ISTVÁN KIRÁLY KÚTJA

A fehér­vári palota egyik nagy ter­mé­ben – ahol Ist­ván úr gya­korta tar­tóz­ko­dott – nagy volt a sür­gés-for­gás. A király tanács­kozó ter­mébe ülő­zsá­mo­lyo­kat cipel­tek a szol­gák. Ide jön­nek ma dél­utánra a vár­me­gyék ispán­jai, az ország­bíró, több püs­pök és a monos­to­rok apát urai. Sok nagyúr, a kirá­lyi tanács tag­jai már meg­ér­kez­tek, s a palota külön­böző szár­nya­i­ban, az erő­sen lefüg­gö­nyö­zött abla­kok mögött hűsölve pihe­nik ki a messzi utak fára­dal­mait.

Kint nagy hőség tom­bol, a magyar nyár augusz­tusi káni­ku­lája… A szé­les, poros utcá­kon alig lézeng valaki… Pedig pár nap múlva nagy sereg­lés lesz Fehér­vá­ron: Ist­ván király név­ün­nepe követ­ke­zik.

Erre pedig az ország min­den tájá­ról fel­ke­re­ked­nek a nagy­urak, a főpa­pok, sőt még a ván­dor­ke­res­ke­dők is, akik a fehér­vári palán­kok szom­széd­sá­gá­ban szok­ták fel­verni sát­ra­i­kat.

Ist­ván úr – a mula­to­zá­sok előtt – komoly tanács­ko­zást kíván foly­tatni az ország hely­ze­té­ről, Sámuel úr, az ország­bíró jelen­lé­té­ben.

Ma dél­után lesz az első ilyen…

ð

Ma dél­ben, sok ló és lovas szolga kísé­re­té­ben meg­ér­ke­zett a bor­sodi ispán úr, aki a Bors­fia Mis­kolc névre hall­ga­tott.

Alig érke­zett meg a nagyúr, a király máris maga elé ren­delte.

A köl­csö­nös üdvöz­lé­sek után Ist­ván úr rög­tön a dologra tért.

– Bors­fia Mis­kolc uram, sok panasz érke­zett hoz­zám az atyák részé­ről. Bor­sod vár­me­gye északi részé­ben a Bükk mögötti völ­gyek­ben, a dom­bok között, még ma is javá­ban virul a pogány­ság. A for­rá­sok, kutak mel­lett álla­to­kat áldoz­nak, pogány­tü­ze­ket gyúj­ta­nak a sámá­nok. A tudat­lan nép pedig özön­lik oda, hogy áldo­za­tot mutas­son be az óhit iste­né­nek.

Bors­fia Mis­kolc úr, a gesz­te­nye­szőke, magos dalia, nyu­god­tan simí­totta hátra, két vál­lára omló, dús haját.

– Ist­ván uram, fel­sé­ges király atyám! A bará­tok, az apát urak sza­va­i­ban van némi igaz­ság. De koránt­sem annyi, mint amit mon­da­nak. Kabari népünk nagy­ré­sze már az új hit híve. Hetente szor­gal­ma­san eljár­nak a kilen­ce­dik falu­ban lévő temp­lo­mokba… De ki tagad­hatná? Van­nak még szép szám­mal – főként öre­gek, akik első­sor­ban a sámá­nok sza­va­ira hall­gat­nak.

– El kell fogatni a sámá­no­kat! – kemé­nye­dett meg Ist­ván úr arca és tekin­tete. – Ezek a kivén­hedt aggas­tyá­nok csak fer­tő­zik a nép gyer­me­ke­i­nek lel­két!

Bors­fia Mis­kolc úr ismét meg­ha­jolt.

– Meg­tet­tem nem egy eset­ben – felelte ille­del­mes han­gon. – Ám a nép bar­lan­gok­ban, a ren­ge­te­gek mélyén lévő erdei kalyi­bák­ban rej­te­geti őket, étel­lel, ital­lal látja el vala­há­nyat.

– Gon­dos­kod­jál róla, Mis­kolc uram, hogy kifüs­töl­jék a méte­lye­ző­ket a rej­te­kek­ből! És amely hely­sé­gek köze­lé­ben fel­lob­ban az áldo­zati tűz, azok fizes­se­nek min­den alka­lom­mal egy ezüst dénárt, mint bün­te­tés­pénzt. Aztán az így befolyt pén­ze­ket a közeli monos­tor atyá­i­hoz jut­tas­sák el.

– Így leend, fel­sé­ges nagy­uram – hajolt meg újra Bors­fia Mis­kolc ispán.

ð

Ist­ván név­ün­nepe után gond­ter­hel­ten tért haza szék­he­lyére a bor­sodi vár­is­pán… Alig pihent egy-két napot, máris paran­csot adott az ispáni szol­gák­nak, fegy­ve­res vité­ze­i­nek, hogy paran­csá­val jár­ják be a külön­böző kisebb hely­sé­ge­ket és a völ­gyek ölé­ben meg­hú­zódó pász­tor­szál­lá­so­kat… Misze­rint erő­sen kerül­jék a pogány szo­ká­so­kat!

Még nem csípte meg a dér a kökényt, ami­kor Ist­ván úr udva­rára belo­va­golt a bor­sodi vár­is­pán lovas­hír­nöke.

– Paran­csod­hoz s ígé­re­tem­hez híven, elfo­gat­tam és elűzet­tem a vár­me­gyé­ből a sámá­no­kat. Nincs már a kövek­nél áldo­zati tűz, s még a bükki völ­gyek­ben élő pász­to­rok is ellá­to­gat­nak a szent­mi­sére – írta töb­bek között.

– Üze­ne­te­det köszö­nöm, Bors­fia Mis­kolc úr – írta vissza a király. – Krisz­tus urunk s a bol­dog­sá­gos Szűz áldása légyen raj­tad s házad népén… ígé­rem, ha eljő a kike­let, magam sze­mé­lye­sen is meg­győ­ző­döm hit­béli buz­gó­sá­god ered­mé­nye­i­ről.

– Ki hitte volna, hogy sze­mé­lye­sen is ide­jön – lepő­dött meg a levél olvas­tán Bors­fia Mis­kolc úr.

Bizony az arca egy-ket­tőre gond­ter­heltté vált, mert a leve­lé­ben írt gyors vál­to­zás nem fedte a való­sá­got. Az erdők-völ­gyek mélyén, a for­rá­sok, kövek köze­lé­ben még gya­korta fel­lob­ban­tak a Bükk-vidéki pogá­nyok áldo­zati tüzei.

(S nyílt „titok” volt, hogy való­já­ban Bors­fia Mis­kolc úr is csu­pán „lát­szat­ke­resz­tény”.)

ð

Ám bár­hogy is akart a tavasz folya­mán Ist­ván úr Bor­sod tája­ira eljutni, a kirá­lyi udvar szá­mos teen­dői nem enged­ték.

Már azt hitte Mis­kolc úr, hogy a király beígért láto­ga­tá­sá­ból nem lesz semmi.

Mily nagy volt azon­ban meg­le­pe­tése, ami­kor a nyár folya­mán – per­sze titok­ban – fel­ke­reste őt a hevesi vár­is­pán hír­nöke, hogy tud­tul adja, Ist­ván úr az egri püs­pök ven­dé­ge­ként már több napja Heves megye északi részén, Bor­sod köze­lé­ben tar­tóz­ko­dik.

Így tör­tént, hogy a király nem a Tisza men­tén, de nem is a Sajó-völ­gyén keresz­tül érke­zett Bor­sodba, hanem kis­ded kísé­re­té­vel átkelt a víz­vá­lasztó hegyen, a Magos-Bükk­te­tőn, ahon­nan a Han­gony-patak völ­gyébe lova­golt.

Már este­le­dett, ami­kor a pár ház­ból álló, kicsiny Han­gony hely­ség köze­lébe értek.

– Itt verünk tanyát! – adta ki a paran­csot a király. – Nem boly­gat­juk meg jelen­lé­tünk­kel a kis hely­ség nyu­gal­mát. (A nagyúr nem sze­rette, ha ünnep­lé­sek, „hódo­lá­sok” kísé­rik az útját.)

Nem­so­kára több pom­pás sátor adott kényel­mes szál­lást a király­nak és kísé­rő­i­nek: az apát urak­nak s a kirá­lyi lova­gok­nak. (Az egri püs­pök nem volt már velük, mert kösz­vé­nye várat­lan kiújul­ván, az egri vizek­nél kereste gyó­gyu­lá­sát.)

Nem­so­kára esti zso­lozs­mára gyűl­tek össze, amit a szer­ze­tes­ba­rá­tok Istent dicsérő éneke kísért.

Ezu­tán pom­pás vacsora követ­ke­zett: nyár­son sütött bárány­hús és friss fácán­pe­cse­nye.

Noha Ist­ván úr igen mér­ték­le­tes ember volt, de azért az apát urak­kal, no meg a lova­gok­kal mégis meg­iszo­gat­tak néhány kupa finom egri bort…

Ezu­tán a tábor őrsége elfog­lalta őrhe­lyét – bár a király titok­ban járt erre, mégis fon­tos­nak tar­tot­ták az őrzé­sé­ről gon­dos­kodni.

A király, elvé­gez­vén csen­des esti imá­ját, a sátor mélyébe húzó­dott, ahol finom bárány­bő­rök­ből készí­tett pom­pás fek­hely várta.

Nem­so­kára lefe­küdt Ist­ván úr, de álom nem jött a sze­mére… Sok gon­do­lat meg­for­dult a fejé­ben, úgy az ország, mint az egy­ház dol­ga­i­ról…

És ahogy ott töp­rön­kö­dött, hir­te­len egy külö­nös, elfoj­tott, mono­ton, halk hang ütötte meg a fülét…

Figyelt, hall­ga­tott a király, de egyet­len val­lá­sos éne­ket sem ismert fel a dal­lam­ban.

– Ne legyek Ist­ván, ha ez nem valami pogány varázs­ige! – ült föl izga­tot­tan a fek­he­lyén.

Távol­ból, valami erdő­ség­ből lopó­dzott ki az elnyúj­tott ének­lés, mintha valami tompa tülök­hang lenne.

– Nem két­sé­ges, hogy ez valami pogány ének – mor­molta maga elé Ist­ván úr. – Szó­val még­sincs úgy min­den, ahogy a vár­is­pán úr írta… Szó­val van még itt pogány­ság bőven.

És ekkor – maga sem tudta miért, valami külö­nös belső erő haj­totta – várat­la­nul fel­kelt, s puha selyem­kön­töst terí­tett vál­lára, és kilé­pett a sátor­ból.

Az őrök nagy­ré­sze az iga­zak álmát aludta. Hara­gos lett a király, és dühö­sen kiál­tani akart… Ám hama­ro­san letett erről, arra gon­dol­ván, hogy ezzel fel­éb­reszti a kísé­rete tag­jait. De azért bosszú­san hoz­zá­tette:

– No, tőlük aztán fel is nyár­sal­hat­ná­nak a pogá­nyok – mél­tat­lan­ko­dott magá­ban. – De nem… Nem ilyen az én népem. A krisz­tusi tör­vé­nye­ket ugyan nehe­zen tűri, de alá­va­ló­ságra még­sem vete­me­dik… Hiszen jól tudja, hogy én is Árpád véré­ből szár­ma­zom.

És elin­dult a király a hold­vi­lá­gos, bükk­háti éjsza­ká­ban. Hama­ro­san egy tágas rétre ért, ahol mil­lió virág illata pom­pá­zott. Mélyet szí­vott belőle a fel­ség, s várat­la­nul Sámuel úr, a palo­ta­is­pán jutott eszébe:

Vajon mit gon­dolna eme mos­tani utam­ról? Bizo­nyára nem helye­selné… De én nem félek! Az Úrjé­zus Krisz­tus velem van, s bár van­nak erre­felé pogá­nyok, én nem félek tőlük.

Ezalatt az elnyúj­tott, külö­nös ének­hang fel­erő­sö­dött, mintha töb­ben is mond­ták volna.

És ekkor a király – a lát­ha­tár szé­lén – egy dom­bon lévő kis­er­dőt pil­lan­tott meg, ahol nagy láng­gal égő tűz lobo­gott.

– Itt pogány áldo­za­tot tar­ta­nak – sut­togta maga elé a király. – De bánom már, hogy nem hoz­tam magam­mal leg­alább öt vitézt, akik elfog­nák s móresre taní­ta­nák az óhit tudat­lan híveit.

Hir­te­len azon­ban elrös­tellte magát.

– Ne légy döly­fös, ha alá­za­tos és meg­bo­csájtó lehetsz – sut­togta neki egy belső hang.

– Ha az Isten velem van – már­pe­dig velem van! akkor nem tör­tén­het semmi bajom, sőt még e pogá­nyo­kat is meg­té­rít­he­tem – tette hozzá gon­do­lat­ban, s aztán nyu­godt, bátor lép­tek­kel a kis­erdő felé vette útját.

Jó fél­órát mehe­tett így, ami­kor egy lán­gok­tól meg­vi­lá­gí­tott, kis tisz­tásra ért, ahol két-három kisebb szik­lakő sötét­lett. Égett hús szaga csapta meg az orrát.

– Lehet, hogy bárány, de lehet, hogy csikó – sut­togta maga elé… És nem tehe­tett róla, de erőt vett rajta egy meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan kíván­csi­ság.

A tűz által meg­vi­lá­gí­tott tisz­tá­son hét mar­cona férfi gug­golt, nagy­ré­szük fehér vászon­ru­há­ban, hátu­kon vékony bekeccsel.

– Ezek mind pász­to­rok, való­szí­nű­leg juho­kat őriz­nek – gon­dolta a király, és a tűz fény­kö­rébe lépett.

A közé­pen gug­goló, hosszú, ősz­hajú ember – a sámán – hir­te­len abba­hagyta az ének­lést.

A kirá­lyon lévő bő sárga kön­töst a hold­vi­lág külö­nös, fur­csa fénnyel vette körül.

Az áldozó pogá­nyok meg­der­med­tek e hir­te­len jött lát­vány­tól. Leg­elébb a vén sámán tért magá­hoz.

– Ki… ki vagy te?… Te külö­nös jöve­vény?… E fényes ruha mit takar?… Csak nem az égből eresz­ked­tél közénk?

– Nem, nem test­vé­rem! De elébb békes­sé­ges jó estét kívá­nok mind­annyi­ó­tok­nak. Nem égi, hanem földi ember vagyok én is. De bizony már nem a régi hit híve!

– Akkor te az újhit papja vagy? – ugrott fel hir­te­len két pász­tor is, és bun­kós­bot­ját a jöve­vény felé emelte.

– Hagy­já­tok! – kiál­tott rájuk paran­cso­lón az ősz sámán. – Mi nem bán­tunk sen­kit, aki az újhit híve! Mi rábízzuk a Nagy Égi Atyára, a Fel­vi­lág Iste­nére, hogy bün­tesse meg azo­kat, akik az újhit szol­gá­la­tá­ban a régi hit híveit karóba húzat­ták, avagy ver­mekbe vetet­ték!

– Nem tudod, mit beszélsz, jó öreg! – kiál­tott rá kemé­nyen Ist­ván úr. – Csak azok pusz­tul­tak el így, akik az újhitre kezet emel­tek… Mert írva vagyon: aki kard­dal támad, annak kard által kell elvesz­nie!

– No, szé­pen meg­ta­nul­tad Krisz­tus papja e fecsegő beszé­det! – állt fel a har­ma­dik pász­tor, s köz­ben hoz­zá­tette: – Bár­hon­nan is jöt­tél, hagy­jál ben­nün­ket béké­ben! Mi sem rom­bol­juk le a ti temp­lo­ma­i­to­kat, ti is hagy­já­tok meg nekünk, hogy őse­ink szo­ká­sai sze­rint éljünk! Most pedig taka­rodj innen, mig jól van dol­god! Külön­ben nem állok jót maga­mért!

– No, csil­la­podj, Tar­ján fiam – csi­tí­totta az agg sámán, majd a jöve­vény felé for­dult:

– Hal­lot­tam az egyik misé­te­ken – mert néha azért oda is elné­zek –, hogy az egyik papo­tok Krisz­tus cso­da­tévő ere­jé­ről beszélt. Én nagyon sze­ret­nék egy ilyet látni… Mert addig bizony nem hiszem el e sok szép mesét…

– Ha az Úr akarja, min­den meg­tör­tén­het! – így szó­lott az álru­hás király.

– Talán biza, még az is meg­tör­tén­het, hogy ebből a szik­lá­ból víz fakad­jon? – és gúnyo­sat, nagyot kaca­gott az ágáló pász­tor.

– Uram, segíts! Uram, tégy bizo­nyos­sá­got – sut­togta maga elé a szent életű király.

– És ekkor… ekkor mintha külö­nös, halk moraj hal­lat­szott volna a föld mélyé­ből, majd az a szikla, amire a pász­tor rámu­ta­tott, kereszt alak­ban gyor­san ket­té­vá­lott, és a nyí­lá­so­kon hosszú, nagy suga­rak­ban ömleni kez­dett az üdítő víz!

Jött, jött a sok-sok hul­lám, gyor­san elön­tötte a tisz­tást, s a pogány áldo­zati tüzet azon minu­tá­ban elol­totta.

A hét pogány pász­tor ámulva figyelte a hir­te­len jött cso­dát… Majd hir­te­len töm­lő­ket, kula­cso­kat vet­tek elé, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­ja­nak: való­ban for­rás­víz folyik a szik­lá­ból… Aztán maguk sem tud­ták, hogyan s miért, de mind­annyian térdre estek, s vala­mi­féle imát mor­mol­tak a fogaik között.

– Az Úr akarta, hogy így legyen, áldott legyen az ő neve! – szó­lalt meg a király, majd gyors kereszt­ve­tés után sar­kon for­dult, s ott­hagyta az ámul­dozó pász­to­ro­kat.

ð

Mire vissza­tért Ist­ván úr, már az egész tábor tal­pon volt, s min­denki őt kereste.

– De meg­ijesz­tél ben­nün­ket, nagy­uram – szó­lott nehez­telő han­gon az egyik apát úr.

– Nyu­god­ja­tok meg, híveim! – szó­lalt meg csen­des, halk han­gon Ist­ván. – Csak sétál­tam egy kicsit. (De a tör­tén­tek­ről sen­ki­nek egy árva szót sem szólt soha.)

Hogy aztán mi lett a hét pász­tor­ral?… Arról nem szól a rege… Bizo­nyára a csoda hatá­sára ők is meg­tér­tek, s később derék keresz­tény nagy­apák let­tek, akik elbe­szél­ték a tör­tén­te­ket ámuló, hall­gató uno­ká­ik­nak.

Azt a for­rást pedig, ame­lyik közel volt a szik­lá­hoz, s jó idő után kúttá vált, mind a mai napig Ist­ván király kút­já­nak nevezi a Han­gony-vidéki nép…