NEM VÁRT TALÁLKOZÁS

Béla kirá­lyunk, mikor Karancs hegyei között buj­do­sott, az egyik napon azt a hírt kapta, hogy a tatá­rok a Zagyva folyócska völ­gyébe értek, és azon özön­le­nek fel­felé. Ekkor hatá­rozta el, hogy biz­ton­sá­go­sabb helyre, Len­gyel­or­szágba mene­kül vejé­hez, Sze­mér­mes Bolesz­láv­hoz, aki leá­nyá­nak, a jósá­gá­ról és szép­sé­gé­ről híres her­ceg­kis­asszony­nak, Kin­gá­nak volt a férje.

A mara­dék magyar csa­pat, a király kísé­rete a nóg­rádi hegyek­ből a Tátra felé vette útját. Hegye­ken-völ­gye­ken, elnép­te­le­ne­dett fal­va­kon halad­tak keresz­tül. Ele­sé­gük alig-alig akadt, csu­pán egy-egy magá­nyos tanyán vagy a lápok­ban meg­búvó pász­tor­szál­lá­so­kon könyö­rül­tek meg raj­tuk. Tava­lyi juh­tú­rót, friss juh- vagy kecs­ke­te­jet adtak nekik, és egy-egy éjjelre szál­lást. Bár nem tud­ták, kik ezek a buj­do­sók, de sej­tet­ték, hogy a kegyet­len tatá­rok elől mene­külő vité­zek lehet­nek.

– Ide is eljön a tatár? – érdek­lőd­tek a buj­do­sók­tól a pász­to­rok, s aggódva gon­dol­tak sze­ret­te­ikre s a reá­juk bízott nyájra.

A király kísé­re­té­nek tag­jai e sza­vak­kal vigasz­tal­ták őket:

– A tatá­rok az ország fővá­rosa, Buda felé igye­kez­nek, az pedig messze esik innen. Ám azt sem tagad­hat­juk, hogy Nóg­rád vidé­kére, a Zagyva völ­gyébe is elér­tek.

A pász­to­rok – akik az ország északi részé­ben éltek – nem is hal­lot­tak e kis folyócs­ká­ról.

A király és kísé­rete biza­kodva ván­do­rolt tovább észak­nak, a Tátra irá­nyába, hogy azon átjutva Len­gyel­hon föld­jére érjen.

Több nap is eltelt már, ami­óta elhagy­ták a Karancs vad­re­gé­nyes tájait, ami­kor az egyik haj­na­lon egé­szen közel­ről meg­pil­lan­tot­ták a Magas-Tátra égig­érő havas csú­csait.

– Az Úr meg­se­gí­tett ben­nün­ket – mon­dott hálát a király, és a sebes Pop­rád part­ján sát­ra­kat vere­tett, gon­dolva, egy-két napot pihe­nés­sel tölt el itt.

Ám alig múlt el egy nap, ami­kor várat­la­nul lovak nye­rí­tése, tehe­nek bőgése verte fel a hűs völ­gyecske csend­jét. Az előre kül­dött lovas fel­de­rí­tők pedig mene­külő embe­rek ezre­i­vel talál­ták szembe magu­kat.

– Csak nem a tatá­rok elől mene­kül­tök? – kér­dezte az egyik len­gye­lül beszélő lovas.

– De bizony, jó vitéz! Annyi tatár özön­lik föl­dünkre, mint égen a csil­lag! Ti is for­dul­ja­tok vissza, ha jót akar­tok maga­tok­nak! – hang­zott a szo­morú válasz.

A magyar hír­nö­kök a király tud­tára adták a dol­got, akit bizony fölöt­tébb meg­le­pett a hír!

– Krakkó vára erős, oda nem mehet­tek be! – remény­ke­dett IV. Béla, és paran­csot adott, hogy más­nap kerülő s mel­lék­uta­kon indul­ja­nak észak felé, Len­gyel­hon irá­nyába. Ám a szem­be­jövő mene­kül­tek vál­tig bizony­gat­ták, győz­köd­ték őket: ha ked­ves az éle­tük, ha nem akar­nak kard­élre kerülni, men­ten for­dul­ja­nak vissza.

A király mégis remény­ke­dett, hátha sike­rül eljut­niuk Krak­kóba. Más­nap azon­ban fáj­dal­mas meg­le­pe­tés érte őket. Por­lepte köpeny­ben len­gyel kirá­lyi lovas köze­le­dett a rej­tett erdei úton.

– Ki vagy, s hová igyek­szel? – kiál­tott rá len­gye­lül tudó magyar vitéz.

– Én Bolesz­láv len­gyel király hír­nöke vagyok, s Budára igyek­szem!

– Oda ne menj, azóta ott is a tatár az úr!

– De hát kik vagy­tok ti? – kér­dezte a len­gyel lovas.

– Mene­külő magya­rok vagyunk – hang­zott a kurta válasz.

– Uram­is­ten – Csak nem?… Csak nem? – hebegte magya­rul a len­gyel ruhát viselő lovas.

– Igen, Már­ton fiam, én vagyok, Béla – hang­zott a várat­lan fel­vi­lá­go­sí­tás, mert a király fel­is­merte a lovas­ban azt a magyar szár­ma­zású vitézt, aki haj­da­nán a her­ceg­kis­asszony kísé­re­té­hez tar­to­zott. – De mi újság nála­tok, Krak­kó­ban? – érdek­lő­dött türel­met­le­nül a király.

– Ret­te­ne­tes hírem van, fel­sé­ges uram! A tatá­rok már fel­éget­ték Krak­kót, és hol­nap reg­gel ide, a Pop­rád folyó völ­gyébe érke­zik a len­gyel udvar is.

– Szent­sé­ges Úris­ten! – rémül­dö­zött IV. Béla. – És a lányom? Kinga királyné?…

Él? Nem sebe­sült meg?!

– Sze­ren­csére nem! Hír­nö­ke­ink ide­jé­ben jelez­ték a tatá­rok köze­led­tét, és a király a nagy túl­erő elől a Tátra hegye­i­ben kere­sett mene­dé­ket. Onnan azon­ban tovább­jön, mert fel­sé­ged­nél kíván biz­tos helyet találni.

– Ret­te­ne­tes, ret­te­ne­tes – sut­togta maga elé a király, és mély fáj­da­lom­mal vette tudo­má­sul a szo­morú való­sá­got.

Más­nap reg­gel való­ban meg­ér­ke­zett a Pop­rád folyó part­jára Bolesz­láv len­gyel király és fele­sége, a magyar szár­ma­zású Kinga.

IV. Béla és lánya sírva borul­tak egy­más nya­kába.

– Hoz­zám igye­kez­tél, jó atyám? – kér­dezte zokogva az egy­kori magyar király­le­ány.

– Igen, gyer­me­kem… Föl­dön­futó let­tem… Magyar­hon­ban min­den elve­szett.

– Akkor buj­dos­sunk együtt – szó­lalt meg szo­mo­rúan Sze­mér­mes Bolesz­láv.

E sza­vakra a magyar és len­gyel vité­zek zokogva ölel­ték át egy­mást…

Sokáig sír­tak együtt e nem várt talál­ko­zás részt­ve­vői.

Ám vég­tére még­sem tét­len­ked­het­tek, hiszen a tatá­rok átkel­tek a hágó­kon, és hama­ro­san utol­ér­he­tik őket. Ezért még azon a napon egye­sült a két sereg, és meg­in­dul­tak nyu­gat felé, a bizony­ta­lan és keser­ves jövő elébe.