RÁKÓCZI KOVÁCSA

Hajda­ná­ban-daná­ban, a régi-régi világ­ban két ková­csa volt a hegy­al­jai Tállya köz­ség­nek. Mind­kettő a falu szé­lén lakott, egyik az alvé­gen, másik a fel­vé­gen. Hasonló korúak vol­tak, de mégis nagyon külön­böz­tek egy­más­tól. A fel­vé­gesi ugyanis gaz­dag­nak, az alvé­gesi pedig sze­gény­nek szü­le­tett.

És a pénz­nek meg­van az a kutya szo­kása, hogy oda gurul, ahol már amúgyis sok van… Mert a gaz­dag kovács­hoz szí­ve­seb­ben men­tek az embe­rek. Szép, nagy, tágas műhe­lyé­ben, a szé­les, nagy üllőn három inas és öt segéd verte az izzó vasat, miköz­ben a szebb­nél szebb meló­di­á­kat cif­ráz­ták ki rajta. Néha még dalol­tak is hozzá:

„Kovács pen­geti a vasat, sűrűén kocog­tatja.
Sze­re­tő­met a falu­ban más legény csa­lo­gatja.
Ne csa­lo­gasd a sze­re­tő­met,
Azt a kutya betyár min­de­ne­det,
Sej, nem érde­mes egy kis­lá­nyért búsítni a szí­ve­det…”

Dani mes­ter – mert így hív­ták a gaz­dag ková­csot – hatal­mas, nagy erejű ember volt. Nap nap után büsz­kén sétált végig biro­dal­mán, s hol egyik, hol másik legé­nyé­től vette el a nagy­ka­la­pá­csot, hogy csu­pán szó­ra­ko­zás­ból, una­lom­ból üssön egyet-ket­tőt.

János mes­ter, az alvé­gesi kovács keszeg, vékony ember volt. Szűk, ócska műhe­lyé­ben egyet­len, árva inas lézen­gett. Ide csak a kis­pénzű embe­rek jár­tak. A sze­gé­nyek ková­csá­nak is nevez­ték. Bizony ugyan­csak sokat kel­lett ver­nie a vasat, hogy népes csa­lád­ját, mind a hat gyer­me­két el tudja tar­tani. Talán így élte volna le éle­tét mind­két kovács, ha egy nagy tör­té­nelmi vihar végig nem söpör az orszá­gon… 1704 kora nya­rán a Hegy­al­jára is elju­tott a külö­nös hír, hogy Len­gyel­hon­ból haza­tért Rákó­czi Ferenc, a vidék leg­gaz­da­gabb föl­des­ura, az erdé­lyi feje­del­mek iva­déka… Ám nem akár­mi­ért ült őke­gyelme a lóra, hanem a magyar sza­bad­ság ügyé­ért fogott fegy­vert.

A hírre tódult a nép a kuru­cok égő­pi­ros zász­laja alá, s bizony a tállyai legé­nyek­nek is visz­ke­tett a tal­puk, hir­te­len olyan mehet­nék­jük támadt.

Aki csak tehette, lovon ment, hiszen úgy volt igazi a kuruc! Került hát bőven dol­guk a pat­ko­ló­ko­vá­csok­nak. Mivel pedig a gaz­dag Dániel már nem győzte, sokan elmen­tek a sze­gény János mes­ter­hez is.

– De aztán jól verd rá, nehogy hamar lees­sen a patkó! – mon­dotta az egyik legény.

– Még csak az hiány­zana, ha emi­att elkapna az ellen­ség! – tette hozzá a másik.

– Ugyan­csak meg­pi­ron­gatna érte nagy­sá­gos Rákó­czi urunk – jelen­tette ki a har­ma­dik.

– Úgy ráve­rem én a pat­kót, hogy Bécsig is eltart! – kiál­totta lel­ke­sen János mes­ter, mivel tel­jes szí­vé­vel a kuru­cok­kal érzett.

Elmen­tek a tállyai fiúk, tova­dü­bö­rög­tek a vir­gonc kuru­cha­dak, hogy sok­szor, nagyon sok­szor elpá­hol­ják a gőgös oszt­rák csá­szár beto­la­ko­dott labanc hadát.

– Vivát Rákó­czi! Éljen a nagy­sá­gos feje­de­lem! – hal­lat­szott nem is oly sokára a tállyai csár­dák­ban vagy éppen a híres-neve­ze­tes szü­reti mulat­sá­gok alkal­má­val.

János mes­ter uram nagyon bol­dog volt, mert tudta: Rákó­czi a sze­gé­nyek párt­ján áll. Való­já­ban neki is jobb sora lett, mert híre futott, hogy az általa fel­vert pat­kók job­ban bír­ták a rossz utak viszon­tag­sá­gait, mint a gaz­dag Dániel ura­méi.

Irigy is volt reá a gaz­dag kovács, de nem mert szólni, mivel a kuru­cok vol­tak az urak. Titok­ban azon­ban a laban­cok győ­zel­mét kívánta.

A hadi­sze­ren­cse nagyon for­gandó volt ebben az idő­ben… Évek múl­tán a kuru­cok hely­zete egyre nehe­zebb lett, s a Hegy­al­ján is meg­je­len­tek az oszt­rák csá­szár kato­nái.

Tállya köz­sé­gét is meg­szál­lot­ták… És mivel a laban­cok nagy része is lovon járt, szük­ség volt a pat­ko­ló­ko­vá­csokra. A gaz­dag Dániel összes inasa, legé­nye láza­san dol­go­zott, de bár­hogy is igye­ke­zett vala­hány, még­sem győzte a lova­kat meg­va­salni.

– Van-e itt a falu­ban másik kovács? – kér­dezte egy magya­rul tudó kapi­tány.

– Az alvé­gen lakik egy nyisz­lett, de avval nem sokra men­nek – szó­lott gúnyo­san Dániel úr.

És igaza lett!

Mert mire a sze­gény János mes­ter műhe­lye elé értek, azt bizony zárva talál­ták.

– Elment a kuru­cok­kal? – kér­dezte éle­sen a kapi­tány.

– Nem biza, nagy­sá­gos úr – felelte a szom­széd­asszony, egy öreg néne. – Csak a kösz­vény bántja a kezét. Napok óta ágy­ban fek­szik!

– Csak a kösz­vény? No, az nem olyan nagy beteg­ség! – felelte a hetyke kapi­tány, majd becsör­te­tett a kovács házába.

A sze­gény ember csak­ugyan feküdt, vékony fele­sége hűsé­ge­sen ápolta.

– Csak a kösz­vény bántja a mes­tert? – kér­dezte a kapi­tány kemé­nyen.

– Nem­csak az, nagy­sá­gos uram. Napok óta nem eszik, nem iszik. Nagy láz­ban fek­szik. Bizony a halá­lán van sze­gény.

Nagyot nézett a kapi­tány, mert a halál nagy úr, avval nem lehet tré­fálni. (Csak azt fur­csál­lotta magá­ban, hogy a hat masza­tos gye­rek rá se fütyül a nagy­be­teg apjára, olyan kegyet­le­nül zsi­na­tok)

Ám sok álmél­ko­dásra nem volt ideje, hívta a köte­les­ség. Men­ten ott­hagyta hát a beteg kovács házát, s átvág­ta­tott a szom­szé­dos Mádra, hogy ott par­kol­tassa meg a lovát.

A „nagy­be­teg” kovács fele­sége azu­tán jól bezárta az ajtót, majd a tűz­hely­ről levette a nagy fazék töl­tött káposz­tát, és a „hal­dokló” urá­nak rög­vest három töl­tést adott egy mázas cse­rép­tál­ban.

– Apánk „fel­tá­madt”- csi­vi­telte gúnyo­san az egyik kis­lány.

– Elhall­gass, te penészke! – ripa­ko­dott rá az anyja, majd epé­sen hoz­zá­tette: – Tanuld meg, hogy a töl­tött káposzta még a hal­dok­lót is föl­tá­masztja!

Nagyot neve­tett ezen a népes csa­lád, de leg­job­ban János mes­ter. Mert nem nehéz kita­lál­nunk, hogy az egész csak szín­le­lés volt. A sze­gény kovács beteg­nek tet­tette magát, mert nem akarta a laban­cok lovát meg­pat­kolni. Ne is mond­jam, hogy micsoda becsü­lete lett ezu­tán a falu­ban… Aki csak tehette, vala­mi­lyen ételt vitt a „beteg­nek”. Hama­ro­san meg­telt a sze­gény kovács élés­kam­rája kol­básszal, sza­lon­ná­val, füs­tölt sódar­ral, almá­val, dió­val.

Egy szép őszi napon pedig vissza­tér­tek Tállyára a kuru­cok. Még­pe­dig nem akárki, hanem maga Rákó­czi feje­de­lem vezette őket.

Nagy bol­dog­ság­ban úszott a tállyai nép, dalolt, tán­colt, viga­do­zott.

– Hoz­zá­tok elém azt a ková­csot, aki inkább beteg­nek tet­tette magát, sem­hogy meg­pat­kolja a laban­cok lovát! – for­dult a főkan­cel­lár­hoz Rákó­czi.

Ezu­tán János mes­tert a nagyúr elé vezet­ték.

– Mától kezdve udvari ková­csommá fogad­lak – mon­dotta ünne­pé­lyes han­gon a nagy­sá­gos feje­de­lem.

– Köszö­nöm a nagy jósá­gát kegyel­med­nek… Verek én akár arany­pat­kót is a nagy­sá­god lovára! – szó­lott lel­ke­sen János mes­ter.

– No, arra nem pocsé­kol­juk az ara­nyat, hiszen már a pén­zünk is réz­ből van.

– Akkor engedje meg teke­gyel­med, hogy réz­ből csi­nál­jam! De két lovat pat­ko­lok meg egy­más után.

– Miért ket­tőt?

– Az egyik lóra ren­de­sen, a másikra meg for­dítva verek pat­kót.

– For­dítva? És ugyan miért?

– Elő­vi­gyá­za­tos­ság­ból, az ellen­ség meg­té­vesz­té­sére… A for­dítva fel­vert patkó nyoma után hát­ra­megy a labanc, nem pedig előre.

– Hogy te milyen eszes vagy – kiál­tott fel öröm­mel a feje­de­lem. – Ám ne csak az én lovam pat­kóid így meg, hanem az egész szá­za­dét!

– Szí­vest örö­mest – ígérte János mes­ter, s rög­vest neki­fo­gott a mun­ká­nak.

Alig­hogy kész lett, meg­eredt az eső.

– Ez kell miné­künk – mon­dotta Rákó­czi öröm­mel, majd az éjszaka folya­mán a szom­szé­dos hely­ség felé, Tarcal alá kül­dötte a fel­de­rítő csa­pa­tot.

Haj­nal lett, mire vissza­tér­tek.

A laban­cok éppen ott tanyáz­tak, de mire fel­ri­ad­tak, már csak a kuru­cok pat­kó­nyo­mát lát­ták a sár­ban.

– Utá­nuk, utá­nuk – adta ki a paran­csot a labanc főve­zér, mert azt hitte, hogy Tokajba, vagyis előre, és nem vissza, Tállyára men­tek a kuru­cok.

Mikor az utolsó labanc is elhagyta Tarc­alt, Rákó­czi pus­ka­lö­vés nél­kül bevo­nult a hely­ségbe. Mire a laban­cok ész­be­kap­tak, a falut már elvesz­tet­ték. Nem értet­ték a dol­got, hiszen a nyo­mok mást mutat­tak.

Rákó­czi pedig jól tudta, hogy mind­ezt János mes­ter­nek köszön­heti. Ki is tün­tette még aznap egy nagy-nagy arany­érem­mel. Bizony a labanc­párti ková­csot csak­nem meg­ütötte a guta irigy­sé­gé­ben. Ráadá­sul pedig a legé­nyei is elhagy­ták, átpár­tol­tak János mes­ter­hez.

Nem is került ezu­tán soha fog­ságba Rákó­czi feje­de­lem, mert a for­dítva fel­vert patkó fél­re­ve­zette az ellen­sé­get. János kovács ravasz­sá­gát pedig még holta után is emle­get­ték.