ÜNNEP FEHÉRVÁRON

A fehér­vári kirá­lyi palota nagy­ter­mé­ben ülé­se­zett a sze­ná­tus. Ist­ván jobb­ján Imre her­ceg, bal­ján Sámuel úr, a palo­ta­is­pán fog­lalt helyet. A sze­ná­tus tag­jai: a püs­pö­kök, a kirá­lyi lova­gok, a magyari nagy­urak mind ünnep­lő­ben pom­páz­tak.

Nagy nap volt ez, a győ­ze­lem ünnepe!

Szep­tem­ber vége elle­nére nagy for­ró­ság tik­kasz­totta a kirá­lyi szék­vá­ros népét, de még a befüg­gö­nyö­zött terem­ben tanács­kozó nagy­ura­kat is.

Alig vár­ták, hogy lemen­jen a nap, és az alko­nyati szél hűvö­sebb leve­gőt hoz­zon.

Ekkorra vég­zett Gel­lért püs­pök is, aki a kirá­lyi sze­ná­tus emlé­ke­ze­tes ünnepi hatá­ro­za­tát írásba fog­lal­tatta az egyik barát­tal. Latin, német és magyar nyel­ven készült el a per­ga­menre rótt okirat. A papok a latint, a lova­gok a néme­tet, a vár­is­pá­nok és más vezérlő nagy­urak a magyart értet­ték.

Nem­so­kára Gel­lért püs­pök mind­há­rom nyel­ven fel­ol­vasta az egy­be­gyűl­tek előtt:

„Az Úrnak 1030. esz­ten­de­jé­ben, szep­tem­ber havá­nak 29. nap­ján, Ist­ván, a mi nagy kirá­lyunk jelen­lé­té­ben ünnepi ülést tar­tott a sze­ná­tus.

Kon­rád úr, a Német-Római Biro­da­lom csá­szára, szö­vet­sé­gün­ket meg­szegve, aljas és hit­szegő módon, ezen esz­tendő július havá­ban az egye­sült biro­dalmi népek: a szá­szok, a bajo­rok, a fran­kok, a nori­cu­miak és morva szö­vet­sé­ge­seik orszá­gunkra tör­tek.

A hatal­mas had­se­reg pusz­títva és rom­bolva haladt át a gye­pű­el­vén, hogy elfog­lalja a Lajta és a Rába vidé­két, sőt még azon túl is…

Ám galád igye­ke­ze­tük hiá­ba­való volt, mert a Meg­váltó, a mi Krisz­tus urunk és min­den szent­je­ink a segít­sé­günkre siet­tek… Meg­vi­lá­go­sí­tot­ták nagy Ist­vá­nunk elmé­jét, kit híven támo­ga­tott bölcs taná­csa­i­val Sámuel úr, a palo­ta­is­pán, hogy ifjú és daliás her­ce­günk, Imre úr vezér­le­té­vel hős sere­ge­ink világ­ra­szóló dia­dalt aras­sa­nak a hatal­mas német-római csá­szár nagy hadán.

Meg­vert kuvasz­ként, sere­geit cser­ben­hagyva futott tova hazánk­ból a gyáva Kon­rád úr. Sere­geit dicső magyar­ja­ink Vien­ná­ban szét­ver­ték, soku­kat fog­lyul ejt­vén fényes dia­dalt arat­tak.

Áldas­sék az Isten, áldas­sék nagy Ist­ván király urunk, áldas­sék a daliás vitéz Imre her­ceg úr, áldas­sék bölcs Sámuel úr, a palo­ta­is­pán neve!

De áldas­sék orszá­gunk min­den hadra kelt népe, hogy a hívó szóra fegy­vert ragad­tak és a beto­la­kodó ellent kiver­ték!

Krisz­tus urunk és min­den szent­je­ink őriz­zék ked­ves magyari orszá­gun­kat!”

Alig­hogy befe­jezte fel­ol­va­sá­sát Gel­lért püs­pök, hatal­mas éljen­zés tört ki a terem­ben.

Ezalatt kint, a palota körüli kert mel­lett, a nagy tér­sé­gen össze­gyűlt a kirá­lyi szék­vá­ros népe és az ott tar­tóz­kodó vár­is­pá­nok vité­zei, no meg az egy­há­zak fegy­ve­res har­co­sai.

A derék varé­gok, a kirá­lyi palo­ta­őr­ség tag­jai már alig-alig tud­ták vissza­tar­tani a töme­get a palo­tá­tól.

Pez­zeli (Péczel) úr, a test­őr­ség parancs­noka izga­tot­tan nyi­tott be a nagy­te­rembe:

– Nagy kirá­lyunk, Ist­ván úr!… A népek látni kíván­nak Ben­ne­te­ket, Téged, nagy­uram, meg Imre her­ce­get és Sámuel urat.

Ist­ván bol­do­gan elmo­so­lyo­dott.

– Rög­tön ott leszünk – felelte magya­rul. – Gyer, Imrém, s te is, ked­ves Sámu­e­lem!

Ezu­tán a test­őrző varé­gok – akik rövid nyelű csa­ta­bár­dot visel­tek – sor­fa­lat áll­tak a palota kert­jé­ben, hogy a király és kísé­rete zavar­ta­la­nul halad­has­son a kert köze­pén lévő nagy kőemel­vény­hez, ame­lyen Ist­ván név­ün­ne­pén a nagy­mi­sét szok­ták tar­tani az elő­ke­lő­sé­gek.

A püs­pö­kök és a többi nagy­urak len­tebb, a kőlép­cső­kön áll­tak meg. Az öre­gedő király kissé kifújta magát, majd halk han­gon, magyar nyel­ven beszélni kez­dett.

– Derék híveim! Ked­ves magyar­jaim! Min­den népem! Köszö­nöm nek­tek, hogy együtt ünne­pel­het­jük a győ­zel­met!

– Vivát Stepha­nus Rex! – Éljen Ist­ván király! – kiál­tozta bele a lel­ke­sedő tömeg.

Kis idő múl­tán tudta csak foly­tatni Ist­ván:

– Ellen­sé­ge­ink most meg­ta­nul­ták, hogy Attila és Árpád urunk föld­jét nem lehet meg­gya­lázni, elfog­lalni!

– Pusz­tul­jon Kon­rád! Pusz­tul­jon min­den német! – har­sog­ták innen is, onnan is magya­rul.

A bajor lova­gok meg­le­pet­ten hall­gat­ták a forró sza­va­kat.

Ezu­tán újra Ist­ván szó­lott:

– Ne feled­jé­tek azon­ban, hogy a győ­ze­lem­ben orosz­lán­ré­sze volt sze­re­tett fiam­nak, Imré­nek és a bölcs Sámuel úrnak, a palo­ta­is­pán­nak!

– Vivát Imre her­ceg! Vivát Sámuel úr! – zengte-zúgta har­sogta az egy­be­gyűlt tömeg, és nem akart betelni az ünnep­lés­sel.

Ezu­tán Ist­ván fél­re­állt, majd helyére Gel­lért püs­pök lépett.

– Áldas­sák a Mi Urunk! És min­den szent­je­ink! – kiál­totta érces, magyar sza­vak­kal.

A tömeg, amely a papok­tól a néme­tet vagy a latint szokta meg, most öröm­teli és hatal­mas ámen­nel felelt. Gel­lért pedig kar­jait hir­te­len az égnek emelte, és áldást osz­tott az egy­be­gyűl­tekre.

E perc­ben a hatal­mas tömeg térdre eresz­ke­dett… Ugyan­így cse­le­ked­tek a püs­pö­kök, a lova­gok s a magyari urak is, és Imre her­ceg, Sámuel úr, de még a király is…

Nem­so­kára az ott lévő papok egy­házi éne­ke­ket kezd­tek éne­kelni. Lati­nul, magya­rul, néme­tül, ola­szul, varé­gul és még ki tudja, milyen nyel­ven szállt az ének, dicsérve az Egek Urát, aki elő­se­gí­tette a magya­rok fényes győ­zel­mét.