, fel­sé­ges uram, hanem hama­ro­san az én fejem fog kilyu­kadni a töp­ren­gés­től… – S aztán elmon­dotta a lányá­val kap­cso­la­tos búját-baját.

Elko­mo­ro­dott a fel­ség, mert hát ilyen ügyek­ben nem szí­ve­sen adott taná­cso­kat, de ha már Beat­rix királyné vin­cel­lérje jön hozzá, kéré­sét még­sem hagy­hatja vála­szo­lat­la­nul.

– Itt csak az íj dönt­het – jelen­tette ki hir­te­len Mátyás király. – Per­sze ha a leá­nyod és a kérők is úgy akar­ják.

– Ezt biza nem tudom, de meg lehet kér­dezni tőlük.

– Meg bizony – bólin­tott a király. – De hát kik légye­nek azok a nemes­if­jak?

A vin­cel­lér elso­rolta a nevü­ket, hanem a sze­gény nemes­fiút szán­dé­ko­san kihagyta. (A király­nak fel­tűnt a dolog, hiszen fele­sé­gé­től már hal­lott arról, hogy egy köz­ne­mes fia is tenné a szé­pet Katá­nak, de sze­gény­sége miatt nem nagyon meri.)

Elmo­so­lyodva felelt hát a fel­ség:

– Jól isme­rem mind a kérő­ket. Szó, ami szó, elég hetyke-petyke, gányó-hányó főúri legé­nyek. De talán nem lesz­nek annyira gyá­vák, mint ami­lyen kevé­lyek?

– Aztán hogy gon­do­lod, fel­ség? – kér­dezte a vin­cel­lér.

– Csak bízd rám, jóem­ber… Egy a dol­god: tudd meg lányod­tól, bele­egye­zik-e abba, hogy kezét annak adja, aki az íjász­ver­seny győz­tese lesz.

Har­mad­nap meg­ér­ke­zett a király­hoz a válasz: a vin­cel­lér lánya, a szép­sé­ges Kata elfo­gadja a fel­ség javas­la­tát.

Nem nehéz elkép­zel­nünk, micsoda izga­lom vett erőt a kérő­kön! Hama­ro­san éjjel-nap­pal az íja­zást gya­ko­rol­ták.

Aztán elér­ke­zett a várva várt nap!

Szép, virá­gos májusi nap volt, ami­kor a híres íjász­ver­seny kez­de­tét vette, még­hozzá Boros­jenő fölött, a hegy­ség alatti fenn­sí­kon!

Hat deli, pom­pás ruhás főúri ifjú állott a ver­seny­vo­nal­hoz.

A király és a főurak egy magos emel­vény­ről néz­ték az íjász­ver­senyt. Sok bámész nép is oda­gyúlt, hiszen az ilyes­mire min­denki kíván­csi.

Kata édes­anyja és a leány­paj­tá­sok már készí­tet­ték elő a hófe­hér meny­asszo­nyi ruhát, mert úgy dön­tött a király, hogy a győz­tes­sel még aznap meg­tart­ják az eskü­vőt.

Mon­dom, fel­ál­lot­tak hát a főúri ifjak, s ugyan­csak kife­szítve íjuk ide­gét, sor­ban egy­más után kilőt­ték a nyíl­vessző­i­ket.

A fenn­sík felső részén a híres fekete sereg leg­meg­bíz­ha­tóbb kapi­tá­nyai és vité­zei ellen­őriz­ték a kilőtt nyíl­vessző­ket, vajon kié ment a leg­messzebb…

– Hogyan ismer­ték fel, melyik vessző kié? – kér­dezte izga­tot­tan valaki.

– Hát a sza­la­gok­ról! Min­de­nikre más és más szí­nűt kötöt­tek!

Alig­hogy kilőt­ték nyi­la­i­kat a főúri ifjak, ami­kor taj­tékzó pari­pán a kirá­lyi emel­vény elé vág­ta­tott egy fia­tal, vékony ter­metű, deák­ru­hás lovas.

– Enge­del­met kérek! – kezdte a most érke­zett. – Sok írni­va­lóm volt a kan­cel­lá­rián, s ezért nem jutot­tam ide hama­rább!

– Sebaj, Péter deák- szó­lott Mátyás. – Még nem kés­tél sem­mit. Állj men­ten a vonal­hoz te is!

A pom­pás ruhás főne­mes ifjak némán, de bosszú­san néz­tek a deákra, mert már azt remél­ték, hogy meg se mer jelenni a ver­se­nyen.

Az egyik nem is áll­hatta meg gúnyos sza­vak nél­kül:

– Mezít­láb megyek fel a hegy­te­tőre, ha ez a kopott veréb legyőz min­ket!

– Veled tar­tunk – tet­ték hozzá a töb­biek leki­csinylő neve­tés köz­ben.

A király ter­mé­sze­te­sen meg­hal­lotta.

– Csak aztán sza­va­to­kon ne fog­ja­lak ben­ne­te­ket! – kiál­totta felé­jük.

Péter deák nyu­godt moz­du­lat­tal kife­szí­tette íjá­nak ide­gét, és a vesszőt a kéklő leve­gőbe röpí­tette…

Kis idő eltel­té­vel az egyik kapi­tány átnyúj­totta a király­nak a leg­messzebbre lőtt nyíl­vesszőt.

– Jer­tek elém, ti vité­zek, mind a heten – kiál­totta a ver­seny­zők felé Mátyás király.

A hat fényes ifjú meg a kopott deák az emel­vény elé lépett. Ekkor a fel­sé­ges úr fel­mu­tatta a leg­messzebbre lőtt vesszőt, ame­lyen arany­sárga sza­lag dísz­lett.

– íme, a győz­tes nyila!… Tiéd a leány, Péter deák!

Hatal­mas éljen­zés tört ki a soka­da­lom­ban. Hama­ro­san hin­tóba ültet­ték az ügyes deá­kot, s vit­ték egye­ne­sen a vin­cel­lér­házba. Ne is mond­jam, hogy milyen bol­dog volt a leány, hiszen titok­ban már régen a deá­kot sze­rette. Csak­ugyan, még aznap meg­tar­tot­ták a fényes eskü­vőt a jenői kolos­tor temp­lo­má­ban…

– Hát a fel­sült ver­seny­zők­kel mi lett? – kér­dezte az egyik gye­rek.

Azok­nak bizony mezít­láb kel­lett fel­men­niük a kör­nyék leg­ma­ga­sabb hegyére, vagyis erre. Mátyás király sza­vu­kon fogta őket, mert a deá­kot kigú­nyol­ták. Ráadá­sul addig kel­lett a hegyen tar­tóz­kod­niuk, amíg a lako­da­lom tar­tott. Har­mad­nap azon­ban meg­bo­csáj­tott nekik Mátyás, s e sza­vak­kal for­dult a házi­gaz­dá­hoz:

– Ugyan ked­ves vin­cel­lér uram, küldj már föl némi ele­sé­get azok­nak a kevély urak­nak, akik a hegy­te­tőn töl­tik bün­te­té­sü­ket!

Ettől fogva nevez­ték e hegyet a kevély urak hegyé­nek, majd később Kevély­nek – fejezte be elbe­szé­lé­sét nagy nevetve az erdész bácsi.