A KIRÁLY GYŰRŰJE

Hajda­ná­ban-daná­ban, a réges-régi világ­ban II. And­rás kirá­lyunk ural­ko­dása ide­jén – akit II. End­ré­nek is nevez­nek tör­tént az alábbi eset…

A fel­sé­ges úr nagyon sze­re­tett vadászni… Külö­nö­sen sze­rette a vad­re­gé­nyes Karancs-hegy­sé­get, Nem múlt el ősz, hogy a király – népes udvar­tar­tása kísé­re­té­ben – ne vett volna részt a szar­vas­bő­gés ide­jén ren­de­zett nagy vadá­sza­ton.

Ilyen­kor könnyen sebez­he­tők a hatal­mas, agan­csos bikák, amik bána­tos, elnyúlt bőgés­sel hív­ják sze­relmi talál­ko­zóra a kecses szar­vas­te­he­ne­ket.

Ezen idő táj­ban cso­dá­la­tos az erdő! A szín­arany, a bíbor­vö­rös, avagy a kéke­sen lila leve­lek kóka­doz­nak az őszi verő­fény­ben… Alko­nyat­kor már csí­pős szél zúdul le a Kár­pá­tok felől, s ilyen­kor a szar­va­sok csa­pa­tos­tól men­nek inni a for­rá­sok­hoz, a cser­me­lyek­hez, a csör­ge­dező pata­kok­hoz.

Egy ilyen alka­lom­kor tör­tént, hogy Endre király egy pom­pás 12 agan­csos szar­vas­bi­kát nyi­la­zott le.

Hatal­mas ünnep­lés vette körül a fel­sé­ges urat, s a kirá­lyi udvar vadá­szai első­sor­ban a nagy­úri elő­ke­lő­sé­gek – han­gos éljen­zés­sel éltet­ték Endre urat, a magya­rok sze­re­tett kirá­lyát.

Az erdő ilyen­kor már hűvös volt, ezért attól jó távol, egy kies völgy­ben ver­ték le a sát­ra­kat.

A király kuk­tái a vas­tag, kiálló ága­sokra akasz­tot­ták fel a nagy vas­kon­dé­ro­kat vagy a kisebb­fajta bog­rá­cso­kat, ame­lyek­ben hama­ro­san rotyo­gott a vada­san elké­szí­tendő, finom szar­vas­pör­költ.

A gyenge gyom­rú­a­kat fácán­pe­cse­nye, sült kap­pan és más egyéb ízle­tes fala­tok vár­ták az est­ebéd alkal­má­ból.

A rét szé­lén állí­tot­ták fel a hatal­mas kecs­ke­lábú asz­ta­lo­kat, ame­lyekre más finom­sá­gok is fel­ke­rül­tek (fánk, túrós rétes). Mind­egyik ételre jól csú­szik a bor, az esz­ter­gomi kirá­lyi sző­lők éppen csak hogy kiforrt leve.

Az ónku­pák gyak­ran össze­ütőd­tek, s éltet­ték a királyt, aki nem­csak jó ural­kodó, hanem ügyes vadász is. Nem­so­kára magyar igri­cek – majd a fel­sé­ges asszony kísé­re­té­vel jött kata­lán lan­to­sok – dicsér­ték Endre urat.

– Nagy kár, hogy nincs közöt­tünk a fel­sé­ges asszony! – kiáltá kissé kapa­tos álla­pot­ban Gyar­mat vidé­ké­nek ura, Balás báró.

– Saj­nos, gyen­gél­ke­dése miatt nem jöhe­tett – mondta a király. – Ám ez a nagy ékkö­ves gyűrű, mely a jobb ujja­mon van, őt min­dig eszembe jut­tatja – s aztán a fel­sé­ges úr gyenge csó­kot lehelt a gyű­rűre.

– Cso­dá­la­tos darab! – felelte egy­szerre több báró is, miköz­ben kéz­ről kézre adták a királyné által ado­má­nyo­zott, s a kata­lán ötvös­mes­te­rek készí­tette gyű­rűt.

Egész álló éjjel viga­do­zott az udvar, ünne­pelte a ritka zsák­mányt ejtő királyt.

Haj­nal­táj­ban, ami­kor már pir­kadt a Cser­hát domb­jai felől, Endre úr két test­őr­ző­jé­vel sétálni indult a kör­nyékre… A haj­nali hűvös­ség igen jól­esett a király kissé kapa­tos fejé­nek, s mélye­ket szip­pan­tott az üde, kora­őszi leve­gő­ből. Majd meg­ro­pog­tatta izmait. (Fér­fi­kora leg­szebb ide­jé­ben volt Endre úr, még alig múlt el mögötte négy évti­zed.)

Vidám kedv­vel hor­dozta körül tekin­te­tét… És ahogy job­ban körül­né­zett, meg­le­pet­ten fedezte fel a rét szé­lén csil­logó, szép nagy tavat.

– Akár meg is már­tóz­hat­nánk benne – szó­lalt meg várat­la­nul a király.

– Azt ugyan nem aján­lom, nagy­uram, hiszen októ­ber­ben már igen hide­gek a tavak – szó­lalt meg sze­ré­nyen az egyik testőr.

– Már­ton­nak igaza van, nagy jó uram – tette hozzá a másik dár­dás vitéz. Nem lenne jó, ha bete­gen vin­nénk haza kegyel­me­det. Bizo­nyára meg­ne­hez­telne ránk a fel­sé­ges asszony.

– Az könnyen lehet – meren­gett el Endre úr. – A spa­nyol vér könnyen fel­forr – és szinte maga előtt látta az éjfe­kete hajú, dió­barna szemű, csak­nem kre­ol­bőrű, szép­sé­ges hit­ve­sét.

– A kata­lán, ha sza­bad ezt emlí­te­nem fel­sé­ged­nek – javí­totta ki az egyik test­őrző. – Mert­hogy a fel­sé­ges asszony nem sze­reti, ha spa­nyol­nak tart­ják.

– Hiszen való­já­ban nem is az – helye­selt a király. – De ki tudja szá­mon­tar­tani eze­ket az ibér népe­ket?

Amíg így beszél­get­tek a király és két test­őr­zője, a közeli fűz­bo­kor­ból várat­la­nul elő­buk­kant egy éltes ember, aki a fa tövé­ből elol­dott egy csó­na­kot. Majd gyor­san egy nagy hálót dobott be a tó vizébe.

– Héj, földi! Evezz felénk egy pil­la­natra! – kiál­tott neki Endre király. – Nem bánod meg!

A halász, aki nem­csak kissé nagyot hal­lott, hanem talán rosszul is látott, nehe­zen vette észre a kia­báló, inte­gető királyt.

Végül a két testőr oda­sza­lad hozzá, s elma­gya­rázta neki: ki és mit akar vele.

A halász lát­ható igye­ke­zet­tel eve­zett a part felé, majd oda­érve men­ten térd­re­esett a csó­nak­ban a király előtt.

– Állj fel, jóem­ber! – szó­lott hozzá a fel­ség. – Ha nem len­nénk ter­hedre, vigyél át a tó másik part­jára. Szí­ve­sen csó­na­káz­nánk egy kicsit.

– Szí­ve­sen, nagy­uram – szó­lalt meg a halász, aztán a part­kö­ze­ibe, egy vas­tag geren­dák­ból készült kis móló­hoz eve­zett.

A két test­őrző dár­dás ment előre, majd óva­tos udva­ri­as­ság­gal bese­gí­tet­ték Endre urat a csó­nakba.

Jó ideig csend­ben, némán sik­lot­tak a hosszú és szé­les tó vizén.

– Ki a te ura­sá­god? – for­dult a halász felé a király.

– Az én uram Szé­csén­ben lakik – felelte akku­rá­tu­sán az öreg. – De a nevét, bocsás­son meg kegyel­med, nem tudom. A hal­já­ran­dó­sá­got, no meg a pénz­fi­ze­tést is az asszo­nyom intézi. Ő elég éles­nyelvű, cser­fes fejér­nép. A szám­adók tar­ta­nak is tőle! He he! – tette hozzá nevetve a halász.

Ezen a király s a két test­őrző is elmo­so­lyo­dott.

Így béké­sen csó­na­káz­tak egy jó dara­big, ami­kor várat­la­nul meg­szó­lalt a király:

– Sze­ret­nék egy kicsit evezni – for­dult a halász­hoz.

– Szí­ve­sen átadom a lapá­tot, ha fel­sé­ged ért az eve­zés­hez.

Nagyot nevet­tek ezen mind a hár­man… Jól tud­ták, hogy Endre úr nem csak a Dunán, hanem már az óce­á­non is eve­zett.

– Hal­lod-e, jóem­ber, derék halász – for­dult ismét az öreg­hez a király.

– Hal­lot­tál-e már arról a nagy víz­ről, amit ten­ger­nek vagy más­ként óce­án­nak nevez­nek?

– Hát hogyne hal­lot­tam volna! – vágta ki a halász. – Sok mesé­ben sze­re­pel az Ópe­ren­ciás-ten­ger, ahol a világ vége van!

A két testőr – akik már a királlyal együtt meg­jár­ták Kata­ló­niát, sőt a spa­nyol ten­ger­ben is füröd­tek – hatal­ma­sat kacag­tak ezen.

– Mi ugyan nem lát­tuk ott a világ végét – magya­rázta az egyik test­őrző. – De való­ban lehet, hogy vala­me­lyik ten­ger végén csak­ugyan ott van!

– No, ugye! Nem kell mind­járt kine­vetni az öre­get – mél­tat­lan­ko­dott a halász.

Endre úr, a magya­rok sze­re­tett kirá­lya hatá­ro­zot­tan élvezte a dis­pu­tát, s nagy, szé­les moz­du­la­tok­kal, szinte min­den­ről meg­fe­led­kezve eve­zett a hús vizű, októ­beri tavon.

Jó fél­órát evez­he­tett már a király, ami­kor a csó­nak­kal a túlsó partra értek.

Szép lige­tes, rétes táj terült el előt­tük…

Nem­so­kára kolomp­szó hal­lat­szott, és egy nagy, fehér szőrű mar­ha­csorda köze­le­dett felé­jük. Két csor­dát, lom­pos szőrű komon­dor kísérte, s egy szinte tej­fe­les szájú legényke han­gos „hajné” „haj ide”-kiál­tá­sok­kal terelte a jószá­got, miköz­ben nagyo­kat csat­tin­tott a kari­kás osto­rá­val.

– Mennyi sok jószág van ezen a vidé­ken! – szó­lott öröm­mel a király, mivel jól emlé­ke­zett, hogy teg­nap is leg­alább három juh­nyá­jat látott.

– Talán szán­tani-vetni nem is igen tud­nak e tájon – magya­rázta az egyik test­őrző.

Hanem ekkor várat­la­nul kürt­szó har­sant mögöt­tük, és egy lovas vitéz reg­geli lako­má­hoz hívta a királyt.

– Ne vár­ja­nak rám az urak! – üzente vissza az udvari kísé­ret­nek. – Való­szí­nű­leg gya­log térek vissza a szál­lásra. Sze­re­tek gyö­nyör­ködni orszá­gom, s népem szép­sé­ge­i­ben.

A sisa­kos vitéz udva­ri­a­san fejet haj­tott, majd lovát meg­sar­kan­tyúzva továb­bü­ge­tett.

Endre úr pedig gya­log indult neki egy fás-dom­bos emel­ke­dő­nek, ami­nek a tete­jén – mint a mesé­ben – fehér falú, fazsin­de­lyes házikó lát­szott.

– Valami tanya­féle – szó­lalt meg az egyik test­őrző, aki Károly névre hall­ga­tott. (A nagy­apja valaha a Carol nevet viselte, s mint frank jöve­vény­vi­téz szol­gált az Árpá­dok sere­gé­ben.)

Csak­ugyan egy hegyi tanyára értek, ahol a fazsin­de­lyes ház szom­széd­sá­gá­ban hosszú, szal­ma­te­tős juh­ho­dály táton­gott üre­sen.

– Úgy lát­szik, kint legel­tet a juhász – álla­pí­totta meg a király. – Vajon van- e még juh­sajt­juk?

– Októ­ber­ben már rit­kán fej­nek – magya­rázta Károly vitéz. – De begyúrt juh­túró bizo­nyára kerül.

(A király ezt a begyúrt juh­tú­rót nem értette, de a test­őrző hosszan elma­gya­rázta, hogy a juh­saj­tot lere­sze­lik, nagy fakádba beta­pos­sák, vászon­ken­dő­vel lete­rí­tik, s az így begyúrt túró akár a jövő nyár ele­jéig is eláll.)

Hama­ro­san be is nyi­tot­tak a taka­ros, fehér falú házi­kóba. Piros­pozs­gás, bőszok­nyás menyecske for­go­ló­dott a pit­var­ban, s éppen kenye­ret dagasz­tott.

– A juhász szám­adót keres­sük – kezdte köszö­nés után a király. – Ván­dor vité­zek vagyunk, és juh­go­mo­lyát sze­ret­nénk vásá­rolni…

– Juh­go­mo­lyát? – kér­dezte cso­dál­kozva a menyecske. – Iszen októ­ber van!

– De begyúrt juh­tú­ró­juk csak vagyon? – tuda­ko­ló­dott a fel­ség.

– Az igen – iga­zí­totta meg a fej­ken­dő­jét a menyecske. – Csak­hogy azt ádvent nap­já­nál hama­rább nem bont­juk fel!

– Az pedig jó messzi vagyon még – így a király.

– Csak­ugyan messze van, s én az uram nél­kül külön­ben sem ven­dé­gel­he­tem meg kend­te­ket!

– De mi!… – kiál­totta egy­szerre a két fényes ruhás test­őrző.

– Hagy­já­tok! – intette le őket a király. – Még mi sem okoz­ha­tunk csa­ládi hábo­rú­sá­got.

A két test­őrző egy­másra nézve hall­ga­tott, s ugyan­csak elcso­dál­ko­zott.

– De egy ital vizet csak kér­he­tünk – szó­lalt meg újra a király.

– Már hogyne – szí­ves­ke­dett a menyecske. – De ha sze­re­tik a zsen­di­cét, a kis­hor­dó­ból önt­he­tek kegyel­me­tek­nek.

– Hát elébb vizet iszunk – így szó­lott Endre úr. – Majd aztán meg­kós­tol­hat­juk azt a külö­nös zsen­di­cét.

Ezu­tán a három ven­dég a pit­var végé­ben lévő kecs­ke­lábú asz­tal­hoz tele­pe­dett.

A menyecske pedig gyor­san kisza­ladt a házikó mögött lévő, félig a földbe süllyesz­tett pin­cébe, ahon­nan jó fer­tály­óra múl­tán két cse­rép­kor­só­val tért vissza. Az egyik­ben friss kút­víz, a másik­ban sava­nyú ízű savólé, szó­val zsen­dice volt.

Előbb a király, majd a két vitéz ivott a két kor­só­ból.

– Ha kegyel­me­tek vár­nak egy jó órát, az uram is haza­tér a legel­te­tés­ből, no meg a kemen­cé­ben is meg­sül a túrós lepény.

– Meg­vár­juk – szó­lalt meg Endre úr, a két test­őrző nem kis cso­dál­ko­zá­sára.

A fia­tal menyecske ezalatt kiszag­gatta a kenyér­tész­tát, és kisebb-nagyobb sza­kaj­tóba rakos­gatta azo­kat… Ezu­tán az udva­ron lévő kemen­cé­hez sie­tett, amit szá­raz gallyak­kal egy-ket­tőre befű­tött.

– Hanem legé­nyek, dologra! – paran­csolta hir­te­len a király, majd a két test­őr­ző­nek az udvari kemen­cé­hez kel­lett cipel­nie a sza­kaj­tó­kat a kenyér­tész­tá­val.

– Nohát, két ilyen daliás segít­sé­gem sem volt még! – álla­pí­totta meg a menyecske kipi­rult arc­cal.

A király gyö­nyör­ködve nézett végig az egy­szerű, de mégis nemes szép­sé­gen.

– Valami szép emlé­ket kéne adni neki – gon­dolta a király, s azon töp­ren­gett, mi légyen az? Arany (De hát azt nem illik adni egy ren­des asszony­nak… Még fél­re­ért­heti a férj­ura…) Gyű­rűt? …azt lehetne éppen… De csak a fele­sé­gé­től kapott, drá­ga­kö­ves, kata­lán gyűrű van az ujján.

És ekkor a király oda­nyúlt, hogy meg­fogja, meg­ta­po­gassa a kin­cses jószá­got. Ment… ment az ujja, de a gyű­rűt nem találta.

– Hová csúsz­ha­tott? – kér­dezte hir­te­len önma­gá­tól, majd sebe­sen sorra vette jobb kezé­nek mind az öt ujját.

De a gyű­rűt nem találta sehol!

– Álmo­dom én, vagy ébren vagyok? – döb­bent bele a keser­ves gon­do­lat.

Aztán átku­tatta az összes zse­beit, a tar­so­lyát, a süve­gét… De a gyűrű sehol! A gyű­rűt nem tette el sehová! A gyűrű elve­szett!… Király létére olyan nagy féle­lem fogta el, amit még éle­té­ben sosem érzett.

– Mit mond­jak majd ked­ves hit­ve­sem­nek, hogy hová tűnt a tőle kapott ékkö­ves gyűrű? – döb­ben­tette meg a gon­do­lat. – Hát ilyen ez az én hűsé­gem iránta? Hát így vigyá­zok én az ő aján­dé­kára?

– Vité­zeim! – for­dult hir­te­len a két test­őr­ző­jé­hez. – Nagy sze­ren­csét­len­ség ért engem… Eltűnt a fele­sé­gem­től kapott gyű­rűm! Nem tud­tok róla vala­mit? Mikor lát­tá­tok utol­jára?

– Én a tavon még lát­tam a fel­sé­ged ujján. Épp akkor, mikor evezni kez­dett.

– Ördög, pokol! – kiál­tott fel Endre úr. – Akkor az a vízbe esett!

– Az bizony könnyen meg­le­het – tette hozzá Károly, a másik test­őrző.

A juhászné, a piros­pozs­gás menyecske érdek­lődve hall­gatta a beszél­ge­tést.

Egy ideig csend­ben volt, de végül még­sem áll­hatta meg szó nél­kül.

– Pedig ez a tó, a szó­be­széd sze­rint: fene­ket­len… Szó­val olyan ten­ger­szem.

– Ördög­adta, terem­tette! – mor­dult fel a király. – Nekem ezt a gyű­rűt ki kell halász­nom… Külön­ben veszélybe kerül a bol­dog­sá­gom.

Elámult erre a menyecske, hát hiszen a bol­dog­ság nagy szó… Még ilyen nagy urak­nál is. (Noha nem tud­hatta azt, hogy a magya­rok kirá­lyá­val áll szem­ben, de azt sej­tette, hogy valami igen nagy úr lehet, hiszen csak­nem szín­arany a ruhája!)

Ezu­tán a király­nak nem volt nyugta a hegyi tanyán!

– Azon­nal keríts lovat, és tudasd a tör­tén­te­ket az udvar­ral! Min­den vadász, aki­nek lova van, járja be a kör­nyező tele­pü­lé­se­ket! – for­dult izga­tot­tan az egyik test­őr­ző­höz Endre úr. – Hir­det­tesse fel a fal­vak bírá­i­val, hogy aki­nek csák­lyája van, vagy hálója, szó­val valami halá­szó szer­száma, azon­nal jöj­jön a tóhoz, és eresszen le hor­got a mély vízbe.

A Már­ton nevű test­őrző – aki szin­tén gya­log érke­zett a királlyal – bizony nem tudott lovat kerí­teni, csu­pán a juhász egyik sza­ma­rát lova­gol­hatta meg.

Így bizony késő este lett, mire a kirá­lyi vadász­tár­sa­ság­hoz ért…

A tarka nép­ség szé­les jóked­vé­ben volt, nagyo­kat kur­jon­ga­tott, s kisebb gond­juk is nagyobb volt, mint a királlyal törődni.

Az udvar­bíró – bizo­nyos Kele­men úr – meg­le­pet­ten hal­lotta a hírt, s magá­ban ezt gon­dolta az éltes ember:

Ez a király is meg­ül­hetne már a fene­kén… Ez min­dig kóbo­rol, min­dig kíván­csis­ko­dik… És most itt van! Elvesz­tette a fele­sé­gé­től kapott gyű­rűt! Most meg aztán mi keres­het­jük!

A bebo­ro­zott, vidám kirá­lyi udvar nagyon nehe­zen adta rá a fejét, hogy most, éjnek évad­ján men­jen a kör­nyék­beli nép­hez, s azo­kat a király gyű­rű­jé­nek a meg­ke­re­sé­sére haj­ku­rássza! (Sokan nem is törőd­tek vele, hanem sát­ra­ikba húzódva mély álomba merül­tek.)

Már jó haj­nal lett, mire a király az egyik test­őrző és a juhász tár­sa­sá­gá­ban meg­ér­ke­zett.

Endre úr nagyon hara­go­san tapasz­talta, hogy az udvari urak a bor­tól elne­he­zülve a sát­ra­ik­ban alsza­nak.

– Kele­men uram! – for­dult nem kis bosszú­ság­gal az ország­bí­ró­hoz. – Látom, kegyel­med nem bol­do­gul evvel a léha nép­ség­gel! De azért meg­pa­ran­cso­lom, hogy a lová­szaim azon­nal men­je­nek a kör­nyékre… Szé­csén­től Gyar­matig… És a bírák küld­je­nek ide csák­lyás és halá­szó embe­re­ket… Annak a gyű­rű­nek meg kell len­nie!

Ezu­tán a király lová­szai csak­ugyan benyar­gal­ták a kör­nyé­ket, hogy a gyű­rűt kiha­lászni hív­ják az embe­re­ket.

A hely­ség lakói közül sokan ámulva hal­lot­ták a hírt, hiszen arról sem tud­tak, hogy a király e vidé­ken jár.

II. And­rás királyt, szó­val Endre urat azon­ban sze­rette az ország népe… Hama­ro­san tek­nők­kel, csó­na­kok­kal „ladi­koz­tak” a tavon, csák­lyákra sze­relt hálók­kal, kötélre kötö­zött favöd­rök­kel. (De olyan fia­tal­em­ber is került, aki noha nem volt búvár, de jól úszott, és beme­rész­ke­dett a tó fene­kére.)

Három nap és három éjjel meg­ál­lás nél­kül keres­ték a király gyű­rű­jét a kör­nyék lakói.

És cso­dák cso­dája!… Har­mad­napra elő­ke­rült!… Hogy ki találta meg?

Csák­lyás halász, avagy a búvár­kodó fia­tal­em­ber?… Arról nem szól a fáma! Már­csak elég az, hogy a király ékkö­ves-címe­res, szép gyű­rűje elő­ke­rült a tó mély vizé­ből!

Endre király öröme, bol­dog­sága határ­ta­lan volt!

Hálá­ból még azon nap esté­jén min­den kere­sőt ven­dé­gül látott…

Hatal­mas bog­rá­csok­ban főtt a bir­ka­pör­költ, amit a közeli tanya juha­i­ból főze­tett a király. Bor is került bőven, de még táncra is per­dül­tek a népek.

Ugyan­csak szólt a duda, a furu­lya, no meg a sok­féle síp! Egy szó, mint száz, a király örö­mé­ben nagy lako­mát adott a kereső nép tisz­te­le­tére.

…Pár év múl­tán pedig – a tótól nem messze – hálá­ból egy temp­lo­mot emel­te­tett Endre úr… Aztán évek múl­tá­val a temp­lom körül bené­pe­sült a terü­let.

Hogy a tó mikor s miként szá­radt ki, arról nem szól a rege. Arról azon­ban igen, hogy idő­vel a tó helyén fel­épült egy falu, amit Endre király­ról End­re­fal­vá­nak nevez­tek el.

Máig is így hív­ják! Aki pedig Szé­csény­ből Sal­gó­tar­jánba igyek­szik, föl­tét­len néz­zen szét ebben a szép falu­ban, amit a király gyű­rű­jé­nek fénye – a messzi múlt­ból – bera­gyog.