KŐRÓZSA

Hajda­ná­ban élt Put­nok várá­ban egy igen gaz­dag nemesúr. Tün­döklő szép­ségű leá­nya volt, maga a király akarta fele­sé­gül venni. Ám a vár­kis­asszony egy uppo­nyi juhász­le­gényt sze­re­tett. Titok­ban, a Bán völ­gyén át lova­golt fel hozzá, és gyak­ran az Alsó­er­dő­ben talál­koz­tak. Ott, abban az idő­ben egy szép kis kerek tisz­tás volt.

Hogy, hogy nem, de a király tudo­má­sára jutott, hogy a vár­kis­asszony az uppo­nyi juhász­le­gényt sze­reti. Paran­csot adott hát kato­ná­i­nak, hogy a boj­tár­fiút élve vagy halva vigyék a budai várba.

Jöt­tek is a vité­zek, keres­ték a juhász­le­gényt.

– Az Alsó­er­dőn van, Neké­zseny hatá­rá­ban – felelte riad­tan a juhász­le­gény édes­anyja.

– Vezess hozzá – paran­csolta a kapi­tány, – Fia­dat a király őfel­sége elé kell vin­nünk.

Az asszony resz­ketve enge­del­mes­ke­dett. Jól tudta pedig, hogy miért kere­sik a fiát, csak hát a király vité­ze­i­vel nem mert ujjat húzni.

– Csak egy nagy cso­kor rózsát sze­dek még neki – esde­kelt a vén­asszony. – Nagyon sze­reti a lel­kem. Ha már úgyis elvi­szik tőlem, leg­alább erről emle­ges­sen meg.

A kato­nák kény­te­len-kel­let­len bele­egyez­tek, és az öreg néne hama­ro­san egy nagy cso­kor rózsá­val tért vissza. Így bal­la­gott ő a kato­nák előtt az Alsó­erdő felé. Már messzi­ről oda­hal­lat­szott a juh­nyáj kolomp­szava.

Nem is bírta sokáig a fájó szívű édes­anya, nagyot kiál­tott:

– Fuss fiam, fuss a ren­ge­tegbe! – Kato­nák jőnek érted, s visz­nek a töm­löcbe!

A vité­zek erre rátá­mad­tak az anyára, bíbor­pi­ros vére ráhul­lott a fűre, rácsep­pent a virágra, s vörösre fes­tette.

– Ne bánt­sá­tok – paran­csolta a kapi­tány. – Nem lesz, ki mutassa miné­künk az utat.

Meg­hal­lotta a nagy kiál­to­zást a juhász­le­gény is. Elő­jött az erdő­ből a ham­vas völ­gyi rétre.

– Gyere csak köze­lebb! – kiál­tott feléje a kapi­tány.

A szép­sé­ges szép vár­kis­asszony is éppen véle volt.

– Jaj, ne menj! – könyör­gött a boj­tár­fi­ú­nak.

– Mit akar­tok tőlem? Mért bánt­já­tok anyá­mat? – for­dult a juhász­le­gény a kapi­tány felé.

– A király­nak van beszédje veled – vála­szolta a cifra vitéz. – Jer velünk Budára! Mert biz ha szé­pen nem jössz, elvi­szünk mi csú­nyán is. Ez fel­sé­ges kirá­lyom szi­gorú paran­cso­latja.

És abban a pil­la­nat­ban már száz íjász feszí­tette az ide­get.

– Nem enge­dem a ked­ve­sem! – kiál­tott a vár­kis­asszony, és szo­ro­san átölelte a fiút.

– A király paran­csára! – intett akkor a kapi­tány, és száz nyíl­vessző zúgott a hegy olda­lán álló juhászra és ked­ve­sére.

A vén juhászné fel­éb­redt alélt­sá­gá­ból, s kezé­ben a rózsa­cso­kor­ral szél­se­be­sen oda­fu­tott a két halott­hoz, s virág­jait reá­juk szórta.

– És ekkor – a vité­zek ámu­la­tára – a vár­kis­asszony és a juhász­le­gény holt­teste hatal­mas kőszik­lává vál­to­zott.

A kapi­tány nagy­mér­ge­sen szi­gorú paran­csot adott, hogy a szik­lát moz­dít­sák el, s a juhász helyett vigyék a király­hoz. Hiába való volt azon­ban min­den pró­bál­ko­zá­suk. Szá­zan is feszít­get­ték, de az csak állt, állt erő­sen. Ráadá­sul a kővé vált rózsák tüs­kéi kegyet­le­nül össze­vé­rez­ték a vité­zek kezét. A király vité­zei dol­guk vége­zet­len tér­tek haza.

A kővé vált put­noki vár­kis­asszony meg az uppo­nyi juhász­le­gény pedig egy­mást átka­rolva maradt ott, szép alak­ju­kon rózsák dísz­le­nek. Őrzik a völ­gyi rét­ség sej­tel­mes csend­jét, örök­kön-örökké.