A KOZÁROK VAJDÁJA

A közelgő ősz aranyló szí­nei átfes­tet­ték a kes­keny völgy felett elhú­zódó tölgy­er­dők lomb­jait.

A sárga pom­pát csu­pán az élénk­pi­ros som­fa­bok­rok cso­port­jai sza­kí­tot­ták meg, melyek mintha csak az ősz sző­nye­gére hul­laj­tott hatal­mas vér­fol­tok len­né­nek… Ilyen és hasonló gon­do­la­tok jár­tak a kozári nem­zet­ség fia­tal vaj­dá­já­nak, Bene­fi­á­nak fejé­ben, miköz­ben elnyúlt a patak­parti puha füvű réten.

Nem messze tőle két fegy­ver­hor­dozó szol­gája üldö­gélt, immár napok óta arra várva, hogy meg­kez­dőd­jék a Mátra erde­i­ben a szar­vas­bő­gés.

Való­sá­gos földi Para­di­csom ez a táj, ahogy az újhit pap­jai mond­ják – fűzte tovább gon­do­la­tait a vaj­dafi. – Vadá­szik-halá­szik, álla­tok­kal bíbe­lő­dik itt a kozári-kabari népem, kiket ősatyám, a dicső Edő e helyre veze­tett.

A lan­gyos, kel­le­mes, kora őszi levegő elál­mo­sí­totta. Magá­ban azt kívánta: bár­csak napo­kig ne hang­zana még fel a szar­va­sok elnyúj­tott bőgése, ami gyors elha­tá­ro­zásra kész­teti a vadászt, ha pom­pás agan­csú szar­vas­bi­kát akar lenyi­lazni.

Hir­te­len azon­ban lódo­bo­gás zaja verte fel álmo­do­zá­sá­ból. Aka­rat­la­nul is fel­ült.

A rétre vezető úton egy lovas hír­nök alakja maga­so­dott a fakuló lom­bok fölé.

– Héj, fiúk! Hol talá­lom ura­to­kat? – hang­zott fel éle­sen, türel­met­le­nül a kér­dés.

– Imhol pihen – muta­tott a vajda felé az egyik fegy­ver­hor­dozó.

A lovas gyor­san meg­sar­kan­tyúzta pari­pá­ját, majd a muta­tott irányba ugra­tott.

A jöve­vény magyar süve­get, német mell­vér­tet viselt. A kardja hosszú és egye­nes volt. Már messzi­ről lát­szott, hogy valami nagyúr hír­nöke lehet.

– Köszön­te­lek, kozá­rok vaj­dája! – szó­lott har­sá­nyan, amint Bene­fia köze­lébe ért. – Ist­ván úr feje­delmi udva­rá­ból jövök hoz­zád!

A magas, szép szál, fia­tal vajda für­készve nézte végig a lovast.

– Mit kíván tőlem Ist­ván úr? – kér­dezte később moró­zu­san s erő­sen bizal­mat­la­nul.

– Látni óhajt, nagy jó uram… Keresd fel őt miha­ma­rább. Lehe­tő­leg még a tél beállta előtt.

A fia­tal vajda hátán aka­rat­la­nul is végig­fu­tott a hideg… Pedig nem volt félős ember! Bir­kó­zás­ban, nyi­la­zás­ban, csel­ve­tés­ben, lovag­lás­ban, sőt még a geren­da­eme­lés­ben is első volt. A mada­rat röp­té­ben, a vadat fut­tá­ban elta­lálta nyi­lá­val. De Ist­ván úr feje­delmi udva­rá­tól tar­tott!

Hir­te­len moz­gal­mas gyer­mek­kora jutott eszébe, ami­kor sike­res vadá­sza­tok után vala­me­lyik for­rás mel­lett vagy egy nagy kő tövé­ben hatal­mas tüzet gyúj­tot­tak, és a fehér sza­kállú tál­tos, a vén Sor­dély kiál­to­zá­sai köze­pette fel­ál­doz­tak egy har­madfű csi­kót!

Nagy lakoma, tánc, majd napo­kig tartó nyi­la­zó­ver­seny követte az ősi szer­tar­tást.

Úgy hír­lik, Ist­ván úr mind­örökre véget akar vetni az ilyes­mi­nek.

Való igaz, mos­ta­ná­ban már nem áldoz­nak lovat… De kisebb álla­to­kat tit­kon, a tila­lom elle­nére is eléget­nek.

Ő nem törő­dik ezzel. A fon­tos, hogy békes­ség­ben éljen a nép. A nyug­ta­lan Ist­ván mind­ezt nem érti.

– Mit mond­jak Ist­ván úrnak? – zavarta meg gon­do­la­tait a türel­met­len hír­nök.

– Köszö­nöm üdvöz­le­tét – felelt rá a vajda. – Még nem hull le a hó, ami­kor színe elé járu­lok.

– Igye­kezz, nagyúr, nehogy lek­éss! – szó­lalt meg a lovas külö­nös hang­súllyal. – Avagy talán a Krisz­tus urunk hitét hir­de­tők már meg­té­rí­tet­ték népe­det?

– Mi közöd hozzá, feje­de­lem szol­gája? – för­medt reá bosszú­san a vajda.

– Talán több is, mint gon­dol­nád! – vágott vissza a hír­nök. – Ám mi, akik immá­ron a názá­reti Jézus igaz igé­jét ismer­jük, nem harag­szunk a tévely­gőkre. Mi sze­ret­jük a meg­térő bűnö­sö­ket!

A vajda dühö­sen hara­pott ajkába. Hir­te­len durva, goromba szót akart mon­dani ennek a fon­tos­kodó lovas szol­gá­nak, aki talán csak szaj­kózza, amit a német papok a fejébe töm­tek… De aztán lenyelte.

– Jobb lesz, ha utadra mégy békes­ség­gel – szó­lalt meg később foj­tott han­gon. – A kozári magya­rok sze­re­tik a békét, de nem tűrik az okve­tet­len­ke­dő­ket. – Azzal hátat for­dí­tott a feje­de­lem hír­nö­ké­nek, majd lassú lép­tek­kel az aranyló ren­ge­teg felé vette útját.

A két fegy­ver­hor­dozó szolga némán követte.

Bele­telt egy hét is, mire a fia­tal vajda vissza­tért a szál­lás­he­lyére.

A fából és vessző­ből font udvar­ház leg­belső ter­mé­ben az édes­anyja várta.

– Egyet­len fiam – kezdte az öreg vaj­dáné –, özve­gyi sor­som drága remény­sége te vagy. Miért gyö­törsz ily hosszú távol­lét­tel?

– Ne hara­gudj, édes anyám­asszony, de oly pom­pás szar­va­so­kat űztem! Nem tud­tam hama­rébb abba­hagyni.

A hosszú hajú, még most is dél­ceg ter­metű kozári nagy­asszony elné­zően mosoly­gott.

– Mintha csak derék atyá­dat, Benét lát­nám! Ő is rajon­gott a vadá­sza­tért.

– És nagy­atyám? – kér­dezte hir­te­len a fia­tal vajda.

Az özvegy­asszony arca elko­mo­rult.

– Sor­sá­ról sosem beszél­tek néked, édes fiam? De itt az ideje, hogy meg­tudd, hiszen fel­nőtt let­tél!

– Mondd, anyám, igen kíván­csi vagyok reá!

Az öreg vaj­dáné mélyet léleg­zett, majd egy zsá­molyra tele­pe­dett.

– Nagy­atyád, a derék Pata vitéz, Német­hon­ban pusz­tult el, leg­alábbis a szó­be­széd ezt tartja. Lél és Bul­csú urak­kal együtt.

– Nem az üköm volt az?

– Meg­le­het. Az idő tudása nem kenye­rem. Való igaz azon­ban, hogy a kozári nép­ből sokan oda­vesz­tek.

– Pedig hal­lot­tam gyer­mek­ko­rom­ban, mily gaz­dag zsák­mánnyal tér­tek vissza a magya­riak Nap­nyu­got­ról.

– Volt az, ked­ves fiam – bólin­tott a vén vaj­dáné. – De szo­mo­rú­ság is bőven… Hiába várta sok fele­ség, mátka, test­vér, hogy az erős fér­fiak vissza­tér­nek a sát­rakba. Nem lett abból más, csak a fáj­da­lom!

A fia­tal vajda türel­met­le­nül állt egyik lábá­ról a másikra.

– Ó, tisz­te­letre méltó és sze­re­tett jó anyám, miért mon­dod ezt most énne­kem?

Az édes­anya mélyet sóhaj­tott.

– Hogy tanulj belőle, fiam.

– Tanul­jak? Hiszen én béke­sze­rető ember vagyok, nem har­co­lok, nem kalan­do­zom.

– Így igaz. Csak jól tudod, hogy Ist­ván úr hív!

Az ifjú nagyúr meg­le­pő­dött.

– Te is tudod?

– Igen. Előbb itt járt a hír­nök… Remé­lem, hama­ro­san indulsz Esz­ter­gomba?

– Ha te mon­dod, anyám – nézett rá nem kis cso­dál­ko­zás­sal a vajda.

Hir­te­len foj­tott csend tele­pe­dett közé­jük.

Hama­ro­san az özvegy vaj­dáné törte meg a csen­det.

– Nagyon fél­te­lek én téged, édes gyer­me­kem.

– Mégis Ist­ván úrhoz kül­desz?

– Éppen ezért. Igye­kezz, hogy el ne késs! Nagy nem­zet­ség­ből szár­ma­zol te. A fej­nél van a helyed.

Az ifjú türel­met­le­nül dobta hátra far­kas­bőr kaca­gá­nyát.

– Ist­ván az újhit híve! – fakadt ki.

– Még akkor is – nézett rá hatá­ro­zot­tan az özvegy vaj­dáné. – Vagy azt hiszed, fiam, hogy meg tudod állí­tani az égen a Napot? Nem. Erről ne is álmo­dozz! A vén, fogat­lan Sor­dély tál­tos bár­mit is dünnyögne, ne hall­gass reá. Neked a fej­nél a helyed.

Bene­fia sut­to­góra fogta a hang­ját:

– Azt taná­cso­lod, hogy keresz­tény legyek?

– Azt, gyer­me­kem! Minél hama­rább.

A Mátra-vidék urá­nak és paran­cso­ló­já­nak meg­moz­dult a lába alatt a föld…

Nem akart hinni a fülé­nek! Mind­ezt az ő édes­anyja mondja, aki maga taní­totta pogány igékre, ráol­va­sá­sokra, hie­del­mekre!

– Rég­óta sut­tog­ják Mátra-szerte, hogy Ist­ván úr leszá­mo­lásra készül a bese­nyő Tomaj-Abák­kal… Ha nem térsz át, te is sorra kerülsz.

– Nincs neki erre ereje. Egyéb­ként én nem vagyok ellene a térí­tés­nek. Jól tudod, tíz barát évek óta járja a vidé­ket, és a nép­nek egy ujjal sem sza­bad hoz­zá­juk nyúl­nia.

– De ez kevés. Ist­ván úr bizo­nyára töb­bet kíván. A te pél­dá­dat is akarja.

E beszél­ge­tés után a kozá­rok fia­tal vaj­dája mélyen elgon­dol­kodva hagyta el édes­anyja ter­mét.

Hir­te­len Helena, a morva rab­szol­ga­le­ány állta útját.

– Nagyúr… Itt van, téged várja Sor­dély tál­tos. Hol van?

– Az istál­lók­nál. Beszél­getni lová­sza­id­nak, úrficska.

– Hívd azon­nal!

Helena mélyen meg­ha­jolva távo­zott.

Nem telt bele öt perc sem, ami­kor a vajda és a vidék vén tál­tosa, Sor­dély, kér­dően néz­tek egy­másra.

– Ülj le nálam, derék öreg – kínálta hellyel Bene­fia.

– Nem üldö­gélni jöt­tem én. Sür­gős üze­ne­tet hoz­tam neked. Teg­nap egy tál­tos járt nálam a Tisza-men­té­ről. Szö­vet­sé­get kínál­nak neked. A régi hitünk védel­mére.

A vajda arca meg­rán­dult.

– Én a békes­ség híve vagyok, nem kötök sen­ki­vel szö­vet­sé­get.

– Csak Ist­ván úrral, ugyé? – nézett rá vaksi sze­mé­vel a fehér sza­kállú, agg tál­tos.

– Ha úgy lenne is, mi közö­tök hozzá?! – fakadt ki bosszú­san Bene­fia. – Talán nem én paran­cso­lok itt?

– Paran­csolni te paran­csolsz – dünnyögte a vén­em­ber. – Míg van kinek. De ha elpár­tol­nak tőled? Ha a Tom­ajok­hoz men­nek?

– Réme­ket látsz, öreg. Azt aján­lom, térj vissza erdei lakodba. Élj bol­do­gul, s imád­kozz köve­id­nél!

– Én meg­mond­tam! – sápí­tozta a fogat­lan vén­ség. – De te csak gőgös­ködsz!

Pedig még meg­gon­dol­ha­tod. Ha nem mégy el Ist­ván úrhoz, a Tomaj nem­zet­ség mel­let­ted van! A Tisza-vidék és a Mátra-vidék együtt nagy erő… És a beéli nem­zet­ség! Túl a bükki köve­ken! Az is mel­let­te­tek lesz!

A fia­tal vajda mér­ge­sen legyin­tett.

– Én nem vagyok Ist­ván szö­vet­sé­gese. Hívatni hívat ugyan… Mi lehet a szán­déka, nem tudom.

A vén Sor­dély fel­ka­ca­gott.

– Ne add a tudat­lant, nagyúr! Avagy mit gon­dolsz, talán lako­da­lomra hívatja magá­hoz Ist­ván úr az elő­ke­lő­ket!?

– Bár­mi­ért is hívat, én elme­gyek – felelte hatá­ro­zot­tan Bene­fia. – Ha pedig úgy látom jónak, hogy keresz­ténnyé kell len­nem, azt is meg­te­szem. Népem, nem­zet­sé­gem talán egy­szer még hálás is lesz érte.

– Hálás? – kiál­tott fel magá­ból kikel­ten az agg tál­tos, majd korát meg­ha­zud­toló gyors, kemény lép­tek­kel, köszö­nés nél­kül ott­hagyta Bene­fiát.