A CSÁSZÁR ÉS A SZEGÉNY PAP

Mária Teré­zia hosszú ural­ko­dása után fia, II. József került az oszt­rák csá­szári és a magyar kirá­lyi trónra.

Őt csú­fol­ták a magyar urak kala­pos király­nak.

II. József ugyanis nem koro­náz­tatta meg magát. Úgy gon­dolta, ha nem tesz esküt a feu­dá­lis magyar alkot­mányra, akkor nem lehet őt eskü­sze­gés­sel vádolni.

Egy­szó­val azt tehet, amit jónak lát!

Tette is!

Mi taga­dás, sok téve­dése volt a kala­pos király­nak. (Töb­bek között erő­sza­kolta a német nyelv hasz­ná­la­tát.)

Ám leg­alább annyi okos és értel­mes intéz­ke­dést is hozott. Külö­nö­sen a híres türelmi ren­de­le­té­ért tisz­telte a nép.

Főként a Hegy­al­ján…

Abaúj és Zemp­lén megyék jó részé­ben ugyanis nagyon sok volt a pro­tes­táns val­lású ember.

A levert Rákó­czi-sza­bad­ság­harc után a Hegy­al­jára, a fel­ke­lés fő fész­kére igen nagy nyo­más nehe­ze­dett. Tetézte ezt a Habs­burg-ural­ko­dók kál­vi­nis­ta­el­le­nes poli­ti­kája is.

II. József ural­ko­dá­sá­nak ide­jén is a türelmi ren­de­le­tet igye­ke­zett kiját­szani a kato­li­kus pap­ság befo­lyása alatt álló hiva­tali szerv. II. József­nek ez – a hagyo­mány sze­rint – a fülébe jutott, és elha­tá­rozta: sze­mé­lye­sen ellen­őrzi, miként hajt­ják végre e fon­tos ren­de­le­tét.

Így került el a csá­szár, Kas­sára igye­kez­vén, a Hegy­al­jára is. Ter­mé­sze­te­sen nagy készü­lő­dés előzte meg a magas rangú ven­dég érke­zé­sét.

A Hegy­alja csücs­ké­ben, Sze­rencs köze­lé­ben terült el egy akkor még igen kicsiny falucska, Megy­a­szó.

A hely­ség népe, főként a veze­tője, már hetek óta a készü­lő­dés lázá­ban égett.

A fia­tal nemes­if­jak nyalka ruhás lovas­ban­dé­ri­u­mot ala­kí­tot­tak. A kis­asszony­kák szép ruhá­kat var­rat­tak Mis­kol­con vagy Kas­sán. A falu bírája nagy fogadó beszé­det íra­tott a hely­béli kál­vi­nista tisz­te­le­tes úrral.

Egy kora őszi napon pedig futár érke­zett Mis­kolc­ról, hogy a fel­sé­ges úr már ott idő­zik, és hama­ro­san meg­ér­ke­zik a Hegy­al­jára is.

Ha pon­to­san nem is tud­ták kiszá­mí­tani a megy­a­szó­iak, hogy mikor érke­zik oda, de tud­ták, még aznap átha­lad a falun.

Nőt­tön-nőtt az izga­lom. Nem csoda, hiszen ele­ven csá­szárt még sosem lát­tak, aki ugyan­ak­kor még kala­pos király is!

Vajon meg­áll-e, és elfo­gadja-e a falu veze­tő­i­nek meg­hí­vá­sát egy kis ven­dég­lá­tásra? Avagy egy­sze­rűen tovább­megy Kassa vagy Ujhely felé?

Aki csak szá­mí­tott vala­mit Megy­a­szón, az már mind a falu bejá­ra­tá­nál lévő fahí­don áll­do­gált, még­hozzá a virá­gok­ból font dia­dal­kapu előtt!

Egy valaki azon­ban hiány­zott: még­pe­dig a falu kál­vi­nista papja. Nagyon meg­le­pő­dött ezen a foga­dó­bi­zott­ság, s a bíró uram azon­nal kül­dön­cöt menesz­tett a tisz­te­le­tes úrhoz, mely üze­net­ben nagyon kérte: jöj­jön azon­nal a híd­hoz, mert már erő­sen köze­le­dik a fel­sé­ges csá­szár.

A gya­lo­gos nyar­gonc hama­ro­san vissza­tért.

– Bíró uram – kezdte a süvöl­vény legényke lihegve nem gyön a tisz­te­le­tes úr!

– Nem jön? – álmél­kod­tak el vala­há­nyan.

– És ugyan miért? – kér­dezte komo­ran a bíró.

A legényke vál­lat vont.

– Nékem bizony nem kötötte az orromra, de azt mon­dotta: nagyon fon­tos dolga van.

A falu neme­sei, élü­kön a nem­ze­tes bíró uram­mal, meg­döb­be­nés­sel hal­lot­ták az üze­ne­tet.

– Hát van ennél fon­to­sabb dolog, mint a fel­sé­ges csá­szárt fogadni?

További mél­tat­lan­ko­dásra azon­ban már nem volt ide­jük a nem­ze­tes uram­i­ék­nak, mert köze­le­dett a falu felé az a huszár­szá­zad, amely után köz­vet­le­nül már a csá­szár kísé­rete követ­ke­zett.

A rek­tor uram ekkor intett a hely­beli cigány­ban­dá­nak, hogy zen­dít­sen rá a csá­szári him­nuszra. Az öreg prí­más azon­ban annyira meg­le­pő­dött, hogy a német zene­da­rab helyett egy pat­to­gós kuruc dalba kez­dett. (Talán éppen a Csí­nom Pal­kóba?)

– Meg­őrül­te­tek, morék – üvöl­tött fel vészt­jós­lóan a rek­tor úr, de sze­ren­csére az isko­lás gye­re­kek ének­lése elnyomta a pat­to­gós kuruc dalt és a kia­bá­lást.

Köz­ben a vén prí­más is ész­be­ka­pott, hogy itt nem Rákó­czi, a nagy­sá­gos feje­de­lem tért vissza, hanem a csá­szár érke­zik ide. És egy ügyes „modu­lá­ci­ó­val” áthan­golta a ban­dát a csá­szári him­nuszra.

A foga­dó­bi­zott­ság – aki ezt mind hal­lotta – ugyan­csak verej­té­ke­zett kín­já­ban. Nem csoda hát, ha ezu­tán a bíró uram dadogva mon­dotta el az ékes latin nyelvű üdvözlő beszé­det.

A fel­sé­ges csá­szár kegyes­ke­dett kiszál­lani négy­lo­vas hin­tá­já­ból, és a nem­ze­tes, kaca­gá­nyos kül­dött­ség­gel kezet rázott. Fel­tűnt azon­ban néki, hogy a foga­dás­nál egyet­len pap sincs jelen.

– Talán bizony nincs kegyel­me­tek­nek pap­juk? – érdek­lő­dött a bíró felé for­dulva, német nyel­ven.

A nem­ze­tes bíró uram azon­ban egy árva kuk­kot sem tudott néme­tül.

Oda­in­tette hát magá­hoz a rek­tor urat. Az isko­la­mes­ter mélyen meg­ha­jolt, majd tol­má­csolta a fel­sé­ges csá­szár kér­dé­sét.

– Van miné­künk egy derék, tudós kál­vi­nista papunk – tol­má­csolta az isko­la­mes­ter, majd hoz­zá­tette: – de nem tudott eljönni.

– Nem tudott eljönni? – lepő­dött meg a csá­szár. – Talán beteg?

– Nem beteg a tisz­te­le­tes úr – tol­má­csol­tatta a bíró. – De neki fon­to­sabb dolga van, mint a fel­sé­ged foga­dása.

A kala­pos királyt hir­te­len elön­tötte a méreg, és ide­ge­sen hara­pott a szája szé­lébe.

Ám művelt ember volt, s nem akart ünnep­rontó lenni.

A kál­vi­nista pap sze­mé­lye mégis kíván­csivá tette… Miféle meg­átal­ko­dott kuruc ez, avagy ilyen nya­kas, esz­te­len, hogy nem megy a csá­szár foga­dá­sára?

Az ünnep­lés végén, ami­kor már eldö­rög­tek a han­gos vivá­tok, e sza­vak­kal for­dult a német szót értő rek­tor úrhoz:

– Hozza a bíró úr tudo­má­sára kegyel­med, hogy ha nem leszünk a ter­hükre, sze­ret­nénk a hely­ség­ben egy órács­kát pihenni.

A bíró kitörő öröm­mel vette tudo­má­sul a hírt, majd lel­ken­dezve közölte a falu­val:

– Atyám­fiai! Nagy öröm ért ben­nün­ket! Ven­dé­gül lát­hat­juk a fel­sé­ges csá­szárt, pro­tes­tás hitünk nagy védel­me­ző­jét!

A bíró – aki egy­ben a falu leg­gaz­da­gabb föl­des­ura volt – kúri­á­já­ban már terí­tett asz­ta­lok­kal várta a csá­szárt és népes kísé­re­tét.

Ter­mé­sze­te­sen nem min­denki fért be hozzá. Így töb­ben a falu más neme­se­i­nél pihen­tek meg.

Ami­kor a dús lako­má­nak vége lett – amely­ből gyenge gyomra miatt alig fogyasz­tott vala­mit a csá­szár így szólt a rek­tor­hoz:

– Vezes­sen kegyel­med a kál­vi­nista pap­hoz, sze­mé­lye­sen aka­rok beszélni vele!

Álta­lá­nos meg­rö­kö­nyö­dés fogadta a hírt.

„Tehát a csá­szár még­sem feled­ke­zett el a papunk nya­kas­sá­gá­ról?” – gon­dolta nagy ije­de­lem­mel a bíró, ami­kor meg­tudta, mi a csá­szár szán­déka. Min­denki biz­tosra vette, hogy a tisz­te­le­tes urat, három sze­gény falu sze­gény pap­ját, most a bör­tön várja.

A csá­szár és a rek­tor gya­lo­go­san men­tek az ütött-kopott, düle­dező refor­má­tus paró­kia felé.

– Éppen haza­felé tart a tisz­te­les úr – muta­tott az úton bak­tató, magas-vál­las, palás­tos emberre a rek­tor.

A paró­kia kapu­já­ban talál­koz­tak össze.

– Tisz­te­le­tes uram, bemu­ta­tom kegyel­me­det a fel­sé­ges csá­szár­nak – szó­lalt meg magya­rul a rek­tor.

A tisz­te­le­tes kicsit meg­le­pő­dött, mert a csá­szárt fekete posz­tó­ru­hája után inkább valami tudós­nak, mint ural­ko­dó­nak nézte.

– Hódo­la­tom, fel­sé­ges uram – szó­lott a pap néme­tül, majd, ha nem is mélyen, de meg­ha­jolt a csá­szár felé.

– Üdvöz­löm kegyel­me­det – vála­szolt a csá­szár. – Hiá­nyol­tam az üdvözlő kül­dött­ség­ből.

– Saj­nos, nem értem reá. Fon­tos dol­gom volt… Elné­zést kérek fel­sé­ged­től, de nagyobb urat kel­lett szol­gál­nom.

– Nagyobb urat? – ütkö­zött meg a csá­szár.

– Igen, fel­ség… A halált. Temetni vol­tam a szom­széd falu­ban – majd egy moz­du­lat­tal sze­rény haj­lé­kába invi­tálta II. Józse­fet.

Az imént még bosszús csá­szár arcá­ról hir­te­len eltűn­tek a harag jelei. A megy­a­szói kál­vi­nista pap okos, talp­ra­esett fele­lete, meg­má­sít­ha­tat­lan igaz­sága lefegy­ve­rezte.

– Igaza van kegyel­med­nek – for­dult hozzá barát­sá­gos han­gon. – A halál a csá­szá­rok­nál is nagyobb úr. Jól tette, ha a köte­les­sé­gét tel­je­sí­tette.

– Köszö­nöm a meg­ér­tést, fel­ség – hajolt meg a pap. – Ha meg nem veti sze­rény haj­lé­ko­mat. A dol­gom ugyan nagyon sie­tős, de meg­tisz­te­lem kegyel­me­det azzal, hogy pár per­cet a házá­ban töl­tök.

– Nem az enyém fel­ség, hanem az egy­házé – javí­totta ki a pap. – Saj­nos, a refor­má­tus egy­ház nagyon nehéz, s így a paró­kia is eléggé rozoga álla­pot­ban van.

A csá­szár elko­mo­rodva nézett körül.

A pár perc­ből aztán pár óra lett. II. József ugyanis ala­po­san kikér­dezte a sze­gény, de okos papot a val­lási és más egyéb ren­de­le­tek betar­tá­sá­ról. És miután a pap is nagyon sze­rette a köny­ve­ket (akár­csak a csá­szár), nem is egy műről, vagyis a fel­vi­lá­go­so­dás esz­mé­i­ről is szó esett.

A csá­szár kísé­re­té­nek tag­jai már ugyan­csak türel­met­le­nek vol­tak.

– Csak nem esett baja a fel­ség­nek?

Hama­ro­san több gene­rá­lis és taná­csos ment fegy­ve­res kato­nák­kal a paró­ki­ára. Félel­mük azon­ban alap­ta­lan volt.

A csá­szár és a kál­vi­nista pap moso­lyogva jöt­tek ki a paró­ki­á­ról. A jelen­lé­vők nem kis ámu­la­tára aztán karon­fogva men­tek a bíró házá­hoz. Itt az ural­kodó rög­tön a kan­cel­lá­ria veze­tő­jét hívatta, s közölte vele, hogy fon­tos okira­tok készí­tése követ­ke­zik.

Ezu­tán a sze­gény, okos pap­hoz for­dult:

– Tisz­te­le­tes uram, oly talp­ra­eset­ten s oko­san visel­ke­dett, vala­mint engem oly igen jól elszó­ra­koz­ta­tott, hogy több kéré­sét is haj­landó vagyok tel­je­sí­teni.

Meg­le­pő­dött a pap, de azért nem jött zavarba.

– Három épü­let ügyé­ben szól­nék – kezdte a tisz­te­le­tes. – Kettő meg­van, de igen roz­zant álla­pot­ban… Egyik a temp­lom, másik a paró­kia… A har­ma­dik azon­ban sehol sincs… Ez pedig a skóla épü­lete. A rek­tor uram ugyanis egy falusi szal­más ház­ban tanít.

A fel­sé­ges úr bólin­tott, a kan­cel­lá­rista pedig írásba fog­lalta a pap kíván­sá­gait.

II. József ezu­tán való­ban betar­totta ígé­re­tét: pár éven belül nem­csak a temp­lo­mot meg a pap­la­kot javí­tot­ták ki, hanem új iskola is épült.

És mind­ezt a sze­gény, okos kál­vi­nista tisz­te­le­tes­nek köszön­hette Megy­a­szó.