NEKÉZSENY

A vesz­tes muhi ütkö­zet után IV. Béla király a Bükk ren­ge­te­gé­ben buj­do­sott. Itt, a hegy­ség­ben több­ször is meg­pi­hent.

A mene­külő király a Cser­nely-völgy dús füvű rét­sé­gein is járt. Fáradt csa­pata nyo­má­ban pré­dára éhes kese­lyűk száll­dos­tak, zsák­mányt remélve.

A király – hacsak tehette – nem engedte, hogy az elhuny­tak a mada­rak, a kese­lyűk mar­ta­lé­kává legye­nek. Elhan­tol­tatta a halot­ta­kat.

Egyik teme­tés a mási­kat érte. Fekete kese­lyű­se­reg lepte el az eget. Ott vij­jog­tak a csa­pat fölött. A király paran­csot adott vité­ze­i­nek, hogy nyi­laz­zák le a mada­ra­kat. Az íjá­szok hosszú órá­kon át lődöz­tek a falánk mada­rakra, míg végre sike­rült mind elej­te­niük őket.

A király meg­könnyeb­bül­ten így kiál­tott fel:

– Ne, kese­lyűk, meg­kap­tá­tok!

Aztán békes­ség­ben, csend­ben temet­ték tovább halot­ta­i­kat.

– E helyet jelöl­jé­tek meg! – paran­csolta a király. – S te Bebek vitéz, ki a leg­több kese­lyűt lőt­ted le, térj vissza egy­ko­ron e helyre. E dús füvű rét s ez erdők­kel öve­zett hal­mok, bér­cek legye­nek a tiéid.

Bebek vitéz meg­kö­szönte a király kegyes­sé­gét, s meg­ígérte, hogy hacsak teheti, vissza­tér e helyre, a Kese­lyűk völ­gyébe.

A tatá­rok kita­ka­ro­dása után Bebek vitéz tíz bátor lova­sá­val, kezé­ben a kirá­lyi ado­mány­le­ve­lé­vel, való­ban vissza­tért a Kese­lyűk völ­gyébe.

A tizen­egy magyar legény hama­ro­san mát­kát talált magá­nak, hiszen Eger és Béla­pát­falva kör­nyé­kén már akkor kis falucs­kák vol­tak. Utó­daik, a neke­se­lyű-völ­gyiek ala­pí­tot­ták Neke­sűt, ami­ből az idők folya­mán Nek­eső, majd Neké­zseny lett.