TARCAL NEVÉRŐL

A Hegy­alja egyik gyöngy­szeme: Tarcal köz­sége. Tokaj­tól csu­pán 4, Sáros­pa­tak­tól mind­össze 30 km-re fek­szik. (De Mis­kolc­ról sincs nagyon messze.)

Szá­mos sző­le­jé­ben terem a szé­les e vilá­gon ismert és ked­velt, híres tokaji bor jó része.

Tokaj­nak és Tarc­al­nak nem­csak a finom nedűje, hanem a tör­té­nelme is gyak­ran „össze­folyt”. Még nem is oly régen a tarc­ali sze­gény sző­lő­mun­ká­sok átjár­tak Tokajba dol­gozni, a tokaji vár pedig szám­ta­lan­szor nyúj­tott védel­met az oda­me­ne­külő tarc­a­li­ak­nak.

A tarc­a­liak mégis nehez­mé­nye­zik – szinte a mai napig –, hogy nem az ő nevük lett híressé, hanem a toka­ji­aké. És szá­mos más ok miatt is ver­seng egy­más­sal a két hely­ség.

Tokaj is, Tarcal is büsz­kél­ke­dik vala­mi­vel. Ha Tokaj a borá­val, Tarcal leg­in­kább Árpád­dal meg a hon­fog­la­lás­sal kezdi. Az pedig még­is­csak nagy dolog ám!

…Ami­kor Árpád vezér hada­i­val átkelt a Verec­kei-szo­ro­son, és mai hazánk felé igye­ke­zett, a leg­hosszabb pihe­nőt a Hegy­al­ján tar­totta. Az itteni, nem túl magas hegyek tete­jé­ről jó messzire ellá­tott, egé­szen a Duna-Tisza közi sík­sá­go­kig.

Tör­tént pedig, hogy a mai Tarcal fölött maga­sodó hegyre is föl­lo­va­golt. Két hűsé­ges vitéze, Tar és Turul kísér­ték oda.

Hon­szerző Árpád elé­ge­det­ten kém­lelte a köd­be­ve­sző sík­sá­got.

– Úgy látom, hal­ban-vad­ban gaz­dag vidékre értünk… Tet­szik tinék­tek is?

– Nekem leg­job­ban a hegy alatti tájék – szó­lott Tar.

– Énné­kem is – tette hozzá Turul.

Árpád a fejét csó­válta.

– De egyet gon­dol­ta­tok! Vajon meg­te­le­ped­né­tek-e itt?

– Meg bizony! – mon­dotta a két vitéz egy­szerre.

– Hm… hm… – morogta maga elé a hon­szerző. – De hogyan tegyek közöt­te­tek igaz­sá­got? Kié legyen e vidék, s mi döntse el a kér­dést?

– Vív­junk meg kard­dal! – aján­lotta Tar.

– Dob­junk kele­vézt! – taná­csolta Turul.

– Én a fut­ta­tást aján­lom, hiszen mind­ket­ten jó lova­sok vagy­tok – java­solta a feje­de­lem.

A két vitéz bele­egye­zett. Arra azon­ban egyi­kük se gon­dolt, hogy éppen erre a hegyre kell fel­jut­niuk. Már­pe­dig így hang­zott uruk paran­csa.

A két vitéz föl­nyer­gelte lovát, és a feje­de­lem jel­adá­sára sebes vág­tá­ban meg­in­dul­tak a hegy felé.

Bizony balga dolog volt, mert a lovak, külö­nö­sen, ha a sík­ság­hoz szok­tak, nem­igen bír­ják a hegyre futást. Nem csoda hát, ha még az emel­kedő ele­jén mind­kettő kifá­radt. Tar azon­ban oko­sabb volt Turul­nál, és hama­ro­san abba­hagyta a vág­ta­tást, sőt még rövid pihe­nőt is tar­tott.

Ám Turul nem követte pél­dá­ját. Ő min­den­kép­pen előbb akart fel­jutni a hegyre – akár a lova éle­té­nek árán is. Bár­mennyire erős is volt a pari­pája, egy idő után nem bírta tovább, és a sze­ren­csét­len pára kile­helte lel­két.

Csak erre várt Tar! Most már nyu­god­tan, tem­pó­san meg­in­dult a hegyre, és egye­dül ő ért föl a tete­jére.

– Tiéd ez a vidék – mon­dotta néki Árpád feje­de­lem, ami­kor Tar vissza­ért a völgybe.

– Feje­delmi íté­le­tedbe kény­te­len vagyok bele­tö­rődni – szó­lott keser­nyé­sen Turul. – Ám engedd meg vezér, hogy kimond­jam: Tar pari­pája tál­tos, ezért tudott fel­jutni a csúcsra! Tar csalt!

(Erről nevez­ték el aztán a hegyet Tar­csal­nak, majd jóval később Tarc­al­nak, ami­től a hely­ség is kapta a nevét.)

Árpád azon­ban nem azért volt hon­szerző feje­de­lem, hogy ne osszon igaz­sá­got!

Azon nyom­ban föl­pat­tant Tar lovára, majd külön­féle varázs­igé­ket sut­to­gott a fülébe. (Mert azok­hoz is értett.) A derék paripa egyet ugrott ugyan, de esze ágá­ban sem volt meg­tál­to­sodni… egy­szó­val a leve­gőbe emel­kedni… így járt pórul Turul, és így szer­zett nem­zet­sé­gé­nek föl­det Tar.