KIRÁLYSZÉKE

Köztu­do­mású, hogy igaz­sá­gos Mátyás kirá­lyunk gyak­ran járta a szé­les-téres Magyar­hont. (Leg­alábbis a nép­hit sze­rint.)

Külö­nö­sen sze­re­tett a Bükk­ben tar­tóz­kodni, mivel a vadá­sza­tot igen ked­velte. Abban a réges-régi idő­ben Diósgyőr várát is gyak­ran föl­ke­reste. Ehhez a vár­hoz akkor­tájt nagy erdő­sé­gek, rétek, lege­lők tar­toz­tak, ame­lyek­ben csak úgy nyüzs­gött a sok vad.

Egy ilyen nagy erdő­ség tövé­ben húzó­dott meg az akkor még igen aprócska hely­ség: Kisgyőr. Ma már népes tele­pü­lés, ám azon idő­ben csu­pán egy pár házacs­ká­ból állt. Kicsi is volt, meg aztán a diósgyőri várura­da­lom­hoz tar­to­zott – innen kapta a Kisgyőr nevet is.

Ám e ked­ves, bájos fek­vésű hely­ség nem­csak erről neve­ze­tes. Hatá­rá­ban fek­szik a Király­széke nevű szőlő is, amely­nek a borát igen ked­velte a király.

Tör­tént pedig mindez abban az idő­ben, midőn máso­dik fele­sé­gét, a telt arcú Beat­ri­xot Diósgyőr várába hozta ven­dég­ségbe.

Több napja mula­toz­tak már a diósgyőri vár­ban, ami­kor annak kapi­tá­nya vadá­szatra hívta meg a királyt.

Nap­fé­nyes, októ­ber eleji reg­gel köszön­tött rájuk, igen enyhe idő járta, s a déli lej­tő­kön már sze­désre értek a sző­lő­für­tök.

– Tudod, fel­sé­ges uram, a Hegy­al­ján jobb a bor, mint a Bükk déli olda­lán… Ám erre­felé nem­csak borok, hanem jó vadak is talál­ha­tók. Jer hát, s nézzük meg a kisgyőri erdő­ket! Este­felé pedig Károly nevű vad­ő­röm­nél, rig­mu­soló kisgyőri hívem­nél tölt­he­tünk egy­pár ked­ves órát.

És amint a kapi­tány mon­dotta, úgy is cse­le­ked­tek. Ám csak cse­kélyke kísé­ret­tel kel­tek útra. Csu­pán négy-öt kirá­lyi vadász, ugyan­annyi vad­hajtó s egy tár­sze­kér követte őket.

Hama­ro­san vadász­ku­tyák éles csa­ho­lá­sá­tól vissz­hang­zott a kisgyőri erdő. Az csak ter­mé­sze­tes, hogy a vadá­sza­tot a Károly nevű kisgyőri vadőr irá­nyí­totta. És nem is akár­ho­gyan! Olyan helyekre vezette a kirá­lyi vadá­szo­kat, hogy azok szebb­nél szebb vada­kat ejt­het­tek. Még nem is alko­nyo­dott, ami­kor a tár­sze­kér már tele volt pom­pá­sabb­nál pom­pá­sabb zsák­mánnyal.

– Gaz­da­gon meg­ju­tal­ma­zom ezt a vad­őrt – szó­lott a vadá­szat vége felé a kapi­tány­hoz a király. – Csak azt tud­nám, mit sze­retne, mi a vágya?

A kapi­tány elmo­so­lyo­dott.

– Bár én előre tudom, de kér­dezd meg te tőle, fel­sé­ges nagyúr.

Fából ácsolt, taka­ros kis háza volt a vad­őr­nek a falu szé­lén. Nagy kert­jé­ben, szé­les udva­rán jól elfér­tek a vadá­szok, a haj­tók meg a kutyák.

A királyt és a kapi­tányt a ház tor­ná­cára ültette a vadőr, fele­sége pedig finom őzpör­költ­tel kínálta meg őket. Ne is mond­jam, mennyire ízlett a pom­pás étel a fel­sé­ges úrnak!

– Ha nem sér­te­ném meg föl­sé­ge­det – szó­lott a vadőr – meg­kí­nál­nám egy kis kar­cos kisgyőri bor­ral.

– Előre is köszö­nöm, mégha kissé kar­cos is – moso­lyo­dott el a király, majd nevetve hoz­zá­tette: – Egész évben erre vágy­tam!

Kivi­rult az öröm erre a kisgyőri vadőr arcán, s a fel­ség tisz­te­le­tére egy nagy kor­só­ban hozta is rög­vest a piros színű kisgyőri bort.

Ám nagy igye­ke­ze­té­ben meg­bot­lott őkelme az ámbi­tu­son, a korsó pedig a földre zuhant, s azon­mód dara­bokra tört. A tor­nác szá­raz, tisz­tára söpört földje mohón nyelte el a kisgyőri piros bort.

A vadőr halál­sá­padt lett.

– Fel­sé­ges nagy­uram – tér­de­pelt le a király előtt. – Igaz lel­kemre mon­dom, vélet­len volt!

– Állj fel, derék vad­ő­röm, hiszen min­dent jól lát­tam. Majd hozol mási­kat!

– Azt már bajo­san, fel­ség, mert ez volt az utolsó kan­csó borom. Mivel ez még tavaly­ról maradt óbor, s az idén még nem szü­re­tel­tem.

A diósgyőri kapi­tány bosszú­san tekin­tett a vad­őrre. Ám Mátyás most sem tagadta meg „igaz­sá­gos” nevét.

– Egyet se búsulj, jó Káro­lyom! Ma a vadá­szat, nem az ivá­szat volt a fon­tos! Az előb­bi­ben pedig dere­kas dol­got mív­el­tél. Jó vad­lelő helyekre vezet­tél, pom­pás zsák­mánnyal térünk vissza még ma Diósgyőrbe. Épp ezért van énne­kem tehoz­zád egy kér­dé­sem: sze­ret­né­lek meg­ju­tal­mazni, de nem tudom, mivel?

Zavar­tan dado­gott a vadőr:

– Ó, fel­sé­ges nagy­uram, ó, uram, kirá­lyom, nekem ez köte­les­sé­gem!

– Való­ban köte­les­sé­ged, de ma kegyes ked­vem­ben vagyok. Kérj hát bár­mit, derék vad­ő­röm!

Erre a vár­ka­pi­tány­nak is meg­eny­hült az arca, s biz­tató pil­lan­tást vetett a ször­nyű zavarba került emberre.

– Hát… hát – aka­do­zott a vadőr – …sze­ret­nék egy jó darab sző­lőt, és hozzá egy taka­ros bor­há­zat is épí­teni.

– Csak ennyi? – cso­dál­ko­zott a király.

– Csak ennyi, föl­ség.

Mátyás király meg­ér­tően bólin­tott, és azon minu­tom­ban tíz fényes arany pénzt nyúj­tott át a vad­őr­nek.

A derék ember annyira meg­le­pő­dött, hogy elő­ször nem akarta elfo­gadni. Ám a király biz­ta­tá­sára végül csak el merte venni az ara­nya­kat, ame­lyek bizony akkor szép sum­má­nak szá­mí­tot­tak.

És azon az estén egy bol­dog­ság­tól repeső pár inte­ge­tett a Diósgyőr felé kanya­rodó kirá­lyi vadász­me­net után.

ð

Aztán az évek tel­tek-múl­tak. Károly vadőr azon­ban nem tét­len­ke­dett. Nagy tábla sző­lőt tele­pí­tett, még­hozzá hegy­al­jai vesszők­kel. (Mire a szőlő ter­mőre for­dult, föl­épült a bor­ház is. Igaz, ez is fából készült, de több hely­ség­ből állott.)

Külön kam­rát ren­dez­tek be a sző­lő­ta­po­sás­hoz (mert akkor még nem ismer­ték a sző­lő­prést), no és egy külön lakó­szo­bát meg egy taka­ros kony­hát épí­tet­tek mellé. A bor­ház alatt pedig egy, a hegy­ol­dalba vágott, hosszú pince húzó­dott, amely­ben vado­na­túj, de kiszá­rí­tott, pom­pás hor­dók pihen­tek. Egye­lőre még üre­sen.

Hama­ro­san elér­ke­zett az első szü­ret ideje. Sok szedő gyűlt össze a kicsi falu­ból is, meg a diósgyőri vár­ból is.

Károly vadőr gon­dolt egy meré­szet, meg­hívta rá a királyt is.

– Kisebb gondja is nagyobb annál, mint­hogy evvel töltse a drága ide­jét – mond­ták egye­sek.

– Ami­kor egy­szer itt járt, az is vélet­len lehe­tett – fűzte hozzá valaki.

Ám dél­táj­ban, a szü­re­te­lők leg­na­gyobb ámu­la­tára, mégis meg­ér­ke­zett a király. Most is a diósgyőri vár­ka­pi­tány kísérte, és most is csu­pán négy-öt vadász és ugyan­ennyi fegy­ve­res lovas for­go­ló­dott körü­lötte.

Fent, a szőlő fejé­ben, a bor­ház előtti tér­sé­gen nagy kon­dé­rok­ban már rotyo­gott a finom bir­ka­gu­lyás. Hama­ro­san hosszú, nagy asz­ta­lok kerül­tek elő, és a most érke­zett kirá­lyi ven­dé­ge­ket rög­vest mel­lé­jük ültet­ték. A főhely ter­mé­sze­te­sen a királyt illette. Ám a fel­sé­ges nagy­urat nem lócára, hanem egy szar­vas­agan­csok­kal díszí­tett, nagy kar­székbe ültet­ték.

– Magam készí­tet­tem föl­sé­ged tisz­te­le­tére – magya­rázta sze­ré­nyen Károly vadőr.

Mátyás elis­me­rően bólin­tott.

– Te csak­ugyan ezer­mes­ter vagy. Nem­csak a vadak­hoz, hanem a fafa­ra­gás­hoz is értesz. De egyet nem hal­lot­tam még tőled – emelte föl hang­ját a király.

A ven­dég­se­reg vára­ko­zóan tekin­tett Magyar­hon fel­sé­ges ural­ko­dó­jára. És Mátyás imi­gyen foly­tatta:

– Ami­kor nálad jár­tam, tudod, ami­kor a boros­korsó eltö­rött, derék vár­ka­pi­tá­nyom azt mon­dotta: te ver­selő, rig­mu­soló ember is vagy. Vajon, tud­nál- e nékem hir­te­le­né­ben valami ilyes­mit mon­dani?

– Készül­tem rá – vála­szolt a vadőr. – Ám grá­cia sze­gény fejem­nek, ha netán sér­tés­nek venné fel­sé­ges nagy­uram, amit teke­gyel­med­ről írtam.

– Írtál? – nézett nagyot Mátyás. – Hát te ahhoz is értesz?

– Csak egy kissé, fel­sé­ges nagy­uram.

– No, hol vagyon az a rig­mus? – dőlt előre ülté­ben Mátyás.

A vadőr kissé elmo­so­lyo­dott.

– Rajta ül, fel­sé­ged – szó­lott a házi­gazda, s a szék ülő­lap­jára muta­tott, amelybe az alábbi írás volt bele­égetve:

Nagy a király­nak az orra,
Vágyik szíve a jó borra.
Nem­csak borra, jó ételre,
ezért igyek­szik Kisgyőrbe.

– Bravó! – kiál­tott fel Mátyás, majd a ven­dég­se­reg­nek is han­go­san fel­ol­vasta. Nagy taps­vi­har tört ki erre a szü­re­te­lők között.

– De egy valami hibá­dzik! – vonta össze szem­öl­dö­két Mátyás.

– Grá­cia sze­gény fejem­nek! – esett térdre a vadőr.

– Szép és jó rig­mus is, még­hozzá igaz is… Az igaz­ság pedig a királyra is vonat­ko­zik. Semmi okod tehát a men­te­ge­tő­dzésre. Ám volna egy nagy kéré­sem hoz­zád. Aján­dé­kozd nékem e szép stró­fá­val éke­sí­tett, pom­pás szé­ket.

– Szí­ves örö­mest, föl­ség.

Így tör­tént aztán, hogy a kisgyőri vadőr által készí­tett, gaz­dag fara­gású, rig­mu­sos szék a budai kirá­lyi palo­tába került.

Azt a helyet pedig, ahol a szék állott, mind a mai napig Király­szé­ké­nek neve­zik a kisgyő­riek.