NEKÉZSENY
A vesztes muhi ütközet után IV. Béla király a Bükk rengetegében bujdosott. Itt, a hegységben többször is megpihent.
A menekülő király a Csernely-völgy dús füvű rétségein is járt. Fáradt csapata nyomában prédára éhes keselyűk szálldostak, zsákmányt remélve.
A király – hacsak tehette – nem engedte, hogy az elhunytak a madarak, a keselyűk martalékává legyenek. Elhantoltatta a halottakat.
Egyik temetés a másikat érte. Fekete keselyűsereg lepte el az eget. Ott vijjogtak a csapat fölött. A király parancsot adott vitézeinek, hogy nyilazzák le a madarakat. Az íjászok hosszú órákon át lődöztek a falánk madarakra, míg végre sikerült mind elejteniük őket.
A király megkönnyebbülten így kiáltott fel:
– Ne, keselyűk, megkaptátok!
Aztán békességben, csendben temették tovább halottaikat.
– E helyet jelöljétek meg! – parancsolta a király. – S te Bebek vitéz, ki a legtöbb keselyűt lőtted le, térj vissza egykoron e helyre. E dús füvű rét s ez erdőkkel övezett halmok, bércek legyenek a tiéid.
Bebek vitéz megköszönte a király kegyességét, s megígérte, hogy hacsak teheti, visszatér e helyre, a Keselyűk völgyébe.
A tatárok kitakarodása után Bebek vitéz tíz bátor lovasával, kezében a királyi adománylevelével, valóban visszatért a Keselyűk völgyébe.
A tizenegy magyar legény hamarosan mátkát talált magának, hiszen Eger és Bélapátfalva környékén már akkor kis falucskák voltak. Utódaik, a nekeselyű-völgyiek alapították Nekesűt, amiből az idők folyamán Nekeső, majd Nekézseny lett.