VERESMART

Sajnos, Szent Ist­ván kirá­lyunk az Úrnak 1038. esz­ten­de­jé­ben utó­dok nél­kül halt meg. Ked­ves, sze­re­tett fia, a szent életű és daliás Imre her­ceg még apja éle­té­ben elhunyt. Ez Ist­ván király­nak ret­te­ne­tes csa­pás volt! Az öre­gedő, erő­sen bete­ges­kedő királyt vég­képp össze­törte. Élete alko­nyá­nak szo­mo­rú­sá­gát az is fokozta, hogy vér­ro­ko­nai közül nem látott sen­kit sem alkal­mas­nak a magyar trónra, mivel ezek inkább haj­lot­tak a pogány­ság, mint a keresz­tény­ség felé… Egye­dül nagy­bátyja fiára, Vazulra gon­dol­ha­tott volna, de ő Nyitra várá­ban rabos­ko­dott. (Kicsa­pongó élte miatt maga Ist­ván záratta e vár bör­tö­nébe.)

…És itt a való­sá­gos tör­té­nelmi ténye­ket sűrű homály fedi! Egyes állí­tá­sok sze­rint Ist­ván mégis Vazult akarta király­nak, de fele­sége, Gizella királyné és néhány csel­szövő főúr Vazult meg­va­kít­tatta… Így Ist­ván őt már nem tehette meg király­nak… Sőt nagy­báty­já­nak, Szár Lász­ló­nak a fiait, And­rást, Bélát és Leven­tét, a halá­los ágyán magá­hoz hívatta, s arra kérte őket, mene­kül­je­nek, mert ők is a csel­szö­vé­sek áldo­za­tai lehet­nek!

A három magyar her­ceg való­ban el is mene­kült Cseh­or­szágba.

Gizella és a csel­szövő magyar urak ezu­tán Velen­cei (Orseoló) Pétert tet­ték meg magyar király­nak. Ennek az ifjú­nak az anyja magyar her­ceg­kis­asszony volt, Ist­ván király­nak a nővére. Péter a velen­cei doge fia volt. Ám miután az apja könnyel­műen ural­ko­dott Velen­cé­ben, a keres­kedő állam hatal­ma­sai elűz­ték, s a doge Kons­tan­ti­ná­poly­ban kere­sett mene­dé­ket.

Fele­sége, Ist­ván nővére és a fia, Péter nem követ­ték, hanem Ist­ván udva­rába mene­kül­tek. Így a félig magyar, félig olasz ifjú „kéz­nél volt” a kirá­lyi udvar­ban, hogy csel­szö­vés­sel királlyá tegyék.

A másik véle­mény sze­rint a súlyos beteg Ist­ván, Gizella királyné sugal­ma­zá­sára, Velen­cei Pétert jelölte ki a trónra… Vazul és hívei ekkor Ist­ván éle­tére tör­tek… Ám az össze­es­kü­vés lelep­le­ző­dött, s állí­tó­lag Ist­ván – Gizella taná­csára – Vazult meg­va­kít­tatta.

Bár­hogy is tör­tént, a sze­ren­csét­len Vazult meg­va­kí­tot­ták – ami­ben bizo­nyára része lehe­tett Gizel­lá­nak is, hiszen való­já­ban a súlyos beteg király helyett már ő ural­ko­dott.

Az ifjú Péter azon­ban mél­tat­lan lett a magyar trónra… Nem­csak Fejér­vá­ron, hanem az esz­ter­gomi udvar­ban is zül­lött, kicsa­pongó éle­tet foly­ta­tott, s az ország dol­ga­i­val nem törő­dött. Hamar meg­unta ezt az egy­ház, élén Gel­lért püs­pök­kel.

Ezért a lova­gok s a püs­pö­kök, egyes magyari nagy­urak­kal együtt rábe­szél­ték Sámuel urat – aki ekkor már igen nép­szerű ország­bíró volt (való­já­ban a király helyet­tese) –, hogy űzze el Orseoló Pétert.

Az ország­bíró, ha nehe­zen is, de ráál­lott a dologra, mivel ugyan­csak sok magyari nagyúr is támo­gatta.

A királyt Aba Sámuel csa­pa­tai és az egy­házi lova­gok Fejér­vár­ról elűz­ték, így lett az ország­bí­ró­ból – aki nem is volt iga­zá­ból Árpád véré­ből való – király… Péter nyu­ga­ton, a bajo­rok­nál, a néme­tek­nél kere­sett mene­dé­ket, akik­nek továbbra is fájt a foguk Magyar honra, s sze­ret­ték volna az orszá­got hű- bér­ál­la­mukká tenni… Péter hama­ro­san hűség­es­küt is foga­dott nekik… Pár év eltel­té­vel aztán, az ő segít­sé­gük­kel vissza is tért, és harcba szállt Sámuel király csa­pa­ta­i­val szem­ben.

Saj­nos, a mén­fői csa­tá­ban – áru­lás követ­kez­té­ben – Aba Sámuel csa­tát vesz­tett, s így mene­kül­nie kel­lett… Álru­há­ban, a Tisza mocsa­ras vidé­kén buj­do­sott, de ott bese­nyő cso­por­tok – kiket annak ide­jén csa­pa­ta­i­val szét­vert most bosszút áll­tak, s orvul meg­gyil­kol­ták.

Ezért nevez­ték őt „bal­sorsú” magyar király­nak…

ð

… A magya­rok har­ma­dik kirá­lya, a bal­sorsú Aba Sámuel a Mátra-vidéki Saáron, vagyis a mai Aba­sá­ron szü­le­tett. Itt, a Bolt­te­tőn emel­ke­dett fából és vörös már­vány­ból épült pom­pás kirá­lyi palo­tája. Hacsak tehette, ide tért meg­pi­henni csa­lád­já­val együtt.

Egy alka­lom­mal a király szol­gája vészes hír­rel sie­tett a nagyúr elé:

– Fel­sé­ges kirá­lyom, éle­tem-halá­lom kezedbe aján­lom, ször­nyű dolog tör­tént az éjjel! Egyet­len leá­nyo­dat, a szép Bor­bá­lát elra­bol­ták.

Az álmos király nem akart hinni a fülé­nek.

– Nézzük meg a szo­bá­já­ban! – adta ki a gyors paran­csot. Rög­vest oda is ment a szol­gá­i­val, de a szép­sé­ges király­le­ányt nem találta ott.

– Kutas­sá­tok át az egész palo­tát! – ren­del­ke­zett Aba Sámuel.

Azu­tán vala­mennyi szolga, cse­léd, vitéz a palo­tát kutatta.

Keres­ték egy nap, két nap, három nap, de nyo­mára sehol sem akad­tak.

– Futá­rok, vité­zek! Men­je­tek a hegyek közé! Jár­já­tok be a sík Alföl­det Budá­tól Ege­rig! Elő kell kerül­nie a leá­nyom­nak, külön­ben kutya­vi­lág lesz! – kiál­tott a király elke­se­re­det­ten.

És a futá­rok, vité­zek, szol­gák szer­te­széj­jel indul­tak. Nem­csak Budá­tól Ege­rig, hanem Győr­től Csa­ná­dig keresz­tül-kasul jár­ták az orszá­got, de a szép­sé­ges Bor­bála sehol-sehol!

Bizony, neki­bú­sult erre a király… Hát még a királyné, a derék, jám­bor Sarolta nagy­asszony! Ő bizony nap mint nap a saári fehér bará­tok, a ben­cé­sek temp­lo­má­ban imád­ko­zott.

A király vigasz­tal­ha­tat­lan lett. A cse­lé­de­ket elűzte, az őrö­ket pedig a leg­sö­té­tebb töm­löcbe záratta… Ezu­tán hosszú, keser­ves napok, hetek tel­tek el min­den hír nél­kül, majd leesett a hó… Egy szép napon meg­ér­ke­zett a kará­csony.

A király s a mát­rai nép búsan ünne­pelt… Ám azon esz­ten­dő­ben jó és sok bor ter­mett a vidé­ken. A búbá­na­tát ezzel öblí­tette le a király és ked­ves népe is.

Ebben az esz­ten­dő­ben kará­csony éjje­lén a Bene-völ­gyi vörös bará­tok temp­lo­mába men­tek a saáriak az éjféli misére.

Ter­mé­sze­te­sen ott volt a király is, hiszen abban a kor­ban ilyen hely­ről ő sem marad­ha­tott el.

Már las­san-las­san haj­nal lett, ami­kor az ájta­tos­ság­nak vége­sza­kadt. Kivo­nul­tak a temp­lom­ból a hívek, a sek­res­tyés elol­totta a gyer­tyá­kat. Hideg, fagyos csend tele­pe­dett a Bene-völ­gyi vörös bará­tok temp­lo­mára.

De csak egy ideig!

Mert egy­szer az egyik vén pad­ból han­gos hor­ko­lás hal­lat­szott. Egy ember, akit a buz­gó­ság, no meg a bor is elnyo­mott, ugyan­csak húzta a lóbőrt… No, nem sokáig… Kis idő után a hideg­től s a pad kemény­sé­gé­től fel­éb­redt. Az álmos ember elkép­zelni sem tudta, hol van. Végül nagy nehe­zen rájött, hogy ő bizony a temp­lom­ban rekedt.

Ret­te­ne­tes ijedt­ség lett úrrá rajta. Min­den­féle babo­na­ság – melyek akkor­tájt bősé­ge­sen virá­goz­tak – jutott eszébe. Talán éppen Bel­ze­bú­bot, az ördö­gök feje­del­mét látta kiemel­kedni a föld­ből, pedig csak a sek­res­tye ajtaja nyí­lott ki.

Meg­le­pet­ten esz­mélt fel az ott rekedt ember, hiszen ez való­ság volt… Két vörös barát lépett be a temp­lomba.

A kibon­ta­kozó haj­nali deren­gés­ben azt látta, hogy az egyik kezé­ben kan­csó, a másik kezé­ben kis éte­les kosár lapult. A temp­lom­ban didergő ember seb­té­ben lebu­kott a pad alá, s onnan figyelte, mit mível­nek haj­nal­tájt a vörös bará­tok.

Azok pedig gyor­san gyer­tyát gyúj­tot­tak, majd a temp­lom köze­pén lévő kripta lejá­ra­tá­hoz lopa­kod­tak, és nagy üggyel-baj­jal fel­emel­ték annak záró­kö­vét… Nem telt bele talán öt perc sem, ami­kor a krip­tába vezető lép­csőn eltűn­tek a papok.

A saári ember – mert hisz oda­való volt – most már tel­je­sen vissza­nyerte a bátor­sá­gát, s gyors, de halk lép­tek­kel követte a lép­cső­kön a két vörös bará­tot.

Ezek valami rossz­ban törik a fejü­ket – sut­togta maga elé, s ere­jét meg­fe­szítve figyelt.

A gyer­tya­fény­ben min­dent látott, de a bará­tok őt nem vet­ték észre.

Óri­ási meg­le­pe­tés érte!

Lent a kripta mélyén, érc­ko­por­sók szom­széd­sá­gá­ban, földre vetett szal­mán kupor­gott az elra­bolt király­kis­asszony!

– Ó, ti gonosz bará­tok! – sikol­tott fel a leány, ami­kor a két szer­ze­tes belé­pett.

– Etelt, italt hoz­tunk neked, gyer­me­kem – mon­dotta foj­tot­tan az egyik vörös barát.

– Ne ételt, italt, hanem a sza­ba­du­lást hoz­zá­tok! – könyör­gött nekik tér­den állva.

De a két gonosz barát erre már nem felelt sem­mit.

A saári parasz­tem­ber már ele­get tudott! Ami­lyen gyor­san csak bírt, vissza­lo­pó­dzott a rej­tek­he­lyére, s ott várta meg, míg a két pap vissza­tér a krip­tá­ból.

Tehát itt van a király­lány! Itt síny­lő­dik! No, meg­áll­ja­tok, gonosz papok!

Bizony alig várta, hogy reg­gel legyen. Sze­ren­csére korán kezd­tek el misézni, így a saári ember hama­ro­san kisur­ran­ha­tott a temp­lom­ból. Soha éle­té­ben még ilyen gyor­san nem futott. Már alig állt a lábán, ami­kor a saári kirá­lyi palota elé ért. Az őrség nem akarta been­gedni.

– Nagy hírt hozok, vité­zek! Higgyé­tek el, a király egy zsák ara­nyat is ad, ha meg­tudja!

Elő­ször azt hit­ték, valami esze­lős­sel van dol­guk, de sze­ren­csére az őrség had­na­gya – aki szin­tén saári szü­le­tésű volt – fel­is­merte föl­di­jét, egy Péter nevű, bor­sze­rető embert.

– No, Péter bátya, jól gon­dolja meg kend, mit mond! – for­dult a jöve­vény­hez. – A fel­sé­ges úr még alszik, nagyon későn feküdt le. Csak akkor hábor­gat­hat­juk, ha nagyon komoly dolog­ról van szó!

– Nincs ennél komo­lyabb dolog a vilá­gon, hiszen tudom, hol van a király­kis­asszony!

– Ha nem beszél iga­zat kegyel­med, a fejét véteti a fel­ség! – fenye­ge­tő­dzött a had­nagy.

– Állok elébe! – hang­zott a bátor válasz. – De sies­sünk, mert sze­gény király­kis­asszony ször­nyű helyen van!

Ezek után az erős­kö­dé­sek után a had­nagy végü­lis a király színe elé engedte. Aba Sámuel pedig, ki rajon­gá­sig sze­rette egyet­len leá­nyát, egy per­cig sem této­vá­zott.

– Hé, parancs­nok! – for­dult a test­őr­ség fejé­hez. – Jer velem, hozz magad­dal száz kemény vitézt, és köves­sük ez embert!

A király s a saári job­bágy száz testőr kísé­re­té­ben a benei vörös bará­tok kolos­to­rába lova­golt.

– Min­den barát az udvarra! – paran­csolta kemény szó­val az oda­ér­kező király.

Az apát élén­ken til­ta­ko­zott, mivel még nem végez­tek a dél­előtti imák­kal.

– Majd aztán imád­koz­hat­tok, bará­tok, de elébb adjá­tok elő a lányo­mat! – kiál­tott fel Aba Sámuel.

Ám azok nem moz­dul­tak, s úgy tet­tek, mintha sem­mi­ről sem tud­ná­nak. (Lehet, hogy nem is tudott róla min­denki, de aki tudott, az hall­ga­tott.)

– Min­den ajtót zár­ja­tok be! – adta ki erre a paran­csot a király, majd hű vité­zei és a saári ember kísé­re­té­ben a kolos­tor temp­lo­mába sie­tett.

– Vezess csak, Péter! – for­dult gyor­san a job­bágy felé.

És az öreg paraszt egye­ne­sen a krip­tába vezette a fel­sé­ges urat…

Az ott lévő vité­zek ezu­tán fel­emel­ték a záró­kö­vet, s a király lesza­ladt a kripta mélyére.

Sze­gény Bor­bála már fél­ájul­tan feküdt, alig-alig volt benne élet. Aba Sámuel azon­ban gyön­gé­den a kar­ja­ira vette, majd óva­to­san fel­hozta a nap­fényre.

– Lát­já­tok, mit művel­te­tek, gonosz bará­tok! – for­dult hara­go­san az udva­ron álló vörös bará­tok felé. – Ezért meg­la­kol­tok!

Aztán anél­kül, hogy meg­kér­dezte volna, ki és miért tette e kegyet­len gonosz­sá­got, hir­te­len dühé­ben paran­csot adott a test­őr­zők fejé­nek, egy veres képű német­nek:

– Mard veres, mard!

A hatal­mas ter­metű német ezu­tán két­élű pal­lo­sá­val oly kegyet­len pusz­tí­tást vitt vég­hez a bará­tok sora­i­ban, hogy azok rövid idő lefor­gása alatt hol­tan terül­tek el az udvar kemény kövén. A negy­ven­négy vörös barát közül csu­pán a leg­öre­gebb­nek kegyel­me­zett meg a veres képű német.

A ször­nyű eset után Aba Sámuel bezá­ratta a kolos­tort, s csak jóval később hoza­tott oda más­fajta bará­to­kat… A nép pedig a király kegyet­len paran­csá­ról, mely így hang­zott: „Mard veres, mard!”, azt a helyet Veres­mart­nak nevezte el.

Jelen­leg Pálos­vö­rös­mart­nak hív­ják, s Aba­sár­ral már össze­épült hely­ség.