MENYEGZŐ ESZTERGOMBAN

A pilisi hegyek felől lan­gyos, tava­szi szél suhant Esz­ter­gom felé. A parti füze­ken arany­színű bar­kák len­ge­dez­tek. Sámuel úr erő­sen kiha­jolt a nye­reg­ből, hogy egy szép ágat lesza­kít­son.

– Fogadd el tőlem, szép­sé­ges Sarolta kis­asszony – szó­lalt meg elfo­gó­dott han­gon, majd a mel­lette lovagló szőke hajú, sudár ter­metű haja­don­nak nyúj­totta a tavasz hír­nö­két.

– Majd beszen­tel­te­tem az apát úrral – felelte a leány.

A két fia­tal tekin­tete mele­gen össze­fo­nó­dott… Per­ce­kig némán, meg­il­le­tődve lova­gol­tak egy­más mel­lett. Csak ket­ten vol­tak, s las­san maguk mögött hagy­ták a feje­delmi szál­lás­he­lyet.

– Még sosem vol­tam a Mát­rá­ban. Mesélj róla, Sámuel! – szó­lalt meg jó idő után Sarolta kis­asszony.

– Mit mond­jak róla? – állí­totta meg lovát a sze­rel­mes szívű kozári-kabari kagán, aki kará­csony óta a Sámuel nevet viselte, mivel ezt kapta a kereszt­ség­ben. – Én magyari hazánk leg­szebb tájá­nak tar­tom. Nem­csak a magas, zord hegyek, hanem a békés, sze­líd lan­kák is felejt­he­tet­lenné teszik. Az ott élő kabari-kozári nép pedig szor­gos-dol­gos és jókedvű.

– És édes­anyád?

– Még ma is dél­ceg, de pogány hitű asszony.

– Nem baj… Majd elvisszük hozzá is az igaz Isten szent igé­jét – mon­dotta Sarolta ked­ve­sen.

– Hát vélem jössz? – nézett rá bol­dog, remény­kedő tekin­tet­tel a fiú.

A feje­delmi her­ceg­kis­asszony némán igent bólin­tott. A kozá­rok vaj­dá­ját, a kaba­rok kagán­ját tüzes öröm szállta meg. Vadul, mint aki eszét vesz­tette, meg­sar­kan­tyúzta a lovát, s vág­ta­tott, vág­ta­tott, mint a zúgó szél­vész. A sze­líd, de a lovag­lás­ban igen jár­tas Sarolta alig tudta utol­érni.

– Most mond­tam igent neked, és máris itt hagy­tál? – lihegte feléje ked­ves duz­zo­gás­sal.

– De utá­nam jöt­tél, mert sze­retsz, ugye?

– Nagyon – vála­szolta a her­ceg­kis­asszony, majd a nye­reg­ből átha­jolva ked­vese keb­lére omlott.

ð

A hír, hogy Sámuel úr jegye­sévé kívánja tenni Sarol­tát, már nem lepte meg Ist­ván feje­del­met. Ő, aki test­vér­húga gyámja volt, már régen ész­re­vette a két fia­tal von­zó­dá­sát.

Az ural­kodó sze­rette és becsülte Sámu­elt, a nem is oly rég még pogány hitű kagánt, aki azelőtt a Bene­fia névre hall­ga­tott. Okos, eszes, edzett vitéz­nek ismerte meg, aki igen rövid idő alatt buzgó keresz­tény lett… Ráadá­sul még gaz­dag is. Kíván­hat-e ennél jobb fér­jet a húgá­nak? Szí­ves-örö­mest hoz­zá­já­rult hát ahhoz, hogy a kagán egész tábo­rá­val haza­tér­hes­sen, hogy ott min­dent elő­ké­szít­tes­sen her­cegi hit­vese illendő fogad­ta­tá­sára.

…A Mátra hegyei s völ­gyei között már har­so­gott a tavasz. Az erdőn-mezőn nyíló virá­gok illa­tát messzire sodorta az enyhe szél. A hatal­mas juh­nyá­jak – ame­lyek Sámuel úr leg­na­gyobb kin­csei vol­tak – han­gos kolom­po­lás­sal lep­ték el az olda­la­kat és a zöld füvű lej­tő­ket.

A kagán új név­vel, meg­vál­to­zott hit­tel és sze­rel­mes szív­vel érke­zett haza ked­ves hegyei közé. Mélyet szip­pan­tott a pom­pás tava­szi leve­gő­ből, s édes­anyja geren­dá­ból ácsolt udvar­háza felé üge­tett.

A fél­ho­má­lyos pit­var­ban, a pis­lá­koló tűz­hely fényé­nél Helena, a morva szol­ga­le­ány szo­morú arc­cal fogadta.

– Mámicska lenni beteg – szó­lott letör­ten.

Sámuel úr izga­tot­tan rán­totta el a nehéz ajtó­füg­gönyt. A puha, bárány­bő­rök­kel leta­kart fek­he­lyen sárga selyem­ta­karó alatt hal­do­kolva feküdt a sze­re­tett édes­anya. Három hófe­hér ruhás javas­asszony és a vén Sor­dély tál­tos áll­ták körül, s mono­ton pogány igé­ket mor­mol­tak fölötte. Sámuel úr meg­döb­benve tor­pant meg.

– Tüzek, vizek, fagyok, egek, zúgó sze­lek könnyít­se­tek! – hang­zott fel hir­te­len az ősz tál­tos jajongó rig­musa, majd aszott, sovány kar­já­val fur­csa körö­ket írt le a hal­dokló feje fölött.

Az újdon­sült keresz­tény Sámuel önkén­te­le­nül is letér­delt, és keresz­tet vetett. A tál­tos és a három javas­asszony velőt­rázó sikol­tás­ban tört ki. A kaba­rok özvegy kagán­néja utol­sót sóhaj­tott, majd cson­tos karja meg­me­re­vedve leha­nyat­lott.

ð

Még más­nap egy tized hírellő lovast kül­dött a feje­de­lem udva­rába Sámuel úr, hogy meg­vi­gyék anyja halála hírét. A szép­sé­ges Sarolta her­ceg­kis­asszony men­ten gyász­ru­hába öltö­zött.

Aszt­rik apát, ki Sámuel térítő papja volt, azt taná­csolta Ist­ván­nak, hogy az egész esz­ter­gomi udvar gyá­szolja meg az idős kagánné halá­lát.

Mi taga­dás, némely papok morog­tak emi­att, mert min­denki tudta, hogy Pata­fia Bene özve­gye pogány hit­ben élt. Ám az apát annyira meg­sze­rette Sámu­elt, hogy az udvari gyászt is elren­delte. Szo­kat­lan dolog volt ez, mivel ilyesmi csak orszá­gos főem­be­rek­nek járt, akik ter­mé­sze­te­sen keresz­té­nyek is vol­tak.

Sarolta és Aszt­rik apát – a kedé­lyek lecsil­la­pí­tá­sára – azon hírt ter­jesz­tet­ték el, mely sze­rint az özvegy kagánné lélek­ben már régen keresz­tény volt, hiszen ő sür­gette fiá­nak esz­ter­gomi útját a kereszt­ség fel­vé­te­lére.

A kabari kagán­fit, Ist­ván feje­de­lem újdon­sült had­nagyát, sokáig nem lát­ták az udvar­ban. Sarolta azon­ban hűsé­ge­sen várt, mert nagyon sze­rette a deli ifjút. Több üze­ne­tet is kül­dött neki a Mátra és a Bükk vidé­kére induló ben­cés atyák­kal, akik Sámuel úr meg­ke­resz­tel­ke­dése után szép szám­mal men­tek az ország észak­ke­leti részébe.

A pün­kösdi ünne­pe­ket a Bene­vár alatti völgy­ben ülte meg a mát­rai nép. A sza­bad­ban fel­ál­lí­tott hatal­mas, virá­gok­kal díszí­tett oltár előtt leg­el­ső­nek Sámuel úr vette magá­hoz a szent ostyát… E napon sok ezer ember keresz­tel­ke­dett meg, s a barát­sá­gos ben­cés atyák a puha füvű domb­ol­dal­ban az új hitet dicsérő éne­kekre taní­tot­ták a „friss” keresz­té­nye­ket.

A ben­cés apát más­nap elra­gad­ta­tott leve­let írt Ist­ván­nak, dicsérve Sámuel úr kegyes­sé­gét, no meg a papok iránti bőkezű­sé­gét.

A kagánfi, a sze­rel­mes szívű vőle­gény az apát taná­csára, a gyászév letel­téig nem talál­ko­zott meny­asszo­nyá­val. Keser­ves, nagy idő volt ez az egy­mást sze­rető szí­vek­nek! Leve­lek­kel pró­bál­ták kur­tí­tani a hosszú hete­ket, hóna­po­kat.

Kez­det­ben Sámuel úr csak a rovást ismerte, s azt se valami fénye­sen, de a ben­cés apát segít­sé­gé­vel egy jó negyedév alatt tűr­he­tően meg­ta­nulta a latin betűk írá­sát. Sarolta, ki egyéb­ként jól írt és olva­sott, leve­le­i­ben gyak­ran hasz­nál latin sza­va­kat. Így Sámuel úr a latin nyelv­ben is kisebb jár­tas­ságra tett szert. Per­sze jó szív­vel segí­tet­ték ebben a ben­cés atyák is.

Aztán – ha nehe­zen is – letelt a gyászév.

ð

Az esz­ter­gomi domb­ol­da­la­kon már dúsan virá­goz­tak a fák, s a sötét­zöld lom­bok har­sogva hir­det­ték a május tava­szi pom­pá­ját. A Duna-parti temp­lom tor­nya, mint egy hegyes nyárs emel­ke­dett ki közü­lük.

Az utas, aki a Duna part­ján köze­le­dett feléje, már messzi­ről jól látta.

– Igen, ott lesz Sámuel urunk­nak, nagy mát­rai abánk­nak a menyeg­zője – mon­dotta úti­tár­sá­nak a temp­lom felé mutatva egy lovon porosz­káló vitéz.

– Aztán mondd, öcsém, csak­ugyan olyan szép az a her­ceg­kis­asszony? – érdek­lő­dött az úti­társ.

– Még­hogy szép? Meg­hi­szem azt! Kevés ilyen szé­pet lát­tam éle­tem­ben. Sudár, mint a jege­nye, s az arca, szeme való­ság­gal tün­dö­köl.

– Akkor nem csoda, ha Bene­fia urunk belé­bo­lon­dult.

– Sámuel urunk – javí­totta ki a vitéz.

– Hát igen… A volt Bene­fia urunk.

Mire a temp­lom­dombra értek, már hatal­mas tömeg áll­do­gált körös-körül.

Pedig még csak kor­a­dél­előtt volt.

Esz­ter­gom város lakói, akik a koro­ná­zás óta kirá­lyi város­be­li­ek­nek nevez­ték magu­kat, már haj­nal óta a temp­lom körül ólál­kod­tak… De a kirá­lyi test­őr­zők sűrű lán­co­lata nem engedte őket a temp­lom köz­vet­len köze­lébe.

A nap tik­kasz­tóan, for­rón sütött.

– Nyár­nak is beil­lene – mon­do­gat­ták itt is, ott is az egy­be­gyűl­tek.

Való­ban nagyon meleg volt, noha alig múlt el május első hete. Az isme­rő­sök, cim­bo­rák, roko­nok között kéz­ről kézre jár­tak a vizes és boros kula­csok. Néme­lyek hama­ro­san holmi cifra nótákra is rágyúj­tot­tak.

Hanem egy­szer a domb alján kürt­szó har­sant, majd a palo­ta­is­pán három tized­nyi lovas­csa­pata vágott magá­nak utat a tömeg­ben.

– Kez­dő­dik! – moraj­lott fel a nép.

A csil­logó vértű, bíbor­szín selyembe öltö­zött vité­zek egy­ket­tőre sor­fa­lat áll­tak a domb aljá­tól a temp­lom bejá­ra­táig.

Nem telt bele talán öt-hat nyíl­lö­vés­nyi idő sem, ami­kor az elő­ke­lő­sé­gek ára­data meg­in­dult a temp­lom felé. Leg­töb­ben lóhá­ton jöt­tek, legye­nek bár magya­rok vagy bajo­rok. (Csu­pán a temp­lom bejá­rata előtt száll­tak le a nye­reg­ből, átad­ván lova­i­kat az őket követő lová­szok­nak.)

Egye­dül a híres pécs­vá­radi püs­pö­köt, Aszt­ri­kot, Sámuel úr keresz­telő pap­ját hoz­ták barna ruhás egy­házi szol­gák zöld selyem­mel bevont gya­log­hin­tón. Az éltes egy­házi fér­fiú már nem tudta meg­ülni a lovat, de Sámuel és Sarolta erő­sen ragasz­kod­tak ahhoz, hogy szent eskü­vé­sü­ket ő kösse egybe.

Az egész temp­lom csupa fény, csupa ragyo­gás volt a sok száz gyer­tya lobogó fényé­től. Min­de­nütt selyem­ru­hák, selyem­kár­pi­tok, selyem­lo­bo­gók tün­dö­köl­tek. A temp­lom hűvös kövét vas­tag keleti sző­nye­gek borí­tot­ták. A vőle­gény is, a meny­asszony is vilá­gos­kék selyem­ben pom­pá­zott. A ben­cés atyák kórusa egyik him­nuszt a másik után éne­kelte.

Maga Ist­ván, a közép­ter­metű, élénk tekin­tetű király is ott volt a szen­tély­ben, ünne­pé­lyes meg­il­le­tő­dött­ség­gel ült díszes kirá­lyi tró­nu­sán.

A far­kas­bőr kaca­gá­nyos magyari urak külön cso­port­ban, némán áll­tak a nagy­temp­lom és az ünneplő tömeg hatal­mas mor­mo­lá­sá­ban.

– Feje­delmi esküvő – súgta Bors­fia Mis­kolc úr, a bor­sodi vár­is­pán a mel­lette álló másik nagy­úr­nak, a kácsi Örsúr­fi­á­nak.

Mert e távoli vidék nagy­urai is ott vol­tak, mivel Sámuel úr külön lovas­fu­tárt kül­dött értük.

– Derék szom­széd ez a Bene­fia, aka­rom mon­dani Sámuel úr – súgta vissza Örsúr­fia. – Árpád sar­ja­dé­kát fele­sé­gül nyerni nem kis dolog… Csak tud­nám, hogy mi lesz az ára?

A maga­sabb, bozon­tos szem­öl­dökű Bors­fia Mis­kolc össze­rán­colta hom­lo­kát, s hir­te­len csendre intette ked­ves barát­ját, ki szeg­ről-vég­ről rokona is.

A két fel­földi nagyúr még csak lát­szat­ke­resz­tény volt mind a mai napig… És aztán ennyi bajor s olasz közül ki tudja, ki érti a magyar szót, s vádolja be őket a kirá­lyi udvar­nál…

– Meg­vár­juk az idvez­lé­sek ide­jét? – kér­dezte hir­te­len Örsúr­fia.

Bors­fia Mis­kolc némán bólin­tott.

A barna arcú Sámuel úr jól bírta az eskü­vői „tor­tú­rát”, de Sarolta annál sápad­tabb, annál fárad­tabb volt… A király, látva ezt, még a temp­lom külső csar­no­ká­ban elren­delte a palo­ta­is­pán­nak, hogy az ifjú pár üdvöz­lése ne a temp­lom­ban, hanem az esz­ter­gomi ispán udvar­há­zá­nak kert­jé­ben, a menyeg­zői lakoma előtt tör­tén­jen. Ez némi zavart oko­zott az ünneplő elő­ke­lő­sé­gek sora­i­ban. A papok azon­ban gyor­san tudat­ták a lova­gok­kal, míg a kirá­lyi szol­gák a magyari urak­nak adták tovább a hírt.

Jó órába tel­lett, mire az össze­gyűlt elő­ke­lő­sé­gek átvo­nul­tak az esz­ter­gomi ispán udvar­há­zá­nak Duna-parti kert­jébe. Itt az árnyas fák alatt hosszú asz­ta­lok sora­koz­tak. Ide, az eskü­vői lako­mára ökör­sü­tés­ből kerül­tek az ízes fala­tok. Miután azon­ban Sámuel úrnak szám­ta­lan juh­nyája volt, így ürü- és bárány­comb is jócs­kán került az asz­ta­lokra. De a sült szár­nya­sok, őz- és szar­vas­pe­cse­nyék is gar­ma­dá­ban illa­toz­tak. A meg­ra­kott tálak mel­lett ón- és faku­pák­ban arany­színű bor is várta a ven­dé­ge­ket.

Még senki sem ült az asz­ta­lok­hoz, mert az üdvöz­lé­sek csak most követ­kez­tek.

Előbb Ist­ván király és fele­sége, no meg a her­ceg­kis­asszo­nyok – vol­tak bőség­gel! – és Imre, a vékony arcú, sze­líd her­ceg ölelte keb­lére a csil­logó szemű, ifjú párt. Ezu­tán a főpa­pok, majd a világi nagy­urak követ­kez­tek. Magya­rok és bajo­rok, vité­zek és papok egy­má­son túl­téve ver­seng­tek. Az ifjú pár türe­lem­mel és ked­ves nyá­jas­ság­gal fogadta eze­ket. Csak a két bor­sodi nagyúr maradt szinte utol­jára. Sámuel úr szót­lan s könnyező szem­mel ölelte keb­lére őket. A közel­ben lévő Ist­ván király és Aszt­rik püs­pök némán, de jelen­tő­ség­tel­je­sen össze­néz­tek. Mind­ket­ten jól tud­ták, hogy e két távoli kabari nagyúr, kik messze élnek Fejér­vár­tól és Esz­ter­gom­tól, még a régi pogány vilá­got jut­tat­ják eszébe az újdon­sült keresz­tény Sámu­el­nek.

Az üdvöz­lé­sek után a palo­ta­is­pán intett, mire az elő­ke­lő­sé­gek asz­tal­hoz ülhet­tek. Aszt­rik püs­pök előbb lati­nul, majd magya­rul mon­dotta el az asz­tali imát. A szá­mos elő­ke­lő­ség, élü­kön a királlyal, nagy len­dü­let­tel keresz­tet vetett. Még a két bor­sodi kabari nagyúr is ráfa­nya­lo­dott erre… De bizony mintha vad­al­mába harap­tak volna, olyan lett az arcuk!

Aztán kez­de­tét vette a csak­nem haj­na­lig tartó lakoma. Sürög­tek-forog­tak az étek­fo­gók, s a kupá­kat töl­tö­gető udvari szol­gák, ettek-ittak az elő­ke­lő­sé­gek. Az esz­ter­gomi vár­is­pán nagy­kert­jé­ben nem­so­kára han­gos nótá­zás és duhaj lábak dobo­gása hal­lat­szott.

A magya­rok is, a bajo­rok is külön mula­toz­tak, egyik is, másik is a saját zené­jére tán­colt! Ist­ván és udvara nagy kedv­te­lés­sel figyelte őket.

Jóval éjfél után Ist­ván király és fele­sége nyu­go­vóra tér­tek. A lako­dalmi vigas­ság azon­ban tovább tar­tott.

Távo­labb, az udvar­ház szé­lén, a sövé­nyek alatt a köz­nép mula­tott. Ingyen pecse­nyét, bort, sőt még lépes­mé­zet is osz­to­gat­tak közöt­tük. Hiszen nem akár­mi­lyen lako­da­lom volt ma!

A király test­vér­húga, a szép­sé­ges Sarolta her­ceg­kis­asszony eskü­vője…