A SZEGÉNY EMBER VÁRA

Réges-régen, a bükki erdő­sé­gek köze­lé­ben élt egy­szer egy Győr nevű nagyon sze­gény ember. Népes csa­lád­ját egy sovány tehénke és egy bőven termő diófa tar­totta el.

– A baj azon­ban nin­csen egye­dül – így szokta mon­dani a sze­gény ember és hát mitaga­dás ráhi­bá­zott a dologra.

Az tör­tént ugyanis, hogy ellen­ség támadt az országra, még­pe­dig a vad tatá­rok, akik bizony végig­dúl­ták a fal­va­kat, s nem átal­lot­ták a bükki sze­gény ember egyet­len tehén­ké­jét is maguk­kal vinni.

Nagy éhség, ten­ger­nyi szen­ve­dés várt Győrre és csa­lád­jára. Őrölt fakér­gen, mak­kon éltek, míg csak el nem jött az ősz, a dió­ve­rés ideje. A diók egy részét ők maguk ették meg, a töb­bit pedig elad­ták.

Így ten­get­ték éle­tü­ket, mikor végre a tatá­rok kita­ka­rod­tak az ország­ból. De a nyo­mo­rú­ság még most sem szűnt meg, mivel az ellen­ség min­dent elvitt magá­val.

Tör­tént pedig, hogy egy nap­su­ga­ras őszi napon elve­tő­dött arra Béla, a magya­rok kirá­lya.

A sze­gény ember nagyon meg­le­pő­dött, mert mit adjon ő egy ilyen nagy­úr­nak, ami­kor magá­nak sincs sem­mije.

Végre is finom, friss dió­val kínálta meg a fel­sé­get, aki igen meg­kö­szönte.

– Pom­pás a diód, akár­csak ez a vidék. Mit ér azon­ban mindez, ha újra ránk tör az ellen­ség, a kegyet­len tatár!

Meg­ijedt erre a sze­gény ember, hiszen jól emlé­ke­zett még a pusz­tí­tá­sokra, a fel­ége­tett kuny­hó­kra.

– Mit tehet­nénk, fel­ség? – for­dult a király­hoz.

– Vár kel­lene ide. Nagy, kőből épült erős­ség. Ezen a helyen, közel a Szinva- patak­hoz, meg­fe­lelő védel­met nyúj­tana… De az ország sze­gény, a király pénz­tára üres. Pedig aki itt várat épí­tene, azt kirá­lyi hálám kapi­tánnyá tenné, fényes rangra emelné!

Nagy gondba esett a sze­gény ember a király távo­zása után. Nap mint nap azon főtt a feje: hogyan épít­hetne várat, hogyan lehetne belőle vár­ka­pi­tány?

Telt-múlt az idő. A sze­gény ember nehéz mun­ká­val, favá­gás­sal kereste kenye­rét.

Egy alka­lom­mal, ami­kor a bük­kös ren­ge­te­gé­ből haza­felé tar­tott, talál­ko­zott egy öreg­asszonnyal, aki nagy köteg szá­raz gallyat cipelt a hátán.

A sze­gény ember illen­dően köszön­tötte, majd fel­aján­lotta segít­sé­gét. A tipegő nénike hálál­kodva adta át a ter­hét, s arra kérte, hogy vigye a völ­gyi for­rás mel­letti erdei kuny­hócska elé.

Alig vette azon­ban vál­lára a ter­het a sze­gény ember, ami­kor csak eltűnt az öreg néni.

Nagyon meg­le­pő­dött, de azért elvitte az ága­kat a meg­be­szélt helyre.

A kuny­hócska előtt azon­ban egy árva lel­ket sem talált.

Más­nap megint talál­ko­zott az anyó­ká­val, aki ismét segít­sé­get kért tőle.

A sze­gény ember szí­ve­sen meg­tette, hiszen akin csak tudott, segí­tett. Így ment ez hete­ken, hóna­po­kon, sőt három álló éven át.

A har­ma­dik esz­tendő végén azon­ban a kuny­hócska ajtaja kinyílt, s egy gyö­nyörű szép tün­dér­lány lépett ki rajta.

Több mint ezer napig segí­tet­tél nekem fát hor­dani. Tudd meg, én vol­tam az öreg anyóka, s kipró­bál­tam jósá­go­dat, jótet­te­dért jót várj! Kívánj vala­mit, majd én tel­je­sí­tem!

A sze­gény ember elő­ször nagyon meg­le­pő­dött, de aztán eszébe jutott a vár­épí­tés, amit a király bízott reá.

Így szó­lott hát:

– Bizony nekem sok pénz kel­lene, mivel­hogy szép várat sze­ret­nék, király örö­mére, ellen­ség félel­mére!

– Menj haza, jóem­ber! – moso­lyo­dott el a szép­sé­ges tün­dér­le­ány. – Tíz és egy éjfé­len szedd meg a dió­fád ter­mé­sét.

Aztán úgy is lett.

Tit­kon, nagy izga­lom­mal várta az első éjfélt Győr… Hát uram­nak fia, hall­ja­tok csak csu­dát! A vén­sé­ges vén dió­fán szín­arany diók csüng­tek! Le is szedte nagy siet­ség­gel a sze­gény ember, s éppen hét véká­val lett!

A követ­kező tíz éjszaka ter­mé­sé­vel 77 véka arany­dió csil­lo­gott a sze­gény ember pin­cé­jé­ben. Ennyi ten­ger­nyi kincs­ből aztán hama­ro­san fel­épí­tette a négy­tor­nyú, messzi föl­dön híres lovag­vá­rat!

Fényes kísé­ret­tel járult az egy­kori sze­gény ember Béla király elé.

– Fel­sé­ges kirá­lyom, éle­tem-halá­lom kezedbe aján­lom! Tel­je­sí­tet­tem egy­kori kíván­sá­go­dat, Közel a Szinva-patak­hoz szép kővá­rat épí­tet­tem!

Nagyot nézett erre a fel­sé­ges király, s előbb nem akarta elhinni az egy­kori sze­gény ember sza­vát.

– Ked­ves hívem, hon­nan volt reá ennyi pén­zed? – kér­dezte csu­dál­kozva Béla.

– Fel­sé­ges kirá­lyom, marad­jon ez az én tit­kom. Annyit azon­ban elárul­ha­tok, hogy min­dent első­sor­ban a dió­fám­nak köszön­he­tek.

– Emlék­szem rá, pom­pás ízű dió­kat ter­mett – helye­selt a király.

Elmo­so­lyo­dott erre az egy­kori sze­gény­em­ber, de nem árulta el a nagy, mese­beli tit­kot, amit még a kirá­lyok­nak sem sza­bad tud­niuk.

– Ha így van, jól van – foly­tatta tovább Béla király –, akkor én azt taná­cso­lom, hogy a bőven termő dió­fád­ról, no meg rólad nevezzük el a várat Diósgyőr­nek.

– Meg­kö­szö­nöm nagy jósá­go­dat, fel­ség – s zava­rá­ban máris menni akart a sze­gény­em­ber.

– Hohó! Állj csak meg, ked­ves hívem! – kiál­tott fel a király – A vár­nak már van neve, de kapi­tá­nya nin­csen… És ha emlé­ke­ze­tem nem csal, eme ran­got a vár­épí­tő­nek ígér­tem. Légy hát te a kapi­tány!

– Köszö­nöm ezt is fel­sé­ges uram! Ígé­rem, hogy semmi ellen­ség­nek nem adom át a szép­sé­ges várat.

– Úgy legyen! – helye­selt a király, majd útjára bocsá­totta.